Baff! (Korongvilág 34.) (Őrség 7.) 93% 80 csillagozás

Pratchett fantasy köntösbe öltöztetett szatíráival az a nagy büdös helyzet, hogy hiába teltek már el évek a megírásuk óta, mégis mindig időszerűek, sőt – bármilyen szomorú is ez a megállapítás bizonyos szempontból – tökéletesen naprakészek.

Pár napja írtam az Éjjeli őrjáratról és szomorúan konstatáltam, hogy nem kell túl messzire menni, hogy észrevegye az olvasó a párhuzamokat a Korongvilág és Föld jelenkora között. A Baff esetén pedig szántszándékkal kellene vaknak tettetnie magát annak, aki szerint ilyen dolgok is csak a Korongvilágon eshetnek meg.

Erről a könyvről – bár nyilvánvaló, hogy az elsődleges ihletője nem más, mint az Orániai Rend által szervezett hírhedt belfasti protestáns felvonulás – itt nálunk, a spoiler népszavazásra készülődő Magyarországon keveseknek juthat az eszébe az észak-ír katolikus-protestáns ellentét. Ellenben nem hiszem, hogy sokan akadnak, akik vitatnák, hogy a könyv mondanivalója milyen frappánsan rímel a facebook kék plakátokról ránk üvöltő kérdésekre.

Az Őrség alsorozat* nyilvánvalóan sokat merít a klasszikus krimi hagyományokból, de ez a kötet egyértelműen a politikai thrillerek tematikáját használja, erősen noir-os árnyalatban. Ettől aztán sötétebb és néhol egészen nyomasztó lett a könyv hangulata, mint a megszokott.
Persze ettől még az, aki vevő Pratchett zseniális, szurkálódó beszólásaira és kacifántos körmondataira ínyencként csettinthet fel, mivel a téma komorságát számos humoros jelenet és geg ellenpontozza, azon a módon, amin szerintem már egy átlagos humorérzékkel megáldott embernél is legalábbis veszett vigyort csal az arcra.
Ezért javarészt Saci, a vámpír, az őrség legújabb tagja a felelős, akinek sajátos identitása meglehetősen felborzolja Angua őrmester spoiler és idegeit, különösen, hogy szorosan együtt kell működniük. Göcsört Görcsi és meglepő új szívszerelme szintén erős humorforrás, épp úgy ahogy az Őrség mellé kirendelt lelkiismeretes számvevő erőfeszítései is.

A xenofóbia, az idegenek, a mások lenézése, meg persze az ezt gerjesztő és ezen a élősködő politikusok játszmái iránt érzett harag süt a könyv lapjairól, és mint minden szatíra író, Pratchett sem rest, hogy a trollok és törpék közötti kommunikációs szakadékból** fakadó ősi ellenségeskedést felhasználva rávilágítson arra az alapigazságra, miszerint „egyikőtöknek sincs igaza, és mindkettőtöknek sem”.

* Már csak azért is, mivel egy rakásnyi elég fura zsaru a főszereplője, akik egy olyan városban igyekeznek rendet tartani, amely intézményesített módon kezeli az alvilággal történő együttműködést.
** spoiler

Terry Pratchett már megint Terry Pratchett. Járdán Csaba meg Járdán Csaba, csak remélem, hogy olyan jól szórakozott fordítás közben, mint mi, civilek az eredményen. Még mindig sértően keveset tudok a Korongvilágról, így lehetséges, hogy szentül meg voltam győződve arról, hogy a Carpe Jugulum előtte meg A Kaszás, még korábban a Kisistenek ilyen alattomban elhintett dark fantasy gyöngyszemek, vagy hogy a Maszkabál valami csodásra sikerült impulzuskrimi az amúgy is muszájimádni kategóriás fantasyközhely-paródiák között. Igen, már elkezdtem szitálni a fejemre szórandó hamut.

Csak kénytelen vagyok arra jutni, hogy Sir Terrytől nem is áll annyira semennyire távol az a sötét-misztikus vonulat, amit én személy szerint annyira tudok keresni a fantasy történetekben. És képes úgy megcsavarni, kiforgatni, gonoszkodni a műfajjal, hogy még mindig hozza a kellő mértékű borzongást. spoiler Van még – mivel ő Sir Terry, nem elégszik meg egyetlen olyan ötlettel, ami önmagában vinné a hátán a történetet – noir krimikbe illő gyilkossági nyomozás, fajok közötti utálkozás és hagyományőrzésből táplálkozó konfliktusok, jó és rossz zsaruk, direkt az alkalomra gyártott szívszakasztó és/vagy napicuki eredetmítoszok, kövér ideológiai viták és csajos kocsmázás. Ja, és Hol a tehenem?, az is van. Meg teret és időt semmibe vevő épületek. Meg még számos olyasmi, aminek a felsorolása is kimerítené a spoiler kategóriáját. És mire átmegy az emberen ez a három-négy könyvre való -ámde hibátlanul összedolgozott – gurulvaröhögős, nyomasztóansötét, olvadósancuki és fájdalmasantűpontos történésdömping, a végére mégiscsak muszáj hosszasabban elgondolkodni, mit jelent trollnak törpének farkasnak vámpírnak embernek lenni.

Mondom, hozza a formáját, azt a terrypratchetteset.

– Nem hiszek abban, hogy szükségem van egy hegyre a fejem fölött ahhoz, hogy törpeként viselkedhessem.

A szóbeszéd ördögi hatású méreg.

Micsoda képtelenség, hogy már ahhoz is tapintatosan kell eljárni, hogy az ember kideríthesse, egyáltalán megöltek- e valakit.

Volt egyszer, valaha régen, ezer éve, vagy azon is túl a Kúm-völgyben egy csata, törpék és trollok között, ami úgy kezdődött, hogy a másik rajta ütött az egyiken. off Egy bizonyos idő után talán már nem is számít, az már inkább, hogy közeleg a csata évfordulója, és minden jel arra mutat, hogy az érintett felek Ankh-Moporkban szeretnék újrajátszani, aminek viszont végzetes következményei lehetnek. Akár a városra, akár a két sereg közé ékelődött Vinkó Szilárdnak és az Őrségnek. Dolgukat nem könnyíti meg egy halott törpe off egy eltűnt festmény, egy vámpír az Őrség soraiban és Vinkó kisfia, akinek pontban hatkor jár az esti mese, csak hogy pár bökkenőt felsoroljak.

A Korongvilág-regényekben meglehetősen színes a faji felhozatal, és nem ez az első eset, hogy egymás – bármilyen szempont alapján történő – megkülönböztetése előkerülne. De igazából még egyszer sem éreztem ennyire hangsúlyosan, hogy Pratchett mennyire szembe helyezkedik ezzel a felfogással, és mennyire károsnak tartja az évszázados vagy akár évezredes ellentétek életben tartását. Olyan ez, mint ha valaki puszta kézzel vájkálna egy nyílt sebben: soha nem lesz pozitív hatása.

Annak ellenére, hogy mondanivalójában és humorában alapvetően helyén volt a kötet, azért voltak pillanatai, amit kissé idegesítőnek éreztem. De azért összességében jó volt.

Adott két, amúgy kisebbségben lévő, betelepült, egymástól teljesen eltérő szokásokkal, hagyományokkal, kultúrával rendelkező népcsoport spoiler akik évtizedek, évszázadok óta élik szorgos mindennapjaikat a nyüzsgő nagyvárosban. Kisebbségi népcsoportok lévén viszonylag a társadalom perifériájára szorultan élnek, kevés kitörési lehetőséggel. A két népcsoport azonban ősidőkre visszamenően nehezen fér meg egymás mellett, ezért ha lehet, kerülik is az egymással való keveredést, inkább egyszerűen csak gyűlölködve tekintenek a másikra, és akkor még finoman is fogalmaztam… Azonban, közeleg közös történelmük egyik meghatározó csatájának évfordulója, melynek alkalmából tartott városi megemlékezések évről évre egyre hevesebb utcai összetűzésekbe torkollanak.
Ezúttal azonban a helyzet tovább romlik, amikor az egyik csoport vezetése radikalizálódni kezd, egyre hevesebben agitál a másik csoport ellen és az ősi előírások szigorúbb betartását kezdik el hangoztatni, megkövetelni. Az utolsó csepp az amúgy is már csordultig teli pohárban, amikor a csoport harcias vezetője gyilkosság áldozata lesz melynek elkövetésével a másik csoportot vádolják. S mindez a lehető legrosszabbkor, az ominózus csata évfordulójának előestéjén…

Akármennyire is hihetetlen, de a fenti történet a nemrég magyarul is megjelent Korongvilág regény, azon belül is az Őrség-alsorozat, alapját, fő történeti szálát képezi. Ebből is látható, hogy félretéve a fantasy elemeket most is mennyire komoly dolgokról van szó valójában, melyekre Partchett fel akarja hívni a figyelmet. S a zsenialitása most is, mint mindig, abban rejlik, ahogy ezt a maga sajátos, kifordított, humoros módján adja nekünk elő úgy, hogy az lehetőleg ne legyen túl tömény, de a könnyed élvezet mellett azért érezzük át a dolog komolyságát is. Nagyon nagyra értékelem azt a humort, amely képes a megnevettetés mellett komoly gondolatokat átadni, tanítani, elgondolkodtatni. Pratchett azon kevesek egyike volt, aki erre képes volt…

De visszatérve a történetre. Vinkó parancsnok és a városőrség szedett-vedett, ám mégis szerethető csapata most is egyből ott terem, hogy felgöngyölítse a gyilkossági ügyet. A csapat ezúttal is újabb taggal bővül, tovább színesítve ezzel az eddig sem homogén társaságot, de persze a legnagyobb és legbiztosabb poénokat most is a Bendő Frédi – Göcsört Görcsi páros hozza. Az új taggal új gondok és problémák is keletkeznek, így biztosítva termékeny táptalajt az újabb poénok számára. Mert Prartchett sosem szalasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy valami aktuális őrületet, kultuszt kifigurázzon vagy kifordítson spoiler. Így ezekből a poénokból is megkapjuk a szokásos adagunkat.

Gyilkosság, nyomozás, családi ügyek, beilleszkedési problémák kezelése, saját magunk elfogadásának megtanulása, ősi és zsigeri gyűlölködés, s még valami különös, misztikus dolog is, hmmm… esetleg még valami? Ennyi bőven elég egy történetbe sűrítve, felöntve jó sok és laza humorral, s mellé még ráadásként némi elmélkedni való is. Pratchett ismét egy kellőképpen erős és komor történetet hozott össze, amit minden lelkes Őrség, illetve Korongvilág rajongónak csak ajánlani tudok.

(Csak pár szó a magyar kiadásról: a szemnek ugyan roppant kényelmes, de az oldalszámnak nem tett jót ez a Delta Vision-től szokatlanul nagy betűméret. Az egyszerű, halandó olvasóban azt a tévhitet ébreszti, hogy végre megtanult gyorsabban olvasni, pedig csak a nagyobb betűk miatt pörögnek gyorsabban a lapok. Rejtély számomra, hogy miért volt jobb durván 600 oldalban kiadni egy nagyjából 400-450 oldalas könyvet…)

Ezt a könyvet off nagyon élveztem. Az Őrség feladatait ezúttal sem csak Ankh-Morporkban látja el, bár a történet jelentős része itt játszódik. A törpök is nagy szerepet kaptak, ráadásul fajon belüli ellentétekről is olvashattam, mivel kiderült, hogy náluk sem homogén a társadalom. Az Őrség új taggal is bővült, ráadásul egy spoiler, szerepet kapott a Patrícius is, sőt még a varázslók is felbukkantak. Közben pedig Vinkó nem csak az Őrségben és a városnak próbál megfelelni, hanem szülői kötelességeinek is eleget kell tennie. Szórakoztató volt, humoros és szokás szerint fontos társadalmi és egyéb problémák is helyt kaptak a könyvben. Kár, hogy már nincs sok rész hátra a sorozatból.

Az eddig legkomorabb hangulatú Őrség regény, de a mondanivalója is ennek a legkomolyabb, és legaktuálisabb is. Mert mi értelme is van annak, hogy egy réges-régi konfliktus alapján gyűlöljük egymást? Vagy azért, mert a másik nem olyan, mint mi? Pratchett szokásához híven alaposan körbejárja ezt a témát, próbálva humort csempészni is bele (Angua őrmester és Saci káplár, a farkas és a vámpír, illetve amikor a női városőrök kocsmatúrára indulnak Görcsi barátnőjével), de nem sikerült eléggé ellensúlyoznia a fő témáját. A könyv mindenesetre jó, most sem érdemel öt csillagnál kevesebbet.

Ez az egyik legjobb Őrség regény, amit olvastam. A szereplők sokkal árnyaltabbak, és minden ami történik, történhetne bárhol a világon. A két faj közötti ellentétek, a fokozódó politikai helyzet, a villongások, mintha a mi világunkat tükröznék, és ezért annyira ismerősnek tűnnek. Vinkó kapitány egyre jobban a szívemhez nő.

Hmm… ezt szeretem Pratchett mesterben, hogy mindig egy újabb és újabb oldalát ismerhetjük meg ennek az fura, ám de imádnivaló világnak. Hogy kedvenc karaktereinkről már ne is beszéljünk. Miután sikerült leszakadnunk az idő szerteágazó ösvényéről, egy újabb problémával szembesültünk… aztán Vinkó jön, lát és vérbenforgó szemekkel nekünk szegezi a nagy kérdést: „Hol a tehenem?” Komolyan, komolyan? Á dehogy, akármennyire is borús és sötét hangulat övezi ezt a műalkotást, mégis képtelenség igazán komolyan venni. Persze azért ebben is elidőzünk az élet nagy igazságai felett, és csúnya dolgok is történnek, mégis olyan tökéletes az egyensúly köztük. Összességében, ez is nagyon tetszett, nem szárnyalta túl az előzőt, de méltón, ugyanolyan jó lett. Maximálisan ajánlom :)

Tudom, hogy fontos és aktuális, értem is a mondanivalóját, mégse tudott igazán megfogni. Leszámítva a kis Szilárdos jeleneteket, amiket egyszerűen imádtam. Az elejét kissé zavarosnak, a végét pedig kissé szájbarágósnak éreztem. És sokkal több Karottot szeretnék olvasni! :)

Összetett szereplők és történet. Ismét egy napjainkat is érintő probléma görbe-tükörben láttatva. Ez a könyv is rögtön közel került a szívemhez a karakterek miatt spoiler .