Mozgó ​képek (Korongvilág 10.) (Ipari Forradalom 1.) 86% 120 csillagozás

Pratchett-nek könnyű dolga volt elnyernie a tetszésemet ezzel a regényével, a Korongvilág esztelenségébe ültetett Hollywood-paródia egyszerre dobogtatta meg mozirajongó szívemet, és kényeztette a pimaszkás brit humorra kiéhezett rekeszizmaimat.
A miliőhöz illő, nagyon feszes tempó jellemző a könyvre, hihetetlen, hogy Pratchett milyen könnyedén vezeti a párhuzamos szálakat, tartja fent az érdeklődést a különböző nézőpontok váltakozásában. Unom magamat ismételni, de tényleg a történetvezetés mesterével van dolgunk, pedig most talán olyan erős összetartó ereje sem volt a regénynek, mint máskor. Gondolok kiváltképp arra, hogy a történet főszereplői meglehetősen felejthető újoncok voltak, pár nagyon találó felskiccelt jellemrajztól eltekintve megint a Korongvilág visszatérő alakjai voltak azok, akik ellopták a showt, akkor is, ha csak egy pár mondatos cameo jutott némelyiküknek. A karakterek terén érzett gyengeséget egyensúlyozza a nagyon aprólékos, tengernyi utalással átszőtt közeg és a pörgő, kalandregényes cselekmény. Talán most ebben a történetben nem éreztem olyan finomnak az utalásokat, mint máskor, bár ezt talán adódik a közegből is, nehéz árnyalni a popkulturális kikacsintásokat, hogyha az egész helyszín maga is egy hatalmas nagy görbe tükre a modern kor legjelentősebb intézményének.
Kicsit könnyedebb hangvételűnek éreztem most ezt a történet, olyan bohókás fricskázásnak, de a maga nemében tökéletes paródiája volt nem csak Hollywood aranykorának, hanem általában a modern kor fogyasztói társadalmának. Zseniális humor keveredett a nagyon pontos kritikai meglátásokkal, és Pratchett stílusa kárpótolt a kisebb hiányosságokért is.

Látszik, hogy az első Korongvilág részek közül még sokat nem olvastam, mert most nagyon fura volt a szereplők „korábbi” verzióját látni. Törmeléket egyenruha nélkül, vagy Ponder Stibbonst, mint vizsgákon izguló diák, és nem legalább egy tucat fakultáns feje… És a Pénztárnokot, aki még normális!! Mármint többnyire az, és nem szárított varangy tablettákon él. Lesz mit pótolnom.
Ettől függetlenül persze mindenki a saját őrült önmagát hozza, és a Korong valótlan valósága ismét legyűri és nagyon kicsi origamivá hajtogatja holmi más létsíkok fenyegetését. Oszvald díjas alkotás.

Helyenként sok a direkt kikacsintás, egy hollywoodi szemafor. Viszont morálisan nagyon igaza van.

Itt hangsúlyoznom kell, hogy ízlések és pofonok, mert valahol mélyen ott mocorog bennem, hogy mégsem volt ez annyira jó, csak hát másfelől meg azt érzem, hogy éppen csak egy-két szikra választotta el attól, hogy olyan jó legyen, mint pl. az Éjjeli őrjárat; azt az egy-két szikrát pedig – a mondanivaló és a tétek sokrétűsége; az időutazás-paradoxon; Vinkó több köteten át érlelt karaktere – nem lenne tisztességes itt fölemlegetni. Ez egy másik könyv, egy másik történet, más szereplőkkel. A kedvencem nyilván Vigécz, aki végre majdnem főszereplő, és persze telitalálat; no meg persze Gaspode; meg persze az egész Holy Wood-karikatúra és a rengeteg filmes utalás, amivel Pratchett engem megvett kilóra.

El vagyok bűvölve. Hollywood, és minden, amit képvisel, rendesen kifordítva, és kifigurázva. Nagyon találó jellemrajzokkal, remek párbeszédekkel a pénz és a pénz hatalmáról. Fergetegesen jók a két kutya, és Goldfis, de a többieket is szórakoztató olvasni. Vagy keserű, ha arra gondol az ember, minek van értéke ma.

Egyszerűen a filmgyár kiparodizálásában nincsen egy egész könyvre való szufla, főleg, ha azt a Cherubion nagyon furcsa magyar mondataival kell elképzelni.

A történet a szokásos: lassan kiszivárog valami rossz mágia, ez egyre erősödik, és jönnek az Izék a túloldalról. Pratchettnél ez visszatérő téma a Halál szabadságolásával együtt, és sokadszorra elég unalmas.
Ha a történet nem sok, nézzük a karaktereket. A két színész elég jellegtelen, langyos víz; Himpellér (a Vigécz mint név jobb) egy nagyon jó figura, de semmi, de semmi keresnivalója nincs Holivudban, ő kolbászokat árul kifliben, oké?; Gaszpódot bármikor szívesen látom, ahogy a varázslókat is, ha velük van a Könyvtáros.

Elég nehezen indult be, de azért csak beindult; a történet sablonos és nem nagy szám; a karakterek többsége sem; hanem egy egész csillagot is megér az utalás a Necronomiconra :)

Szuper Hollywood paródia Terry Pratchett módra, csak úgy korongvilágiasan. :)

Nagyon jó, nagyon elmés és nagyon elmeroggyantó holiwood paródia régi és új karakterekkel. Sajnos ez volt az utolsó korongvilág történet, amit az eddig magyarul megjelentek közül olvastam, mostmár várhatom, hogy a kiadó előrukkoljon az új fordításokkal.

A Mozgó képek mit mást, mint a hollywood-i filmipart pécézte ki magának. Jó könyv, de nem kötött le annyira, mint az eddigi korongvilág könyvek. Igazából minden szál érdekes és nagyon tetszettek a szereplők is, kiváltképp a kutyák és a varázsló tanári kar tagjai, de nem állt össze egy csavaros történetté az egész.
Nagyobbik problémám a nyelvezetével volt (Cherubion kiadás). Igazából ez az első magyarul olvasott Pratchett könyvem, így nem tudom megítélni, hogy minek (írónak vagy fordításnak) tudható be, de például, hogy mindenki atom hibásan beszél és ír az a 3. oldal után nem vicces. Gondoljunk a Light Fantasticra, ahol Cohennek nem volt foga és furcsán beszélt, na az karakteres volt, ha jól emlékszem ki is emeltem az ottani értékelésben. De ott az egész könyvben egy szereplő volt, itt pedig mindenki. Mint valami agyalágyult gyerek. Továbbá elvesztek olyan utalások, mint a „That's all folks” és társai, ami szerintem hiba. Továbbá a tördeléssel kapcsolatban: sokszor teljesen különböző történetszálak vagy nagyobb időugrások nem voltak elválasztva egy üres sorral, csak egy újabb bekezdéssel. Mondhatni épp csak nem fojtatták ugyanabban a sorban a szöveget. :)ú

+1: semmitmondó fülszöveg. Pár korongvilágos könyvnél jobb lett volna inkább üresen hagyni a hátlapot és előtlérbe hozni a szép borítófestményt. (pl. Kisistenek, Mozgó képek)

Különös ez az emberi psziché, mennyire befolyásolják az előítéletek, elvárások az (olvasás)élményt és ezáltal a saját véleményünket. Erős a gyanúm, hogy egyes könyveket brutálisan lehúztam, mert mások istenkirályságként adták elő és ezzel – persze akaratlanul – pofára ejtettek (*khm* A gyertyák *khm* csonkig…).
Itt pedig – mint kitalálhattátok – pont fordítva történt. Aggódva néztem a pratchetti viszonylatban alacsony értékelést, de kellemesen csalódtam.
Egyrészt én nem éreztem akkora tragédiának, hogy főhősünk, Viktor, eléggé lapos karakter. Neki ugyanis egyszerűen az a szerepe, hogy az ő szemén keresztül lássuk a cselekményt, amolyan beépített narrátor. (Ha olvassa valaki a Gunnerkrigg Court c. webképregényt, az elején ugyanez volt a főhősnővel, Antimonyval. Én nem is éreztem, Annie milyen „unalmas”, amíg valami fórumon rá nem mutattak erre.) Ráadásul ez az ipari forradalmas szál, itt nincsenek visszatérő szereplők, nem akkora probléma, hogy nincs kidolgozva.
Persze mondhatjuk, ehhez annyira le kell kössön a sztori, hogy ez ne tűnjön fel és ezek szerint másoknál ez nem sikerült… Van ilyen. :) Még ha maga ez a „rémisztő mágia akar áttörni másik dimenzióból, úúúú” háttérsztori elég klisés is, szerintem elég hangulatosan adta elő Pratchett a filmet, mint édes illúziót és a folyamatot, ahogy egy új dolog szépen lassan hisztériává fokozódik (sokkal meggyőzőbben, mint a Gördülő köveknél ugyanezt a rock'n'roll-lal).
Ginger is szócső karakter, ráadásul kopipészt Ysabell, nemcsak a személyisége, hanem még a testalkata is… De igazából a vidékből kitörni vágyó lánynak egyszerűen jobban áll ez a durcás-dacos karakter, mint a Kaszás lányának – a becsvágy jobb magyarázat a teenage angst-nél. A Viktor-Ginger szerelmi szál elég erőltetett, de legalább nincs túlhangsúlyozva. Pratchett tudta, hogy a trollszerelem izgibb és viccesebb – úgy, hogy közben mégis valahol komoly is marad. :) Amúgy esküszöm, nem direkt mondok ellent mindenkinek, de nekem pont Gaszpod/Gaszpód/Gaspode volt kevésbé szimpatikus. Mert oké, értem ezt a sértett önérzetű / meg nem értett zseni attitűdöt, de… nekem kicsit sok. A mellékszereplők viszont tényleg remekelnek, a faji ellentéteket/súrlódásokat ismét hatalmas humorral és érzékenységgel ábrázolta Pratchett, és olyan jó volt nézni, hogy csóri Himpeller legalább egyszer reflektorfénybe kerül és végre sikerül neki kitörnie, még ha egy rész erejéig is (és még ha nem is igazán érdemli meg). :D
A filmes utalások pedig… Szerintem ami átjött, az is csak a popkulturális ozmózisnak (ld. TV Tropes, mint mindig :)) köszönhető – pedig tuti, hogy még jobban tetszett volna, ha, úgymond, filmszínházilag kiműveltebb vagyok. Inkább nem is merem elmondani, mikor esett le, hogy spoiler. (De a végén az a spoiler paródia legalább egyből!!)