Gilliamesque 7 csillagozás

Nem igazán voltak példaképeim. Nem igazán voltak olyan emberek a környezetemben, akikre rámutathattam, hogy ilyen akarok lenni. Nem volt senki, aki úgy igazán inspirált, akivel teljesen azonosulni tudtam, a távoli, híres emberek közt sem. Félreértés ne essék, nagyon sokakat becsülök és tisztelek rengeteg dolog miatt. De példaképnek nem tudtam megnevezni senkit.
Aztán persze az ember változik, felnő (mert már mondhatjuk, hogy felnőtt vagyok, még ha nem is érzem magam mindig annak, ugye?), elkezdi másképp szemlélni maga körül a világot. Akkor felfigyelhet bizonyos dolgokra magával és másokkal kapcsolatban.
Terry Gilliam filmjeit mindig is szerettem. Persze, nagyjából mindenki tudja, hogy python volt (tudjátok, ő a rajzoló, aki szívrohamot kap a Gyalog galoppban), de emellett olyan filmeket is készített, mint a Brazil, a 12 majom, a Félelem és reszketés Las Vegasban, és csak hogy egy frissebb darabot is említsek, a Doctor Parnassust. Míg a hozzá sokat hasonlított Tim Burton filmjeitől hidegrázást kapok, Gilliamet még a bukásaiért is becsülöm.
Ez a könyv az ő „pre-posztumusz önéletrajza”, viszont szerintem inkább arról szól, Terry Gilliam (TG, hogy én ezt eddig miért nem vettem észre!) hogyan látja a világot és hogyan gondolkodik arról, amit csinál. Ennek köszönhetően rengeteget megtudhatunk a fiatal Terryről (pl. hogy milyen fifikásan kerülte el a vietnami bevonulást és hasonló vicces történetek), arról, hogyan is alakult ki az, ami ma már egyszerűen csak gilliames, milyen hatások érték, kik hatottak rá, ő kiket tekint példaképének, miket és hogyan csinált, rajzolt stb. Aki viszont egy újabb pythonos anekdotagyűjteményt keres, annak csalódnia kell. Persze, szó van erről az időszakról is, de Gilliam tudja nagyon jól, hogy egy igazi rajongó már legalább három könyvet elolvasott a témában (és van, aki nála jobb forrás is, mint pl. Michael Palin, ahogy azt nem győzi hangsúlyozni). A filmjeiről is főleg azokról beszél többet, ahol érdemes, és ott is főleg az alkotásról beszél, nem szaftos részletekről. De nem kell félni, ezek közt is akadnak vicces sztorik.
Mindezt pedig egy ragyogó (ezt most komolyan leírtam? Végül is fényes a papír…) kivitelű könyvben, sok fényképpel, Gilliam különféle munkáinak, rajzainak, plakátjainak illusztrációival. Bár TG nem szeret ott lenni, mi azért kicsit bepillanthatunk az ő fejébe.
Még gondolkodni fogok egy ideig, hogy kedvencnek jelöljem-e a kötetet. Mert ilyenkor mit kedvencelsz? A könyvet, vagy az embert? Az biztos, hogy rájöttem, áhítattal csodálom azokat, akik ha egyszer valamit a fejükbe vesznek, akkor azt végigviszik, akármi történjen. Vagy nem, de akkor is tanulnak az egészből valamit. Valahogy olyan élmény volt ezt a könyvet olvasni, mint három éve látni a Jodorowsky Dűnéjét bemutató dokumentumfilmet (hogy meglegyen a hasonlóság, Gilliamnek is van egy nagy bukott projektje ugye, a Don Quijote adaptációja). Na meg persze kell az is, hogy Gilliam egy őrült, pimasz fickó, aki valahol végtelenül szerethető. (Igen, Terry, sikerült, az emberek szeretnek téged. Annak ellenére, hogy nem vagy zsidó, bármennyire is zavart ez téged.)
Végszó pedig legyen ez: sose késő példaképeket találni.
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-02-14+…

Van, amiről érdemes tudni, mert annyira része a kultúránknak, a saját életünknek, vagy annak a kornak, amiben felnőttek a minket körülvevő emberek. Úgy gondolom, Terry Gilliam legalább annyira volt alakítója, mint részese ennek. Az életrajzi könyvek általában unalmasak, legfeljebb érdekesek, de ritkán szórakoztatóak. Ez a pre-posztumusz önéletrajzi kötet azonban más. Bővebben: https://moly.hu/karcok/1871676

Emlékszem egy beszélgetésre néhány Marvel rajongóval, akik kétszeresen is földönkívülinek néztek: először mikor megemlítettem, én nem szeretem a Marvel filmeket, másodszor pedig amikor a Tideland ürülékszerűségét taglalták, én pedig mondtam nekik, hogy nekem tetszik. Arra akarok kilyukadni, hogy Gilliam munkássága nem való mindenkinek, viszont azt sem állítanám, hogy a filmjei összeegyeztethetőek a jó ízléssel. De azt semmiképpen sem lehet elvitatni tőle, hogy nagyon is egyedi rendező.
Rátérve a könyvre, első benyomásra olyan volt, mintha Vonnegut kevésbé humanista Virágvasárnapját olvasnám, de ahogy haladtam, hülyeségnek tartottam ezt a hasonlatot, és rájöttem az egyedüli hasonlóságra: a maguk módján mind két ember egy zseni.
A könyvben nagyszerű történetek vannak filmes pályafutásáról, és bevallom kellemes volt olvasni egy újabb szösszenetet Hunter S. Thompson-ról is. Bár érdeklődésem Gilliam felé a Félelem és Reszketésből fakad, mégis nagyszerű volt olvasni a könyvet. Ha érdekelnek a filmes sztorik és éppen kedved van egy amerikai, de a szíve mélyén angol pasas agymenéséhez, akkor mindenképp olvasd el.
Egyetlen hátránya a könyv rohadtul szép kiadásából fakad: kényelmetlen olvasni ezt a böszmedék könyvet.