A ​mágia színe (Korongvilág 1.) (Széltoló 1.) 85% 591 csillagozás

Első, tapogatózó ismerkedés a Korongvilág fantáziaszülte univerzumával. „Csak csínján az első benyomásokkal, hiszen ez egy tartalmas életmű nyúlfarknyi része. Ne várj sokat, csak nézelődj!” – gondoltam. Aztán egyszer csak megérkeztem egy gyógyíthatatlanul beteg, korunk logikájának elemeit még nyomokban sem tartalmazó világba, ahol kezdetben nem tudtam, hogy mi is akar lenni ez az egész. Természetesen a „beteg” kifejezés jelen esetben a legnagyobb tisztelet hangján, a humor, a paródia legegészségesebb, legüdítőbb értelmében használandó!
Fogalmam sincs, hogy mi minden pattant még ki a fájóan korán elköszönt Sir Terry Pratchett írói fantáziájából a sorozat további köteteiben és mi maradhatott még benne a lehetőségek kimeríthetetlen tárházából. De kétségtelen, hogy ebben az elmében valami ismeretlen és általunk – olvasni, szórakozni vágyó földi halandók által – soha meg nem ismerhető, képzeletbeli dimenziók varázslatos színeiben tündöklő, csillogó-villogó permanens tűzijáték zajlott.
Kezdetben nem tudtam, hogy a szerző szisztematikusan hülyére veszi a zsáner komoly toposzait, vagy egyszerűen csak nem hajlandó azokat véresen komolyan venni. Mert az, hogy érti, tudja és profi módon alkalmazza őket, hamar egyértelművé vált számomra. Később már inkább olyan érzésem támadt, hogy ez a nyúlfarknyi regényke tudatosan nyitogatja az olvasó előtt a képzelet birodalmának kapuit, kedvet akar csinálni, tanítani akar a fantasy szeretetére. Könnyed, nincs benne egy deka erőlködés sem, pedig olyan agyvihar tombol benne, olyan spoiler energiákat szabadít fel, amivel már régen találkoztam hasonló keretek között.
A fanyar angol humor eközben úgy rúgott mellbe, hogy az abszurd helyzetekben néha szinte a Gyalog galopp-ban éreztem magam és nem tudtam, hogy a „nyúlon túl” vagyok-e már, esetleg kezemben az „Antiochiai Szent Kézigránát”-tal, vagy csak bután várom a várfalról előbb-utóbb katapultáló tehenet. De ez a – talán csak bennem felmerülő – érzés-szikra abszolút nem volt zavaró, sőt kifejezetten hangulatteremtő katalizátorként szolgált.
A rendkívül ötletgazdag, sziporkázóan eszement történet meghozta a kedvemet és kíváncsivá tett a következő kalandokkal kapcsolatban. Érdekel, hogyan alakul a világ legszerencsésebb (vagy –balszerencsésebb) botcsinálta varázslótanoncának, a mindenre rácsodálkozó, de valójában semmin sem csodálkozó turistának és Poggyászának, no meg a többi szereplőnek a sorsa ezen a valaha volt legelképzelhetetlenebb Korongvilágon.
Na és a Halál. Frenetikus, őrületesen pikírt, igazán egyedi. Ennyit már régen röhögtem egy végzetes, meghatározó karakteren. Mintha Hieronymus Bosch talpát lúdtollal csiklandozták volna, miközben démonikus fantáziáit festővászonra vitte.

Ez most egy erős 4 csillag, de folytatom, mert bízom az ajánlásokban, amelyek mind úgy szólnak, hogy van ebben még. Hajjaj, de még mennyi… :)

Egy sorozatnál (főleg ha 34 részes) nagyon fontos a kémia, van aki szerelmes lesz az első mondatok után, van akinek fordul ki a könyv a kezéből (így jártam, nagyon erősen kellett tartani, hogy ne szaladjon messzire) ennek egy bizonyos szint felett, nem sok köze van a jó vagy rossz jelzőhöz. Nagyon régen olvastam olyan (és ebben nincs vita) jól megírt könyvet, ami ennyire taszított. Az egész egy kicsit értelmetlen masszává olvadt össze, nem tudtam nevetni a poénokon, nem érintettek meg a szereplők, sajnos semmit fogódzót nem találtam amibe bele lehetne kapaszkodni. Később javult a helyzet, a sárkányos rész, minden ellenkezés ellenére még tetszett is, nagyon jó ötlet a színes sárkányok képzelete. Kötelező, abba nem hagyható olvasmánykén megszenvedtem vele rendesen, azt hiszem nekem ennyi volt a sorozat, de ettől függetlenül biztos vagyok akiknél müködik a kémia, szerelmes lehet belé, hiszen fess a vőlegény, csak nekem más az ízlésem.

Életem első hangoskönyve Rudolf Péter tolmácsolásában.. egyszerűen fantasztikus volt!
Nem tudom, hogy maga a történet, vagy Rudolf Péter zseniális hangja tette – vagy ami a legvalószínűbb: a kettő együtt – de elejétől a végéig lebilincselt, szórakoztatott és megnevettetett.
Pratchett világa egyedi és mesterien kidolgozott, a főszereplők, a cselekmény egyszerűen nagyszerű!
Két dolog biztos: elolvasni is el fogom (így a hangoskönyv után), és biztosan folytatom a sorozatot!

Nagyon régen olvastam már, de most mintha reset gombot nyomtak volna, az alapokon kívül totál semmire nem emlékeztem belőle.
Az az igazság, hogy az alapötlet baromi érdekes és fantáziadús. Közben mesés is, meg színes is. A karakterek változatosak, nem üresek, van jellemük. (de még milyen!) A párbeszédek elmések, a sok kaland amibe belekeverednek, meg abszurdan vicces. A helyszínek is elragadóak, sőt egyszer tisztára úgy éreztem, mintha egyik régebbi kedvenc rpg játékom valamelyik helyszínén mászkálnék.
Mindezek ellenére, lehet fura, de annyira nem fogott meg, nem kapott el a szokásos fanatikus gépszíj, (ami most nem is jönne jól) hogy egyelőre többet olvassak a Korongvilágból. Túl sok a könyv, ami vár rám, és most nem akarok belefogni egy végeláthatatlan ciklusba.
De ismerkedésnek kiváló volt, most már tiszta, mit szeretnek annyira rajta.

Sokáig halogattam Pratchettet, sokáig egyáltalán nem tudhattam a polcomon egy korongvilág kötetet sem. Aztán végre, mikor az első meglett, sokáig csak állt a polcomon, pedig már többszörös „molyi” nyomás nehezedett a vállamra, hogy kezdjek már bele. Egészen tegnapelőttig tudtam tartani magamat. :D
Aztán azon kaptam magam, hogy alig egy nap alatt elolvastam az egészet. Nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy ezért vagy azért ment annyira gyorsan. Valahogy egy olyan hangulat lengte át, annak ellenére, hogy nem rágtam mindig tövig a körmöm, de mégis nagyon mozgalmas és izgalmas volt. Inkább gyermeki izgalommal követtem eseményeket, nem olyan módon, mint pl. ahogy egy krimiben tenném.
Ez a világ fantasztikus! Annyi potenciál, annyi kaland és annyi fantázia van benne! Micsoda szemét húzás az élettől, hogy egy ilyen képzelőerővel rendelkező alkotó Alzheimer-kóros legyen, és végül hagyjon itt miket 66 évesen.
De félre a szomorkodással, köszönjük, hogy eddig is volt nekünk, kedves Sir Pratchett, és nincs más hátra, mint folytatni kalandozásaimat a Korongvilágban!

Első találkozásom volt az íróval, és akkora haverok lettünk, hogy már söröztünk is együtt. Pálinkázásról persze nem lehetett szó, mert az ember ne adja meg magát teljesen mindjárt az első randin. De hogy én mennyit aggódtam előzőleg, hogy ez az íróféle majd jól szétgyalázza kedvenc műfajomat, a fantasyt! És, becsületére legyen mondva, szét is gyalázta, habár csak minden egyes mondatával. Viszont sikerült olyan mélyre belerángatnia ebbe a galádságba, hogy úgy a harminc százaléknál (Kindle) eszembe jutott a régi vicc:

A parasztnak a földrengés félig összedönti a házát. Mire úgy ahogy felméri a kárt, a közelben megáradt folyó betör az ajtó résén. Valahogy szárazra vergődik, de akkor meg villám sújt a beszakadt tetőbe, és a ház maradéka kigyullad. Erre baltát ragad, és a következő kiáltással nekiesik a rogyadozó falaknak: De most már lássuk, Uramisten, mire megyünk együtt!

Hát ember az ilyen, aki ilyesmiket ír, és ezt váltja ki belőlem? Biztosan nem! Hál' Istennek, nem. Bizonyára valami messzi négydimenziósból jött idegen az illető, a multiverzumnak olyan boldog szegletéből, ahol hab helyett mágia díszíti az oktarin színű sört. Nevezetesen: szómágia, amit gondolatzseléből, sziporkaesszenciából és heurékazaccból állítanak össze, s a végén csipetnyi zsenialitásaromával bolondítják – az olvasót. Aki most itt ül összerázva, nem keverve. Jarrgh!

Tartottam ettől a világtól, de nagyon bejött!! A legeslegkedvencem a poggyász volt, de a többiek is belopakodtak a szívembe. :) Mindenképpen folytatom! :)

Jelentem, megkezdtem végre kalandozásaim a Korongvilágban!
Nem bántam meg! Bevallom, bár a Manák után sejtettem, hogy élvezni fogom, de arra nem számítottam, hogy ilyen mozgalmas lesz, ennyiféle helyszínen kalandozhatok, a történetet pedig ilyen változatos karakterek színesítik majd.
Önmagában tehát adott minden egy remek könyvhöz, emellett a történetvezetés is tetszett, de ami a legnagyobb erénye, az kétségtelenül a humor! A nem mindenütt tipikusan, de azért érezhetően angol, jelentős önreflexív töltettel rendelkező poénok, helyzetkomikumok tömkelege nagyon élvezetessé teszi az olvasást. Bár még csak ismerkedem vele, de abban biztos vagyok, hogy a szerző olyan ember volt, aki jóízűen tudott kacagni önmagán is, az ilyesmit pedig nagyra értékelem.
Széltoló remek karakter, több jellemvonásában is magamra ismertem (szerintem nem én vagyok az egyetlen), de a többi szereplő is, a városlakóktól kezdve a varázslókon át, egészen az epizódszereplő trollokig és egyéb lényekig bezárólag – amellett, hogy viccesek – felvonultatnak és kifiguráznak egy-egy sztereotípiát és/vagy darabkát a személyiségemből, biztos vagyok benne, hogy mindenki magára fog ismerni a könyv valamely pontján.
Pozitív, hogy a sok humor ellenére sem válik a könyv komolytalanná, egy-két elejtett megjegyzésből világossá válik, hogy Pratchett nagyon is tisztában van pl. a téridő természetével vagy épp a párhuzamos dimenziók elméletével, a Korongvilág szándékosan nyakatekert és mágiával megbolondított fizikája számomra egy felszólítás, hogy ne vegyük olyan véresen komolyan az életet, és tudjunk nevetni olyasmin, amit egyébként értetlenséggel vegyes tisztelettel szemlélnénk.
Remek érzés, hogy még 30-40 rész hátravan ebből a monumentális kalandból, bár a rekeszizmom és a könnycsatornáim lehet, hogy más véleményen lesznek a végére. A fél csillag levonásommal senki ne törődjön, az csak annak szól, hogy biztos lesz majd ennél (is) jobb rész a sorozatban.
Alig várom, hogy visszatérjek, csak előtte kerítek néhány tudákos körtefa bútort, kitanulom a hidrofób mágiát, és irány a Perem! Vagy a Tengely… vagy… tökmindegy! :)

Első korongvilág „utazásom” volt.
Érdekes történet ez, a szereplőket hamar a szívébe zárja az ember.
Csavaros észjárású ez a Pratchett, ezt meg kell hagyni.
Helyenként nehezebben érthető, kicsit bonyolultan fogalmaz, de összességében ötletes, eredeti, vicces és jól felépített kis világ.
A szereplők közül a Halált és a Poggyászt nagyon bírtam.
A kalandozások helyszínei egytől-egyig tetszettek.
Biztosan folytatni fogom a sorozat olvasását ha könnyedebb, egyedi, vicces stílusra fogok vágyni.

Hú, nekem ez nagyon kusza volt. Teknősös, egy varázslatos varázslóstól (Széltoló), a messziről jött idegen (Kétvirág és a Poggyásza)- nel együtt. A paródia, a humor az a formája amit én nem szeretek. Így már mínuszról indultunk és innen azért három csillagra tornázta magát a végére a történet. A halál volt talán picit vicces, de nem igazán volt számomra humoros kötet. A sárkányos rész volt a legjobb, főleg mikor spoiler.
Nem igazán értettem a Sors miért akarta a végüket, illetve ki az Úrnő, mi volt ezzel a nyolcas számmal és hasonlók. Nem találtunk egymásra….. Sajnáltam.