Na, visszatértünk a sorozatos öt csillaghoz. :D
Nem tudom, hogy írtam-e vagy csak gondoltam, hogy ha ez a City Watch könyv kerül először a kezembe, akkor lehet, hogy Carrot már korábban belopja magát a szívembe, illetve hogy lehet, hogy akkor Vimes és Vetinari nem lennének akkora kedvenceim, mint így. A Vimes-szal kapcsolatos kétségeim viszonylag gyorsan elpárologtak, Vetinari kicsit más eset volt, nem pont olyan volt, mint akivel a Going Postal-ban találkoztam, amioffre nem számítottam (ez szintén nem jól írja le az érzéseimet, bár jobb lennék szavakkal), de észhez tértem és rájöttem, hogy hát még jó, hogy nem, hát eltelik vagy 25 könyv addig. Ezen az úton visszatalált a lelki békém és tudtam nyugalomban élvezni a könyvet és minden csodáját, amit Terry Pratchett megálmodott.
Sokszor olvastam már, hogy ó, pár évvel ezelőtt jött egy sárkány, de mindig csak elejtett félmondatok voltak, most pedig végre tudom az egész történetet. Hogy Vetinarit állandóan le akarják váltani… :D Szegény ember.
Egyébként meglepő módon most sem tudom rendesen leírni a gondolataimat. Pratchett-től mindig eláll a szavam, úgy néz ki. Mindenkit szeretek, a stílus csodálatos, a humor fantasztikus. Elég könnyen ki lehet találni, ki a felelős mindenért, de nem hiszem, hogy Pratchett nagyon titkolta volna. :D
Összességében 1) imádtam, 2) a City Watch könyvek még mindig a toplistám elején vannak, 3) alig várom, hogy újra olvassak a kis csapatomról (de ez sajnos még egy darabig nem fog megtörténni, kőbe vésett olvasási sorrendem van). Minden egyes kötettel egyre nagyobb részt foglal el a szívemből a sorozat.