A ​Kaszás (Korongvilág 11.) 94% 144 csillagozás

Rég olvastam, még az előző fordítást. Most hatványozottan jobban élveztem, bár itt még a Halál csak kezd az a figura lenni, aki a Vadkanapóban mindenkit lejátszik a színről.
De a macska rúgja meg, a „corn” a briteknél biz' gabona, nem pedig kukorica, minden egyes hullámzó kukoricaföldnél felsírtam. :(

Egyrészt nagyon-nagyon, másrészt meg nem annyira nagyon. A Halál abszolút szívszerelem, Motolla Alánkot is nagyon megkedveltem, Miss Illabets for president, és a varázslók üde színfoltot biztosítottak abban a cselekményszálban, ami sajnos kevéssé érdekelt. A Halál ideje és az aratás nagyon lekötött, de az Ankh-Morporkban lejátszódó események inkább csak a szereplők miatt foglalkoztattak. Hát igen, ez a könyv szereplőkben nagyon erős. És különösen tetszett a gabonaföldi filozofikussága és a humora, bár egy-két hasonlatot a mai napig nem sikerült felfognom. (Ez lehet, hogy a fordításon múlt.)
Na de spoiler nem vetném le a polcomról.

Ez nagyon-nagyon… :) A cselekmény, a sok szerethető figura, humor és bölcsesség. Szeretem.

Egyszerűen zseniális.
Még mindig.
Mondhatni haláli.

Maga az alapszitu spoiler elképesztően abszurd, de nekem nagyon bejön.
Zsindely Kalán, az Új kezdet és a varázslók, szórakoztatóan kaotikusak, rengeteget nevettem rajtuk. A kedvencem – természetesen – a Halál sztorivonala volt, egyszerre érdekes és szórakoztató, nagyon szeretem, hogy mennyire aprólékosan fejlődik ez a karakter.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy annak ellenére, hogy elég rég olvastam az előző fordítást, és sok mindenre nem emlékeztem, az új fordítás neveinek egy részével elég nehezen szoktam össze, és a Patkányhalál CIN-je is nagyon-nagyon hiányzik.

Ez az a történet, amivel Pratchett elérte, hogy ne csak kedveljem, de szeressem is Halált. Ez volt az a könyv (az Éjjeli Őrjárat mellett), aminek a tartalmát elolvasva éreztem, hogy egyike lesz a kedvenceimnek. S láss csodát, így lett!
A történet parádés, aki szeretne megismerkedni a Korongvilág alapját szolgáló logikával annak ez a könyv elsőre lehet kicsit fura/tömör lesz, de ha az ember ad neki egy esélyt, akkor remek szórakozást nyújt.

Ha nem számítjuk az Elveszett Próféciákat, meg egy pár képregény feldolgozást, akkor ez az első regényem a mestertől. Ami viszont úgy tűnik egyből telitalálat lett.
Elsőre féltem kissé mert nehezen indult. Habár az olyan apróságok mint a Számláló Fenyők tragikomikus élete már ott is jók voltak. Onnantól viszont hogy Mr. Bill Kapu illetve a másik szálon az Újrakezdők Klubja felbukkan nincs megállás.
Mrs. Kugloftól pedig az ég óvjon bennünket. :)

Mivel nem szeretem a töménytelen humorral teletűzdelt könyveket, ezért nem nagy elvárással láttam neki Pratcett olvasásnak. De amikor már az ember lánya lépten, nyomon Pratchett könyvekbe botlik, és mindenki áradozik róla, hogy milyen jó és nem utolsó sorban szereti a fantasyt, akkor már azért tartozom annyival magamnak, hogy adok a Korongvilágnak egy esélyt.
Tényleg nem voltak nagy elvárásaim. Hálát adtam az égnek, hogy nem egy nagy terjedelmű könyv. Ha szenvednék vele, hamar túlesem rajta. A Kaszást azért választottam, mert úgy gondoltam ezzel talán nem lőhet mellé annyira az író az ízlésvilágom tekintetében.
Úgy az első néhány oldal után feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is olvasom én ezt?! Elég homályos volt a történet. Ennyi hülyeséget ilyen kis helyre besűríteni….
Hamarosan azonban a sok zagyvaságnak értelme lett. Sőt mi több!!! Néhány karakter egyenesen megkedveltem. Kezdem megérteni a könyvet. Sajnos jelenlegi élethelyzetem sokszor nem teszi lehetővé a nyugodt és zavartalan olvasást, pedig ez olyan könyv ahol végig kihegyezett érzékekkel kell figyelni, mert minden sornak helye és mondandója van. (Többször is vissza kellett olvasnom.)
Nem sokszor gondolom azt egy könyv letétele után, hogy egyszer ezt még el kell olvasnom, úgyhogy tőlem ez a legnagyobb bók azt hiszem, ami kitelik.

Már egy ideje befejeztem a könyv olvasását, de az értékelés csak nem akart megszületni, mert úgy gondoltam minden gondolat túl kevés, amit írni tudnék róla. Véletlenül azonban ráakadtam egy idézetre, ami kifejezi azt, amit leginkább éreztem a könyv olvasásának vége felé.

„Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.”

/J. D. Salinger: Zabhegyező/

Igen. Azt hiszen ez az egy mondat önmagában elég.
Azt hiszem Terry Pratchett az a fajta író lehetett, aki megtalálta a hangot az összes olvasójával. Mindenki kap tőle valamit, ami értékes számára.

Emlékszem, amikor kislány koromban rájöttem arra mit jelent az, hogy halál. Annyira megrémültem, hogy emlékszem arra, ahogy anyu vígasztalt, mert zokogtam, hogy én soha nem akarok meghalni, és azt sem hogy a környezetemben bárki is így tegyen.
Nagyon mélyen megmaradt bennem ez az emlék, azóta felnőttem és sok gondolat fogalmazódott meg már bennem a halállal kapcsolatban. Pratchet ezeket fogalmazta meg hihetetlenül szépen, úgy ahogy én soha nem tudnám és új rágódnivalót is kaptam tőle.

Köszönöm.

Végre egy Pratchett regény melyben a Halál a főszereplő, nagyon vártam már valami ilyet. Az író hozza a szokásos nagyon magas színvonalat: az ember arca a második oldal táján mosolyra görbül, a tizedik oldalnál már széles vigyorral az arcán olvas, később néha-néha hangosan felkacag. Külön vicces valamilyen tömegközlekedési eszközön olvasni. A sztoriba nem szeretnék belemenni, de meleg szívvel ajánlom a könyvet mindenkinek aki igényes humorra vágyik.

Eddig nekem úgy tűnik, hogy a Halállal (mint személlyel) foglalkozó Korongvilág-történetek a legjobbak a sorozatból – bár nem sokkal múlnak felül egy-egy vészbanyás kötetet. Nagyon jók voltak a szereplők, a varázslók és a farm körüli emberek, a mumustól viszont többet vártam. A pláza metaforikus megjelenítése is kissé halvány volt, de ezt ellensúlyozta a farmon történtek sokszínűsége.
Jöhet a következő!

Nagyon rossz időszakban sikerült nekikezdenem, ezért kénytelen voltam pihentetni, pedig… pedig ez a könyv vicces. Illetve vannak vicces részei és vannak kretén részei és vannak (de tényleg!) szívszorítóak. Mindez meglepett! Nagyon meglepett, mert az alapötlet elég szórakozatónak tűnt, azt sugallta, hogy felhőtlen, vidám kalandban lesz részem.
Aztán, bumm, jött néhány olyan részlet, ami felrázott…
Az is lehet, hogy az időszak valós eseményei voltak rám ilyen hatással, de kevesebbet mosolyogtam, mint amennyit tépelődtem.
Pedig vicces, nem is kicsit… de…