Feet ​of Clay (Discworld 19.) (City Watch 3.) 96% 26 csillagozás

Azzal akartam kezdeni, hogy „CSI: Ankh-Morpork!”, de láttam, hogy már megint nem találtam fel a spanyolviaszt, úgyhogy ez ugrott. És különben is mélyen vagyok érintve (meg), mert bár két hete befejeztem a könyvet – ráadásul vagy negyedszerre életem során –, mégis még mindig ott motoszkál a fejemben, ugyanis ez az egész Korongvilág-jelenség egy csoda, és a Feet of Clay ékes példája annak, hogy egy könyv attól, mert vicces, még lehet halálosan komoly*.

Lehet mondani, hogy vicces könyveket olvasni eszképizmus – bár Neil Gaiman óta tudjuk, hogy semmi baj nincs az eszképizmussal –, főleg, ha fantasy**, és kutya legyek, ha engem bármi más bármilyen szituációban annyira kikapcsolni és megnyugtatni képes, mint egy Korongvilág-regény. Viszont a Feet of Clay egy nagyon erős Korongvilág-regény, és az erejének egy része abban áll, hogy a függöny mögé nézve az arcodba bámul – ugyanis mondanivalója van azon túl is, hogy Sam Vimes mennyire cool, és hogy valószínűleg rendben van, ha az ember lányának térgye elgyengül a Patrícius puszta említésétől is. Önmagában valamifajta tanulság persze nem lenne annyira rendhagyó még egy vicces (nem-)fantasy esetében sem, de itt jön a képbe Terry Pratchett, aki úgy lavírozik a direkt és indirekt között, mint kötéltáncos a kifeszített kötélen, vagy Palahniuk a nettó baromságot az írói zsenialitástól elválasztó pengeélen***. Mert hatalmas a különbség aközött, hogy

(a) egy könyv kerek perec rámutat, hogy a nemi sztereotípiák megszűntetése és a nemek közti egyenlőség elérése a követendő cél,

vagy

(b) fog egy fajt, a törpéket, akiknél abszolút nemi egyenlőség van olyannyira, hogy senki nem tudja megkülönböztetni a férfiakat a nőktől (a törpék sem), és fogja annak egy tagját, aki mégis szeretne frizurákról beszélni sörözés és a kocsma szétverése helyett, esetleg egy nőiesebb baltát hordani és kicsit ergonomikusabbra igazíttatni azt a mellvértet, és ezért keményen meg kell küzdenie a társadalommal, különösen a sajátjával, akiket alapjáraton elborzaszt és megbotránkoztat az efféle coming-out.

Mindezt lépésekben, csepegtetve, miközben vinnyogva röhögsz az egyes jeleneteken, de ha belegondolsz… ha jól belegondolsz, az „egyenlőségnek” a választás lehetőségéről és annak elfogadásáról kellene szólnia, attól függetlenül, hogy a választásod valami irányába vagy pont hogy onnan elfelé történik. Ezt sok olyan ember sem érti, aki nagyon lelkes a témában, és akkor jön egy író, törpékkel, vérfarkasokkal meg miegymással, és elmagyarázza. És ezzel párhuzamosan azt is elmagyarázza, mennyire sérülékeny az életről és intelligenciáról alkotott képünk. Gólemekkel. Aztán a következő könyvében mást magyaráz el. Vámpírokkal. Ez, ez… ez Sir Terry. Ez a Korongvilág. Epic.

Szóval én abszolút meg vagyok hatva nem is igazából a konkrét könyvön – hisz' az csak egy példa –, hanem a Terry Pratchett-jelenségen. Hogy mennyire különleges, halálosan komolyan humoros, okos, érzékeny könyvek ezek amellett, hogy persze-persze Poggyász meg trollok meg a Könyvtáros egy maj orángután. Hogy mennyire a Korongvilág a go-to nekem, bármi van, holott úgy 18 éve olvasom folyamatosan újra és újra a sorozatot, és amúgy nem is szeretem a fantasy-t (lásd: **), és ez elindítja a szokásos „mennyit vesztettünk Sir Terry távoztával” lavinát, és hát… meg vagyok hatva, na.

*“‘Funny’ and ‘serious’ are not opposites. The opposite of funny is ‘not funny.’ You can absolutely be funny and serious at the same time. And Terry was.” (Neil Gaiman)
**Terry Pratchett nem fantasy.
***Palahniuk ugyan néha átesik. Hogy honnan hova, az egyéni megítélés kérdése.

Most tényleg az összes részre öt csillagot fogok adni? Eddig úgy tűnik :D
Vetinari minden könyvvel egyre jobban az egyik kedvenc karakteremmé válik, Captian Carrotra nincs jobb szavam, mint hogy fascinating, a világ végéig tudnék róla olvasni (talán még jobban meg is szerettem, mint Vimest). Dorfl.

Más volt, mint a Hogfather (amit utoljára olvastam), de kicsit sem kevesebb.

A szokásos humor most is megvan benne, ami miatt gyakran hangosan nevettem olvasás közben. De mellette ott vannak a komoly témák, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni, és elgondolkodtat, mint az, hogy mi számít élőnek és mi nem.
A karakterek még mindig tudnak meglepetést okozni. Vimes meglep, hogy valójában mennyire jó nyomozó is. Carrot pedig még mindig ez egyszerűsége miatt hihetetlen. És persze ott van Nobby, aki tényleg a humor legnagyob forrása.

Kiforrott Pratchett-mű, könnyedén használja a megszokott karaktereket és élethelyzeteket. A bűnügy maga kicsit suta, de a stílus miatt nagyon élvezhető.

Mint mindig, ebben az Őrség-regényben sem a bűntény volt a legizgalmasabb (sőt, az igazából egész nyilvánvalóra sikeredett), sokkal inkább az, hogy a gólemek vajon élnek-e vagy sem, vajon helyes-e a törpasszonyoknak a szakáll ellenére is felvállalni a nemüket, és persze Ankh-Morpork politikája a királyválasztástól kezdve a címerekig. A harci muffinokról nem is beszélve.

Nem a legnevettetőbb könyv, amit Pratchett írt, és érzésem szerint egy kicsit lassan is indul be, de még így is fantasztikus.

A mindenkori rendőrsztorik kiváló paródiája, Columbotól a Robotzsaruig, plusz egy kis helyszínelés (ami a könyv írása idején még nem is volt divat) ankh-morporki módra.

Amikor a városőrségnek egyszerre kell gyilkosságokat, egy mérgezési kísérletet Vetinari ellen kinyomozni, valamint eldönteni, hogy a gólemek tárgyak vagy élőlények, akkor sok jó nem sülhet ki. Legfeljebb törpe harci kenyér…

A városőrség sorozat mindig is a kedvenceim közé tartozott a Korongvilágon, ez a könyv méltó tagja – szokásos gyökér poénok, szatirikus megjegyzések a társadalmi berendezkedésről.