Shannara ​Tündérkövei (Shannara 2.) 91% 22 csillagozás

Az első részből, A Shannara Kardjából már megismerhettük Négyföld történelmét, így a világismertetés itt elmarad. Egy kis kibővítést azért kapunk, hiszen az események nagy része Nyugatföldön zajlik, így az itt élő népek és helyszínek múltját fokozatosan tárja elénk az író, hogy jobban megismerhessük a hőseink előtt álló veszélyek mibenlétét.
A két történeti szál előnye, hogy a folyamatos váltásoknak köszönhetően nem ununk bele a történetbe. Aki az epikus fantasyt kedveli, az is megkapja a saját adagját, és az is, aki a csatákért van oda.
Annak ellenére, hogy jól fel van építve a regény, és folyamatos váltások vannak a két szál között, valahogy mégsem tudott teljesen lekötni. Valami hiányzott az egészből. Nem okozott nehézséget félretenni egy kicsit a kötetet, és később sem okozott gondot visszarázódni az eseményekbe. De hogy pontosan mi hiányzik a regényből, azt még most sem tudtam megfejteni…
Felvetődött bennem, hogy talán azért nem tudott annyira lekötni, mert már korábban láttam a könyv alapján készült filmsorozatot. De ez nem igaz, hiszen annyi eltérés van a két történet között, hogy olvasás közben folyamatosan regisztráltam ezeket, olyannyira, hogy az is felvetődött bennem, hogy a regény után újranézem a sorozatot.
Tetszik, ahogy Brooks a lezárásokat kezeli, és egy meglepő csavarral nem azt adja az olvasónak, amire számít, így elkerülve a sablonos befejezést, ahogy tette az első részben is.
Jó volt elmerülni ismét ebben a világban, bejárni Négyföld ismerős helyeit, és felfedezni Nyugatföldet. Régi, ismerős arcok bukkantak fel, akikkel már találkozhattam az első részben, és megtudhattam, hogy mi történt velük az elmúlt 50 év alatt. Kíváncsian várom a folytatást is

Bővebben: http://www.letya.hu/2019/11/terry-brooks-shannara-tunderkovei/

Mikor belevágtam több évnyi halogatás után ebbe a sorozatba (mondván: “az xy könyv, amit most olvasok régebb óta áll a polcomon”), nem gondoltam, hogy egy ilyen izgalmas, lélegzetelállító fantasyt veszek a kezembe, ami nem engedi letenni magát és arra eszmélek fel, hogy elmúlt hajnali 1 és még több Shannara könyvet rendelek…minden fantasy rajongónak ajánlom, mert habár tudjuk mi a vége mindig a Jó és a Rossz harcának, olyan utazást amit itt kapsz, az nem sok másik könyvben fordul elő.:)

Ez az a rész, amit leginkább feldolgozott a tévésorozat, amit láttam is, így eléggé ismertem a cselekményt. Ennek ellenére jó volt olvasni, ez már kevésbé Tolkien utánzása. Ennél a kötetnél már érthetőbb, miért lett sikeres sorozat a Shannara.

A történet két fő szálat követ: az egyikben az utolsó kiválasztott indul küldetésre, hogy az Ellcrys magját felszentelje, és újjászülethessen a világot démonoktól védő fa. A másikban az egyre nagyobb számú démonhordával néz szembe az elf sereg és az a maroknyi segítő, akik csatlakoznak hozzájuk. Mindkettőben több az eredeti ötlet, a kötetre jellemző mágia és a még nem látott lény.

Vagyis, Brooks érdemben bővíti a Négyföld világát. A jelenlegi népeket, megmaradt mágiát, új tájakat mutat be, közben pedig a Négyföld múltjából is egy új szeletet mesél el.
Kalandos és epikus történet lett ez, markáns epizódokból felépítve egy nagyobb kalandot mindkét történetszálon. Tetszett, ahogy Brooks olyan népeket talált ki, mint a romanók, akiket egyértelműen a vándorcigányokról mintázott. Amberle és Wil útjába újabb és újabb különös lény kerül, lesznek segítőik és ellenfelek. Az ő esetükben maga az út kalandos, a mag tűzbe helyezése, majd a fa újjászületése azokhoz képest egyszerűbb. Mondjuk, ha nem ismerem a történetet, az a csavar jobban ült volna, pontosan hogyan is születik újjá az Ellcrys. Így is hatásos volt, Brooks jól elkapta Wil érzéseit a láttán, ami az olvasó tükre is lehetne, ha akkor szembesül azzal, hogy minek is kell történnie.

A háborús szál, a kis sereg szembenállása a hatalmas démoni túlerővel, ami hozza vissza, hogy Brooks nagyon merít Középfölde történeteiből is. Ahogy először a szurdokban háborúznak, majd jön a főváros, Arborlon ostroma. Nem pontos másolat, hiszen Tolkien nem írt nagy csatajeleneteket, Brooks nála jobban cifrázza, de megvannak a nagyon is ismerős pontok. spoiler Csaták sora, hadi cselek és hősi kiállás, nagy mennyiségben. Brooks közben olyan pátosszal írja a hősök történeteit, hogy az már inkább eposzba illene. Tudom, de akkor is hatott. Hiába Amberle és Wil küldetése, aminek meg kell mentenie mindenkit, a nagy pillanatok mégis inkább a háborúban voltak, és ott voltak a számomra leginkább emlékezetes jelenetek.

Brooks hősöket ír, és bár ők az egyszerűbbek, őket szerettem meg jobban. A Szabad Cohors élén álló Stee Jans, aki már többször túlélte a lehetetlent, aki nem hátrál meg az ellenségtől, aki több nagy ’last stand’ jelenetet is kap. (Magyarul fogalmam sincs, minek hívjam. Amikor akkora a túlerő, hogy esély sincs győzni. De megáll egy ponton, kitűzi a zászlót ott, és hősiesen küzd ott, utolsó vérig.) Ander, aki átveszi a stafétát beteg apjától, meggyőzi az elf urakat, hogy álljanak mellé, aki képes stratégiát váltani, felismerni az igaz tanácsadókat és ahogy végigharcolja az ostromot, azzal erőt önt az embereibe. Aki a helyes úton jár akkor is, ha az nem a népszerű döntés. Felismertem én is, nekem ő a kedvenc szereplőm a történetben. Wil és Amberle a főszereplők, ők mentenek meg mindenkit. Allanon, aki mindig ott van a hősök mellett, megállíthatatlan segítő, az utolsó druida. Nagy áldozatokat hoz, vezeti a népeket – ő a másik főszereplő, szintén nagy jellem, és mégis. Ezt a kötetet én Ander Elessedil miatt szerettem meg.

Brooks törekszik arra is, hogy valamilyen fejlődési utat adjon a főszereplőinek. Wil magába kell nézzen, át kell lépnie a határain, hogy a tündérköveket használhassa. Amberle elmenekült, amikor először megérezte, mire hivatott. Most szembe kell néznie a félelmével, elfogadni a sorsát. Allanon a határaival szembesül: ő az utolsó druida, és vele túl sok minden veszne el. Most fogalmazódik meg benne, hogy ki kellene nevelnie egy utódot.

A konfliktus talán egyszerű: jó csap össze a rosszal, a tét meg a világ sorsa. De az epikus fantasy alapvetően erre épül, és lehet egyszerű, attól én még szeretem az ilyen történeteket.

Jól van elmesélve is. Pörgeti az eseményeket, és nem veszik el a leírásokban. Láttatja a lényeket – a helyszíneknél jobban – és filmszerűen pörgeti a történéseket. A lélekrajz is éppen annyi, hogy közelebb hozza a szereplőket, de nem azon van a hangsúly.
Erről még egy eszembe jutott – jól gazdálkodott a szerelmi szállal. A sorok között elbújik, éppen csak azért van, hogy legyen benne ez is. Jó is volt így, nem kellett bele több romantikus érzelem.

Így utólag a sorozat is egész jól megfogta a regényt – vannak különbségek és az inkább popcorn volt. De a lényeg benne volt, a regény pedig kellően szórakoztató, és nem csak A király visszatér nyomdokain.

A Shannara trilógiára a sorozat megnézése után találtam rá, aminek alapja ez a könyv volt. Nagyon örülök, hogy a kezembe vettem. Pontosan azok a dolgok voltak máshogy a könyvben, amiket a sorozatban nem szerettem.
Míg az előző kötetben Négyföld történetével ismerkedtünk meg, ebben a könyvben az elfek kerülnek előtérbe akikről eddig nagyon keveset tudtunk csak meg. Wil és Amberle története izgalmas és elragadó. Számomra sokkal szerethetőbbek a szereplők mint a sorozatban. Annak ellenére, hogy körvonalakban azért ismertem a történetet, nagyon élveztem minden pillanatát. Örülök, hogy megjelentek az erős női karakterek akikből az első könyv igencsak nagy hiányt szenvedett. A szereplőket nagyon megszerettem, bár kedvencet nem tudnék megnevezni. Aki szerette a sorozatot az még jobban szeretni fogja a könyveket.

Eltelt 50 év, összességében békében.

Az idők kezdetén a jó és rossz összecsapott, az elfek a jó oldalon harcoltak, számukra a mágia elveszett – de cserébe Ellcrys, az elfek fája védi a világot a bezárt gonosztól, mostanáig. Így most már ismerjük az elfek történelmét is.

Az Ellcrys haldoklik, és Allanon megérkezik. A küldetéshez pedig ismét a Shannarakhoz fordul (ahol, olyan örömmel fogadják, mint az influenzát), de a tisztesség úgy kívánja, hogy a legifjabb generáció a segítségére siessen.
Miután Allanon annyi információval látja el őket, hogy legalább irányba álljanak, Eventine unokája, Amberle, és Shea unokája, Wil útnak indulnak. Mialatt ők elég zaklatott utat tesznek meg, addig Eventine és Allanon felkészül a háborúra.

Nagyon sok klisé megtörik. Az első csata után – még Bremen idejében – az elfek és törpök mindig egymás segítségére sietnek (általában ez a két faj nem kedveli egymást, de itt nem is kérdés, hogy mozgósítják a hadseregüket), illetve a trollok – akiket szeretnek bárgyúnak beállítani, társadalomban élnek. Bármilyen meglepő, önként kapcsolódnak be a háborúba. Aki nem fogja fel a veszély mértékét, az az emberi faj, ezért odatolják a feláldozhatókat – akik derekasan helytállnak –, hogy ne érje szó a ház elejét.

Ebben a sorozatban lényegében egy közös pont van (a démonok, a Shannarák és a mágikus eszközökön kívül) az Allanon személye, azon kívül, hogy egy tüskés természetű, feketébe burkolózó, mindig rossz hírt hozó alak, többet nem tudunk meg. Sem a személyisége, sem a tehetsége nem bontakozik ki egészen az utolsó csatáig.
Az előző könyvekhez képest, a szereplők jó része ismeri őt, és a korábbiakhoz képest, valamelyest merik is számon kérni – na nem mintha nem peregne le róla. Számomra furcsa, hogy őt ismerjük legkevésbé, pedig talán őt kellene legjobban.
Attól függetlenül, hogy megint sok a kutyagolás, nem éreztem üres járatokat, a szereplők jól kidolgozottak, még a mellékszereplők is erős személyiséggel rendelkeznek.

Azt kell mondanom, hogy a könyv ismeretében a sorozat csak halvány mása, inkább követni kellett volna, mint alapjaiban felhasználni.

Untam.
Sajnos nem tudok mást mondani. Talán azért mert a sztorit már ismertem, hála az MTV feldolgozásának, de valahogy csak túl akartam lenni rajta.
Ami tetszett, hogy mostmár elrugaszkodott az Gyűrűk Urától, de valahogy még a nyelvezete nem esett jól.
Annak ellenére, hogy tudtam, hogy mi lesz a vége, nagyon tetszett a záró akkord.
Amberle átalakulása messze a kedvenc jeleneteim egyike. Az úgy jó, ahogy meg van írva.
Az biztos, hogy most pihentetem kicsit a sorozatot, de az is tuti, hogy el fogom olvasni. Csak nem idén.

Elképesztően túl van nyújtva egy-egy rész. Ha több kötetre lenne osztva, kevésbé lenne talán zavaró, de így olyan érzés olvasni, mintha sose akarna vége lenni. Ebben voltak olyan részek, amiket kifejezetten untam. A fordítás pedig csak rosszabb lett, nekem a másik jobban tetszett. Ezek azok, amik miatt nem tudok öt csillagot adni. Pedig egyébként izgalmas lenne, és egyre egyedibb. A szereplőket ezúttal kifejezetten kedveltem, jobban, mint az előző kötetekben.

Az előző részhez hasonlóan túl sok oldal van ebben a könyvben. Számomra feleslegesen túl van írva az amúgy meglehetősen jó történet.
A fordítóváltás sem vált sajnos az előnyére, mert bár a cifra szavak eltűntek a mondatokból, de a helyesírási hibák megszaporodtak.

Remek történet. Az előző könyvekhez méltó :) Ajánlom mindenkinek.