Az ​első szabály I-II. (Az igazság kardja 1.) 91% 111 csillagozás

Újraolvasás mellé jár új értékelés is, szóval…

Egy nagyon picit csalódtam így a harmadik olvasáskor. Úgy indultam neki, hogy na, 750 oldal ide vagy oda, én ezt két nap alatt befejezem. Aztán ebből majdnem két hét lett, viszont mindent az első kötetre fogok, mert a második sokkal izgalmasabb, sokkal több minden történik.

És ami nem tűnt eddig túlságosan fel: hogy Richard meg Kahlan milyen idegesítő tud lenni! Ezt főleg arra értem, amikor Kahlan ügyet csinált abból, hogy spoiler és rohadt sokáig tartott, mire végre elmondta Richardnak. Argh… Már tikkelt tőlük a szemem. Richardnál még érthető volt, hogy ő miért titkolózik, így volt kellőképpen drámai a vége, de Kahlan… Szimpla hisztinek tűnt.

Tényleg érződik amúgy a könyvön, hogy ez 1994-es és nem mai gyerek. Na persze ezt nem rossz dologként értem, csak teljesen más stílusra, mint a mostanában megjelentek. Mielőtt töröltem az előző értékelésem, átolvastam, mivel tudok még onnan egyetérteni és ez az: van egy meseszerű hatása. Küldetések, futkosás körbe a világban, a főszereplő a szuper különleges valaki, aki erről eddig semmit nem tudott… És amivel a leginkább egyetértek a 3-4 évvel ezelőtti önmagammal: idegbajt kaptam, hogy mindenki folyton bőg. Oké, megengedem, néha volt rá okuk, de ne ilyen sokaaat, légyszi.

A sorozattal most se fogom hasonlítgatni, tök külön kezelem a kettőt, nem akarom utálni, mert a sorozat kellett ahhoz, hogy rátaláljak a könyvekre. Na jó, ott azért kicsit kevertem, hogy azt hittem, Darken Rahl az spoiler Mert a sorozatban az volt. De amúgy ennyi. :D

Azzal kell kezdenem, hogy ezt a könyvet húsz év késéssel olvastam el. Most is csak azért, mert kíváncsi voltam, mi tette olyan népszerűvé, hogy tíz éven keresztül sorra adták ki magyarul a részeit.(Erre a kérdésre egyébként most sem tudom a választ.) Az Első Szabály tulajdonképpen nem más, mint egy fura és nem túlságosan következetes kotyvaléka a tolkieni high fantasynek és a 20. századi cinizmusnak. Ugyanakkor semmi köze a grimdarkhoz, éppen azért, mert ez a cinizmus a legkevésbé sem hiteles. Goodkind hősei Kiválasztottak, önzetlen világmegmentők, akik ugyanakkor nem tudnak úgy elvégezni egy feladatot, hogy közben ne nyomnának le több oldalnyi lelkizést a jó és a gonosz szubjektivitásáról, a gyilkolás és/vagy az áldozathozatal szükségességéről és arról, hogy a cél szentesíti az eszközt. És mindez akár jó is lehetne, mert való igaz, hogy a klasszikus fantasy zsánere ilyen: a hősök gyilkolnak, erőszakkal érnek célt, és – főleg a múlt századi klasszikusokban – gyakran semmi sem utal rá, hogy érzékelnék a „jó győzelméért” elkövetett tetteik súlyát. De ahogy Richardék lépten-nyomon rámutatnak erre folyamatos lelkizésükkel, az a végletekig erőltetett. Ők ugyanis nem antihősök, akárhogyan is győzködik erről önmagukat, a tetteik és monológjaik közti ellentmondás pedig inkább nevetségesen hat. Ehhez jön még a regény háromnegyede felé idegen testként beékelődő, kínosan részletes szado-mazo epizód a Mord-Sithekkel, ami sem a történet elejéhez, sem a végéhez nem passzol. (Bár fájdalmat kétségkívül okoz. Az olvasónak.)

Pontosan ma öt éve annak, hogy regisztráltam erre az oldalra. Azt hiszem, úgy kerek, ha ma írok értékelést arról a könyvről, aminek köszönhetően annak idején rátaláltam erre az oldalra.
A hős legendája című megfilmesítése vezetett ide, amint megtudtam, hogy könyvadaptáció, keresgélni kezdtem utána, nos mivel nagyon szerettem a sorozatot, és teljesen kikészültem, mikor nem folytatták (az érzés ezzel kapcsolatban máig tart).
2012-ben a könyvsorozat első részéig jutottam, nyáron kezdtem neki az erkélyen olvasva a latin érettségi után. Viszont akkor még nem jöttem fel ide tagként, csak külső szemmel nézelődtem. Idén újra felvetődött bennem, hogy bele kéne kezdeni, de most a lehető legtöbb részt elolvasni.
Annyira szerettem egykor és most is, a trió Richard, Kahlan és Zedd mindig is nagy irodalmi kedvencem lesz. A fantasy szálak is el vannak találva. Még csak kisebb szeletkét kapunk ebből a nagy egészből.
Egy ifjú hős megtudja az igazat magáról és útnak indul, hogy küzdjön a jóért, megtalálja az igazat magáról és közben rátaláljon igazi önmagára.
Úgy tetszik, hogy Richard könnyen ráhangolódik a történet során az emberekre, a különböző lényekkel is könnyedén szót ért.
Küzdelmekkel teli az út, főleg a Dennás időszak, de ott sem fekete-fehér minden, mert Denna sem egy utálatos karakter teljesen.
Szóval sok a vér, a küzdelem, de közben úgy van a romantika és a humor is beillesztve a történetbe, hogy egy csodás összhangot alkot, ahol a szálak bár különválnak, idővel összeérnek.

Mikor olvastam a buszon egyik este, egy úr odajött hozzám, mikor leszálltam és megkérdezte, hogy mit olvasok, mert annyit nevettem és mosolyogtam a röpke negyed órás út alatt, hogy ezt a könyvet ő is el szeretné olvasni. :)

Az egèsz sorozatot elovasva mondom, nem olvastam ennél jobb fantasy sorozatot még. Pedig George R.R. Martin nagy kedvencem.

A sorozat darabjai egyenkènt 800-1100 oldalasak (angol kiadásokat olvastam) és nem hogy nem untam, de alig vártam a hogy mi jön mèg. Hihetetlen, de vègig, vègig fordulatos ès izgalmas maradt.

Nagy kedvenc!

Érdekes és izgalmas. Nagyon színes világ, még úgy is szolgált meglepetésekkel, hogy néztem a sorozatot. A Mord-Sith-ek sokkal izgalmasabbak, mint gondoltam és Scarlet-tel is szívesen megismerkednék. Vannak benne nagyon szerethető figurák, de azt hiszem a fordítás nem az igazi. A nagy érzelmi felindulásoknál mindenki mindig sír, legyen az hős, varázsló vagy inkvizítor, és ebből bőven jut nekik. Nem így képzelem.
Mindent összevetve nálam valahol a történet a könyv és a sorozat között van. Bizonyos dolgok ebben tetszenek jobban, bizonyos dolgok meg abban. Ami tuti, hogy muszáj vagyok tovább olvasni.:)

Nem olvastam még a sorozatot, csak a tv-ben láttam … azt a valamit. Hát nem igazán hasonlít, enyhén szólva. Tetszett, de Igazság kardját csak nyomokban tartalmaz :) Mások írták, hogy az összes könyvből vannak a történetek. Szuper. Csak a szereplők jellemvonásai, alaptulajdonságai sem stimmelnek. Úgyhogy aki azt keresi, csalódni fog.

A világ nem nagyon extrém, de azért vannak sajátosságai. Ezekre szerencsére mindig megkapjuk előbb-utóbb a magyarázatot. Elég részletesen le van írva minden, amit én nagyon szeretek. Nem csípem, ha csupa „történés” van, kell a lazítós rész is :)
A szereplőket is kedvelem, leginkább azt, hogy nem egyoldalúak. Nincs nyilvánvalóan csak gonosz, ahogy csak jó sincs. És itt remekül keverednek a szereplőkben az arányok.
Zedd a kedvencem, mert részint vicces, részint pedig jól látja az összefüggéseket nem csak a bonyolult, hanem az egyszerű dolgok között is. Ráadásul nagyon szereti a sajtot :D

Mivel a sorozatból vett ismereteim nem érvényesek, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz még a Kard mágiájával, mert remélem, nem véletlenül kapta róla a címét a sorozat :)
Már csak néhány kötet van vissza, megyek olvasni :D

Nekem minden szempontból nagyon tetszett. Az egész világ részletesen ki van dolgozva a legkisebb részletekig is, és elgondolkoztató elméleteket/eszméket vet fel , amiket érdekes módon próbál megmagyarázni ,de nekem nagyon tetszik a felfogása a szereplőknek és az egész világ kultúrájának az inkvizítorok felé tanúsított tisztelet és ha nem is jelentősen ,de félelem is a hatalmukkal szemben.Nekem a szerelmi szál is felettébb izgalmas. A befejezés pedig nagyon ötletes és nem kiszámítható.

Néhány évvel ezelőtt már elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, de az 5. résznél tovább még nem jutottam. Úgy döntöttem, hogy újra nekivágok.
Azt gondolom, amitől jó ez a sorozat, hogy az író az általa teremtett világot egészen új és érdekes lényekkel népesítette be, a karakterek élnek, döntéseiknek, tetteiknek mindig megvan a maga oka és következménye, a világ részletesen kidolgozott, érdekes helyszínekkel van tele. A történet kalandos, izgalmas, egyik bonyodalom követi a másikat, nincs egy unalmas perc. Nagyon tetszett így újraolvasva is.

A könyvet a sorozat miatt kezdtem el olvasni, ami tetszett, könnyű kis limonádénak jó volt, de a kettőnek szinte semmi köze sincs egymáshoz. Jó volt a könyv is, sokkal komolyabb, izgalmas a történet, szimpatikusak a szereplők, különösen Zedd. Mondjuk Sámuel teljesen olyan, mint Gollam. Néha kicsit sok volt a kínzásból és a lelkizésből, de kíváncsi vagyok a folytatásra.

Régóta terveztem, hogy elkezdem a könyvsorozatot, és nem bántam meg. Néztem anno a Legend of the Seekert, és nagyon imádtam, de így utólag sehol sincs ehhez képest. Terry Goodkind egy beteg állat.