Szerelmes ​ufók 6 csillagozás

Terézia Mora: Szerelmes ufók

Lépten-nyomon elveszett, magukra hagyott, zsákutcába jutott figurákkal találkozhatunk Terézia Mora új elbeszéléskötetében. Furcsák, idegenek, mégsem ismeretlenek. Köztünk élnek, főképp bennünk. A mániákus futó, aki a zsebtolvaj nyomába ered, a szenvedélybeteg fiatal pár, akik külön világuk foglyai, a nyugalmazott egyetemi tanár, akinek új életet kell kezdenie, és a többiek: egymástól elszakított rokonok, eltűnt emberek, illegális menekültek – csupa küzdő és kereső hős, akik vívják a maguk harcát a magány, a közöny és a kaotikus világ ellen. Róluk ír, őket szólaltatja meg Terézia Mora. A kortárs német irodalom egyik legfontosabb szerzője a nagysikerű regények után ezúttal fanyar érzékenységgel, ironikus empátiával megírt emberi történetekkel jelentkezik.

>!
Magvető, Budapest, 2018
224 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436617 · Fordította: Nádori Lídia
>!
Magvető, Budapest, 2018
224 oldal · ISBN: 9789631437188 · Fordította: Nádori Lídia

Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 15


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Terézia Mora: Szerelmes ufók

Pár éve, Terézia Mora a rangos Német Könyvdíjat is elnyerő regénye, A szörnyeteg, csak egy banális véletlen folyamán jutott a kezembe, mégis az egyik legjobb általam olvasott könyvnek tartom azóta is. Bár még nem jutottam el addig, hogy elolvassam ennek az igen különösen szerkesztett és igazán eredeti technikai elemekkel megírt könyvnek az előzményét, de abban biztos voltam, hogy az írónő idén megjelent elbeszéléskötetére, a Szerelmes ufókra, minél hamarabb sort kerítek.

Miközben olvastam, persze gondolkoztam azon, hogy kihez hasonlíthatnám leginkább a szövegek stílusát és hangulatát, és végül arra jutottam, hogy talán Szvoren Edináé áll hozzá a legközelebb. Ami azért furcsa, mert a regény esetén egyáltalán nem jutott eszembe ez a párhuzam (a dolgokat megfordítva: Szvoren Edina így írna regényt, ha regényt írna? Ki tudja…). Szóval azt hiszem, nem igazán kell jobb ajánlólevél ehhez a kötethez, ha az egyik legjobb kortárs rövidpróza-írónk szövegeit tudom felhozni párhuzamként.

Bár jelen esetben nincs szó arról, hogy a cselekmények vagy szereplők szintjén bármi is összefűzné ezeket a történeteket, de mindegyikben megjelennek olyan közös témák, közös motívumok, amelyek révén koherens egésszé állnak össze ezek a szövegek. Az egyik ilyen például, hogy a szereplők – életkoruktól függetlenül – már mindannyian túljutottak azon a ponton, amikor az egykori gyermeki ártatlanságuk és szemléletmódjuk végképp elveszett (Mora esetében a gyermekkor sincs túlideologizálva, ugyanis az mindössze egy olyan rövid időszaka az ember életének, amikor még keveset tud és keveset ért a világból, ám cserébe legalább elvétve boldog; hogy ennek emléke időnként kísérthesse felnőttként), és mindannyian egy olyan élethelyzetben vannak, amiben bár nincs semmi drámaiság, semmi szörnyűség, ám a maga mérhetetlen súlyával mégis összenyom. Éppen annyira, hogy a gerinced belegörbüljön, a derekad fájjon minden egyes reggel, ám ne roppanj össze tőle még véletlenül sem.

A probléma viszont éppen az, hogy az életüket alkotó nagy semmi mérhetetlen súlya alól nincs szabadulás. Az egyes szereplők be vannak zárva önnön világukba, és a legtöbb történetben visszatérő futás, gyaloglás, biciklizés monoton ismétlődése is puszta pótcselekvés. Ezek az emberek hiába róják az utakat, gyakorlatilag minden esetben ugyanoda érkeznek vissza mind lelki, mind fizikai értelemben, ahonnan elindultak.

Az újabb közös pont az, hogy szinte egyiküknek sincsenek konkrét, kézzelfogható vágyaik, álmaik, céljaik (ami csak részben generációs kritika, inkább kortünet/kórtünet), pusztán csak léteznek a tökéletesen elviselhető és kibírható langyos semmiben, ám egy-egy fogódzó erőtlen megragadásán kívül többre nemigen képesek.

Mind „A hal úszik, madár repül” rablót üldöző nyugdíjas maratonfutója, mind a címadó elbeszélés tinédzserkorú kallódó szerelmespárja, mind „A portugál panzió” szállótulajdonosa elveszve bolyonganak saját életük semerre nem nyitott labirintusában, hogy általuk az olvasó könnyedén ébredjen rá saját életének korlátaira, zsákutcáira, saját magával szemben alkalmazott önáltatására és önbecsapására is. Terézia Mora kötete a maga rövidségében is igazán fajsúlyos olvasmány. Ennek a németül író magyar szerzőnek bérelt helye kell, hogy legyen a magyar könyvpiacon.

>!
somogyiréka
Terézia Mora: Szerelmes ufók

Mint a Balaton erős szélben, vagyis hullámzó. Ám itt egyből meg kell álljak, mert én az olvasó sem voltam kőszikla, miközben olvastam. Nem tudom eldönteni, ki verte az első hullámot.. Pedig tényleg szerettem volna szilárd maradni, és vele együtt lélegezni ki és be a mondatokat, szerettem volna tanulni tőle írást..
Folyton csak lecsúsztam a szövegről, kerestem benne pedig a kapaszkodókat, de aztán azt vettem észre, már megint és megint elkalandozok, és nem a könyvnél vagyok. Pedig annyira szimpatikus az írónő, és tényleg jól ír…jó fordulatok, jó témák, persze köszönet a fordításnak, ilyenek, de- hu, nagyon genyó vagyok – de ezt a könyvet ugyan minek…Velem van a baj, tudom, én csak abban a szövegben tudok megkapaszkodni, ami az író számára is tétre megy…amikor nem is biztos, hogy be tudja fejezni, amit elkezdett, lehet előbb ég porig, mert széjjel égeti, az (AZ), amiről írni akar…Ez meg amolyan kellemesen langyoska. Pedig Parti Nagy is mennyire méltatta a Margó fesztiválon, hogy az egyes írások mindig a hegycsúcson állnak meg, még mielőtt zuhannának vagy éppen kinyúlna valaki fentről, hogy lehessen felfelé tovább..Ötletnek persze jó, hogy ott kell befejezni minden novellát, mielőtt meglenne a megoldás, ezáltal inogni, kétségben hagyni az olvasót, jöjjön ő rá, hogyan tovább..Nem tudom..ez nekem inkább csak bravúr, cirkuszi mutatvány..
Azt szeretem, ha az író pontosan tudja, merre tart, és el is visz oda engemet, vagy legalábbis nyílegyenesen abba az irányba mutat.
Na jó, az utolsó mondat szépen zár, persze itt is épp a hegycsúcson billegünk, de itt legalább maradnánk, mert tudjuk innen úgyis csak zuhanni lehet..
„Csak üljünk itt, olyan közel, amilyen közel még soha nem kerültünk egymáshoz, a vállad, ahogy szinte a vállamhoz ér. Hadd időzzünk ebben a boldogságban.”


Hasonló könyvek címkék alapján

Horváth László Imre: Lett este és lett reggel
Kerstin Gier: Zafírkék
Kerstin Gier: Az álmok második könyve
Ursula Poznanski: Erebos
Tanja Kinkel: A bábjátékosok
Sebastian Fitzek: A Terápia
Sebastian Fitzek: Ámokjáték
Frank Schätzing: Raj
W. G. Sebald: Austerlitz
W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi