A nádasban egy hattyú haldoklott. Vagyis egy hattyú halálának jött el az ideje. De akadt egy előre nem látható bibi.
A Halál a parton üldögélt.
– NÉZD, mondta, TUDOM, HOGY MENNEK EZEK A DOLGOK. A HATTYÚK CSAK EGYSZER ÉNEKELNEK EGY GYÖNYÖRŰ DALT, MIELŐTT MEGHALNAK. INNEN ERED A „HATTYÚDAL” KIFEJEZÉS. NAGYON MEGHATÓ DOLOG. NOS, AKKOR PRÓBÁLJUK MEG MÉG EGYSZER…
Előhúzott egy hangvillát a köpenye árnyékos redői közül, és a kaszája oldalán megpendítette.
MEGADOM A HANGOT…
– Mm-mmm – rázta a fejét a hattyú.
MIÉRT NEHEZÍTED MEG A DOLGOT?
– Én szeretek itt lenni – válaszolta a madár.
AZ MOST NEM SZÁMÍT.
– Tudta, hogy egy szárnycsapással el tudom törni egy ember karját?
MI LENNE HA SEGÍTENÉK ELKEZDENI? ISMERED A KISKACSA FÜRDIKET?
– Az csak egy buta kis dalocska! Én hattyú vagyok, ha nem tudná!
A SZÁRAZ TÓNAK NEDVES PARTJÁNT? – A Halál megköszörülte a torkát.
„SEJ, HAJ, DENEVÉR…”
– Ez egy dal? – szisszent fel a hattyú dühösen, majd egyik gacsos lábáról a másikra állt. – Nem tudom, ki maga, jó uram, de ahonnan én jöttem, ott valamivel jobb zenei ízlésük van a népeknek!
TÉNYLEG? MUTATNÁL RÁ EGY PÉLDÁT?
– Mm-mmm.
A FENÉBE.
– Azt hitte, sikerül beugratnia, ugye? – mondta a hattyú. – Azt hitte, bedőlök, mi? Hogy gondolkodás nélkül előadok pár taktust a Házaló dalából a Lohenshaakból, mi?
AZT NEM ISMEREM.
A hattyú vett egy mély, kimunkált levegőt.
– Az úgy van, hogy „Schneide meinen eigenen Hals…”.
KÖSZÖNÖM, szólt a Halál. Megvillant a kasza.
– A fenébe!
71-72. oldal (Delta Vision, 2010)