Maszkabál (Korongvilág 18.) (Boszorkányok 5.) 91% 112 csillagozás

Eddig úgy általánosságban a Boszorkányos sorozat a kedvencem, persze messze nem ismerem még az univerzumot töviről hegyire. De ez a rész, valahogy nem talált be.
Ogg asszonyság és Wiharvész Anyó felkerekednek, hogy az unalmas falusi életüket hátrahagyva eljussanak Ankh – Morpokba, ahol valami új dili hódít, név szerint az Opera.
Nem mellesleg a Lancerből származó Ágnes aki igazán kiváló boszorkányalapanyagnak tűnt, ő is az operában kötött ki. Így egy külön pluszt ad hőseinknek, hogy eljussanak a fővárosba.
Ismerve hőseinket gondolhatjátok, hogy nem mindennapi kalandokban lesz részük, persze Hobó cica sem hiányozhat mellőlük.
Közben az Operaházban is zajlik az élet, rejtélyes gyilkosságok, egy álarcos szellem, szerelmi szálak, trillázás a köbön, igazi krimi Pratchett módra.
A mester görbe tükröt tart az opera jelensége elé, az egyszeri olvasó pedig felismerheti, hogy Az Operaház fantomja volt az alapanyag, spoiler aki ismeri a történetet annak külön élmény lesz az olvasás.
Igazán jó kis könyv, de azért volt már jobb is, mindenesetre én továbbra is imádom a humorát a mesternek.

Miközben egy eldugott tavacskában hattyúdal közepette bekövetkezik egy hattyú halála, az Ankh-Morpork-i Operaházban áll a bál: a stáb tagjai egymás után hullanak, nem ritkán kötéllel a nyakukon, az Operaház Szelleme a legváratlanabb helyeken és pillanatokban bukkan fel, vagy őrült üzeneteket küldözget, az Operaház új tulaja pedig nem képes megérteni. hogy az előadásnak folytatódnia kell!! Kész szerencse, hogy felbukkan Wiharvész Anyó és Ogg Nagyi – akiket egészen más szél, például a könyvkiadás sodort a Ankh-Morpork városába, hogy némi ésszerészettel, szöges bakanccsal vagy éppen kerítésszaggatóval megoldják, vagy némiképp megtapossák a rejtélyt…

Pratchett ismét megcsinálta… lebilincselően őrült történetet hozott össze ebben az Operaház Fantomja különkiadásban. Attól függetlenül, hogy a gyilkosságokat pár oldal alatt sikerült megoldani, az első betűtől az utolsóig nagyon élveztem :)

Pratchettet olvasni kell!
Hajlamos vagyok elfeledkezni erről, ha hosszabb idő eltelik két olvasás között. Aztán ha elkezdem, egyből helyre áll a világ rendje, megnyugszik a lelkem és mintha feltalálnám a spanyolviaszt, rájövök, hogy mi is hiányzott annyira.
Még akkor is, ha történetesen ez a kötet nem a legjobb tőle. A történet túl egyszerű, persze csak ahhoz a meglehetősen magas mércéhez képest, amit eddig sikerült felállítania. Anyó most egy kicsit megint más volt, nem olyan sistergős, mint általában, viszont Nagyi hozta a szokásos zseniális formáját (és ha minden igaz, értelmet nyert az a szakácskönyv, amit eddig nem tudtam hova tenni. Te jóóó ég! :DDDD). De szerencsére a jellegzetes humor és irónia a régi, így garantált az a sok kellemes, csak persze társaságban meglehetősen kínos mellékhatás, mint a sírva röhögés, a váratlan felhorkanás vagy a homlok erőteljes falba (vagy bármilyen más, szem előtt lévő szilárd felületbe, esetemben a busz ülésébe) történő csapkodása.
Emberek! Molyok! Hallgassatok rám! Olvassatok Pratchettet!

Bevallom, nem vagyok egy nagy opera-rajongó. Na jó, az operaház fantomját láttam (de nem olvastam). Talán ezért ez most kicsit nehezebben csúszott, mint az átlag Pratchett-könyv. Túl sok a világot jelentő deszkákból (és akkor már inkább a színészet), az áriákból, és az sem hat meg annyira, hogy the show must go on… Pedig a boszikat nagyon szeretem.

Az az én nagy szerencsém, hogy szokás szerint kaptunk egyéb ízű bonbonokat is elszórva, és ezeket már szívesebben majszoltam: Ogg ángyi szakácskönyve, a könyvkiadás úgy általában, vagy a celeb-lét nyűge az én számomra is kedves volt, és csak sikerült előcsalnia azokat a mosolyokat :)

Nehéz különbséget tennem a korongvilág könyvek értékelései közt, mert egyszerűen eddig mindegyiket szerettem. Ha egyszer visszaolvasom, hogy miket is írtam le, biztosan egy rakás öt csillagot, meg zavaros ömlengést találok. (Nem fogom visszaolvasni.) Annyit viszont tudok, hogy ez a könyv egy „leg”. A legjobb boszorkányos rész, legalábbis számomra.

Talán azért, mert nemrég olvastam az operaház fantomját, így az alapanyag több mint ismerős volt. Vagy talán mert hasonló a véleményem az operáról úgy általában, mint Pratchettnek. Annyi énekórát szenvedtem végig lehetetlen operák cselekményét betanulva és áriáit elemezve, hogy még belegondolni is szörnyű. Viszont így felismertem az utalásokat, az elferdített címeket, és diadalittasan rábökhettem egy-egy sorra: Ha! Ezt ismerem!

Oké, meg vagyok véve, tokkal-vonóval!
Nem tudom, mindegyik korongvilág-történet olyasféle átirat lesz-e, mint ez vagy a Vészbanyák, de az ötlet marha jó!

A Budapest Bankban központi értéktárában dolgoztam. Száz darab bankjegyet bankjegy-szalagba húztunk, tíz darab százas köteget pedig pántolóval kötöttünk össze: ez volt egy bund, vagyis ezer darab, azonos címletű bankjegy.
Pakolgattuk a bundokat, amikor Lontai Laci kollégám elkezdett dúdolni: Kifordítom, befordítom, mégis bund a bund…
No, Pratchett is, kifordít, befordít, mégis fantasy, mégis kalandregény, mégis karikatúra. És mégsem, egyik sem, de mégis telly de tallálat.

Machbet után most Az operaház fantomja, Christine-nel, le nem szakadó csillárral, de pincével és gyilkosságokkal, de egy másodpercre sem komolyan vehetőn, mégis kicsit akár izgulósan is.

Mondom, minden apró ilyen-olyanság teljesen feledhető és megbocsátható, mert kilóra meg vagyok véve. S ezzel semmi újat nem mondtam a többi Korongvilág-értékeléshez képest.

Nem tudom, hogyan képes Pratchett ennyi humort belezsúfolni egyetlen történetbe, de ez megint egy olyan könyve volt, amelynek minden sorát imádtam.
Lancre boszorkányai ezúttal Ankh-Morpork-ba utaznak, hogy egy fiatal lányt hazacsalogassanak, mert szerintük remek boszorkány válhatna belőle. Ha már ott vannak, megtekintik az Operaházat, ahol éppen áll a bál. Ugyanis egy fantom sorozatgyilkos garázdálkodik az épületben. Banyáinknak sem kell több, tüstént a tettes nyomába erednek, nem kis felfordulást okozva ezzel a környezetüknek. A végén persze minden titokra fény derül, és mindenki megkapja a méltó büntetését, vagy éppen a jutalmát…
A humoros történet mellett egy kiváló szatíra is a könyv, amelyben Pratchett görbe tükröt állít az operának, mint műfajnak, és az Operának, mint intézménynek is, felnagyítva annak árnyoldalait, mert ugye: „A műsornak folytatódnia kell!”

Az igen töredékes operás műveltségemet nagyjából tizenegy évesen szedtem össze, aztán szünet, szünet, hosszú szünet, majd mesteren újra elő kellett ásnom, hogy többet tegyek hozzá az elemzéshez, mint „hű, de szép zene” vagy „micsoda látvány”. Na, ehhez képest Anyó és Nagyi (jó boszorkányhoz méltóan) körülbelül két szempillantás alatt tették magukévá az opera műfaját: első este megnézték, másnap már a színfalak mögött voltak. Így kell ezt.
Közben a Szellem tizedeli az operaház dolgozóit – szerencsére, mert így legalább kedvenc szereplőm, a Halál is gyakran felbukkant. Mindig ő lesz az örök kedvenc, de azért Anyó és Nagyi… hát, szóval az ő húzásaiknak nem lehet ellenállni.

Az előadásnak folytatódnia kell.
The show must go on…
Ezt mennyiszer olvastam! :))

Ez a történet is marhajó boszorkányos! :)
    Az, mondjuk, nem éppen hátrány, ha az előzmények között olvasmányélményként (vagy filmként? – hm, ilyet leírtam?) már megvan Az operaház fantomja, meg esetleg nem egészen „operaszűzként” fog hozzá az ember ehhez a sztorihoz.
    Lenyűgöző a mesélőerő, a cselekményösszevisszafűzés, a fordítás üde nyelvi leleménye, a szereplők együttműködése – vagy nem – ebben a muzikális krimiben.

    És akkor ugorjunk is neki a folytatásnak…