Termann ​hagyatéka 75% 27 csillagozás

Elöljáróban meg kell erősítenem, hogy CSAK és CSAKIS Termannal és baráti körével van problémám. Térey nagyon jól ír. Maradjon tehát az én egyéni szociális problémám, hogy utálok az alkoholmámort és élvezeteket hajszoló társaságok mindennapjairól olvasni. Ennek minden formáját ignorálom – az életben is.
Már majdnem közel került hozzám a főhős, amikor újra mérgezett egér gyorsasággal ezer kilométerekre került és képtelen voltam megérteni az indítékait.
Sajnálom, de ez a semmirekellő, holdkóros feleslegesség a bosszantó nihiljével nem az én világom.
Ismétlem: Térey jól ír. Helyenként átkozottul gyönyörűen. Tetszik mondatszerkezeteinek arisztokratikus rendezettsége, és fogok olvasni Tőle, de Ez most nem tetszett.

Tegnap emeltem le a polcról, ahogy írtam az olvasáshoz is, hangulatom támadt hozzá, hogy magammal vigyem a villamosozáshoz. Esős, szürke reggel volt, tudat alatt biztosan a borító* motoszkált már bennem. Odaúton közel a felét elolvastam, hazaúton a másik felét, s milyen jól tettem, mert ha tegnap leteszem, nem hiszem, hogy valaha befejeztem volna. Untam. Ez a harmadik Térey, amit olvastam, és ez tetszett a legkevésbé. Termann hagyatéka? Sokszor inkább Termann sirámainak éreztem. Azt, hogy a végén hogyan keveredtünk Varsóba, méghozzá a világháborús Varsóba, nem értettem (ez a fülszövegbeli pszichedelikus utazás lett volna?). Elvesztettem a fonalat. Talán nem vagyok elég öreg hozzá, hogy megértsem vagy megérintsen. Ezt mondjuk, nem bánom.

* Nagyon tetszik a borító, szuper a kép az elején.

Ahogy folyton előjött aznap a neve, önkéntelenül a könyvespolc felé sandítottam (nem az enyém: vendég vagyok), és tudtam, hogy volt ott talán egyvalami tőle is, ráadásul olyan amit nem olvastam még. Meglepett, hogy „Térey prózája” – ezt a képzettársítást elsőre szokni kellett, ezt is.
A történetmesélés persze a lírai írásaiból sem hiányzott, úgyhogy nem volt kétséges, hogy ez menni fog, és valószínűleg csodásan. Hát, ment is – Termann rövid történetei egy fiatal srácé Budapesten a ’90-as években, akiben gondolom a szerző saját maga is valamelyest fellelhető. Mint olvasó, könnyű dolgom volt: nagyjából egy évtized generációs hézagát könnyű áthidalni, és egészen sajátomnak érezhettem ezeket a történeteket, néha kényelmetlenül közelinek, ezt a Termannt. Emiatt azt is projektáltam, hogy alighanem Térey is közelinek érezhette: végülis az életkor kábé stimmel, van Debrecen és van színház, meg írás, ez a pesti felső-kultúr miliő amiben a verseivel is mindig mozog, és amitől amúgy mindig is némi hamiskás osztálytudat kíséretében eltávolodtam kissé. Most viszont kifordult velem a beleélés, és azt képzeltem, hogy amit nem fed le a saját személyes élményanyagom Budapestről, az bizonyára a szerző személyes élménye. Ez is ugye fikció.
Termann albérel, csajozik, járja az éjszakát, bolyong és csavarog. Fiatalos kalandokba bonyolodik, fiatal lévén, és ezek a fejezetek az életéből nem zökkenőmentesek, mintha a hiányzó idő is megjelenne az egymás után lineárisan következő fejezetek között vagy közül, érezni részről részre a sítlusváltozás apró egyenetlenségeit. Ahogy a narrátor meséli a Termann-építmény tereinek többé-kevésbé egyenetlen padlószintjét és belmagasságát. Van is egy Alíz csoda- és tükörországban kifutása a valóságait elemző rétegfeltárásától a szürreálisan szétcsúszó trippelgetésig. Budapest sokállomású felfedezésétől horvát nyaralás-átvészelésen egészen Varsó vidámparkból pokollá járásáig. Nem egyhangú az biztos.
Ami a papírozáson kívül még kifelé mutatott az elbeszélés-töredékek világából, az a tobzódó éjszakai élet visszatérő „pogány” jelzője, mintha a narrátor legalábbis kívül, felül állna ezen az életformán, ha Termann nem is feltétlenül. Ebben az olvasásban óhatatlanul becsúszott a lapok közé valami túlvilági, ami nem biztos, hogy eredetileg is ott volt, de odakerült.
Nekem tetszett ez a hagyaték. Jó, hogy ezt így írta meg, és ezután biztosan kíváncsi lettem volna a félbemaradt Debrecen-regényre is.

Nagyszerű kötet. De a varsói részt valahogy nem sikerült belesimítani az egészbe.

Ez az első találkozásom Térey János novelláival. Rövidke kötet. A kötet nagy részében egy huszonéves fiatalemberrel találkozhatunk. Bepillanthatunk a pesti éveibe, részt vehetünk az adriai utazásán, visszamegyünk vele Debrecenbe a szülőföldjére. Mindeközben megismerjük a családját, a 90-es éveket. A kötet utolsó fejezetében a 40-es évekbeli Varsóba kerülünk. Bevallom ez a rész nekem annyira nem tetszett, valahogy nem illett a többi novella mögé. Ezért a fél pont levonás.
Térey János részletesen, pontosan ír. Élvezet olvasni.

Kifejezetten jó meglepi volt. Emészthető és ízletes. Ki mit visz magával a kis csomagjában és mihez kezd vele…Szerettem.

Az utolsó novella nagyon nem illett a kötetbe, se formailag, se a története szempontjából, nem is értettem, mi lehetett a koncepció; a többi viszont jól kapcsolódott egymáshoz. Térey stílusa egész jó, a legtöbbször hitelesen mutatta be a huszonéves Termann (és barátai) életének egy-egy momentumát, a fővárost, a vidéki nagyvárost és a balatonfüredi éjszakai életet. De azt hiszem, ez a könyv már nem igazán nekem való, „kinőttem” ezt a korszakot, és a könyv férfiközpontúsága kifejezetten nem tetszett.

Kicsit megfoghatatlannak éreztem a könyvet: 8 elbeszélés egy szereplőről, lassan kialakult a jelleme, az érzelmei, a gondolkodásmódja, de ezen kívül nem sok mindent. Nincs igazán cselekmény, csak egyfajta életérzés. Ennek ellenére könnyen olvasható, és az elejét nem találtam unalmasnak, igazából a vége is jó volt, csak akkor már valahogy úgy éreztem, nem tud újat mondani.

Az utolsó részt Varsóról nem igazán tudtam hova tenni, valahogy nem illeszkedett bele sehogyan sem a novellákba. Ezt kicsit sajnálom, mert egyébként addig tetszett, az életérzés megvolt.