Asztalizene 82% 31 csillagozás

Egy számomra teljesen idegen világ. Idegen emberek (nem annyira ) idegen problémákkal. Az Amerikai psycho első 200 oldala magyar környezetben, lightosan.

Egyszer elcsíptem a tévében, azt sem tudtam, mi ez, de lebilincselt, csak olyan fáradt voltam, hogy nem bírtam végignézni. Olvasva persze szürkébb az élmény, és kicsit jobban megérint a „hol érdekel engem ennek a sok ellenszenves embernek a sorsa” érzés, de azért elég jó kis tablót fest megint Térey, és csak ritkán esik túlzásokba (pl. a horoszkópos csajnál).
(Ide is berakom a linket: a YouTube-on meg lehet nézni a teljes színházi előadást négy részletben: http://youtu.be/z3roLjYaOKI…)

A szereplők egy nívós étteremben találkoznak. Mindegyikük a középosztálybeliek gondtalan életét éli. Valamilyen szinten ismerik egymást. Többen az életben is kapcsolatban állnak egymással. Hiába az anyagi biztonság mindegyiküknek meg van a problémája. Ebben a drámában senki sem boldog. Senki nincs megelégedve a saját életével és máshol keresi a boldogságot. Az este alatt szinte nem történik semmi mégis sok mindent megtudunk róluk. Arról, hogy ki milyen tulajdonsággal bír, ki kivel csalta meg a másikat, ki kivel keveredett viszonyba. A szereplőket könnyű elképzelni, hiszen a köztük lévő monológok erre lehetőséget adnak.

Drámát olvasni nem akkora élmény, mint az előadást látni. Ez egy különös drámai költemény, az olvasó hamar megszokja a verses szöveget, amely jó, kifejező.
A helyszín: „ Lounge-jelleg, biztos ízléssel, ötcsillagos finomságokkal,…. pazar kristálycsillár… a bor magyar, a wisky skót, a szivar kubai.” A szereplők többek között ezt mondják egymásról: „ez a fuvolázó hangú kakastaréj frizurás” „profilja madarat mutat… siketfajdot vagy kakadút, „nincs arcod, nincs karaktered.”
A szerző tökéletesen ábrázol egy középosztálybeli értelmiségi csoportot, akik elég sznobok, elég felületesek, nem igazán találják a helyüket. Nincsenek nagy drámák, kisebb összeütközések vannak, a nagy érzelmek hiányoznak, akiknek valami közük volt egymáshoz azok is eléggé felületes módon érintkeznek egymással, a barátságok, a szerelmek kiüresedtek.
„ Majdnem mindenki meghalt:
Lejött a szerről vagy ráált a szerre;
Egy biztos: váltott. Egész másmilyen.”
Az ellenszenves szereplők ellenére szórakoztató volt az olvasás, ami talán egy csöppet hiányzott, hogy egyik szereplővel sem tudtam igazán azonosulni.

A legelső lapon: „Delfin nem énekelhet. Senki sem dohányozhat.” Szóval úgy gondoljam, szeretni fogom. Szerettem is, leginkább azt a kontrasztot, ahogy a drámai költemény mivoltával járó színpadiasság, pátosz keveredik a szereplők élőbeszéd jellegű, felvágós vagy épp alpári, többnyire idegen szavakon abúzust tevő stílusával. Sajnos nem maradt el a túlzás a karakterekből (Delfin fehérmájúsága; Zsuzsi egyetlen jellemvonása, az ezoterikus megszállottság), ami a színpadon jól állhat és talán kell is, itt viszont megfosztott a katarzistól. Azért szívesen megnézném.

Azt hiszem, fel kell hagynom a régi beidegződésemmel, miszerint színművet nem jó olvasni. Az idén ez a második (ez már haladás ahhoz képest, hogy szerintem középiskolás korom óta max. 3-4-et olvastam!), s csak úgy, mint Székely Csaba Bányavidék-je, az Asztalizene is kellemes csalódás volt. (Nem tehetek róla, én mindig az Antigoné, Bánk bán, Az ember tragédiája és hasonló színművekre asszociálok, amit felnőttként nem is mertem még újraolvasni – akkora sokkot kaptam tőlük amikor diákként kellett olvasnom.)
Szóval itt van e mai modern színmű, ami végülis olyan semmi. Mindenki meghal, (ezt nem kell szó szerint érteni) mindenki megvolt mindenkinek. Mint egy szappanoperában. De hát azért mégsem az! Viszont megmosolyogtató, elgondolkodtató.
Ja, és megtaláltam a híresneves videomegosztó oldalon a Radnóti Színház művészeinek előadásában, és septiben meg is néztem. A Csányi Sándor által megformált Győző „élőben” is éppoly beképzelt majom, mint ahogy elképzeltem.

Mindent összevetve, nem mondom, hogy színműfüggő lettem, de gyakrabban fogok olvasni – modern darabokat mindenképp.

(Viszont az Aegon Művészeti Díj zsűrijének sosem fogom megbocsátani, hogy 2008-ban ezt választották Az ondrok gödre helyett! )

Három évvel ezelőtt olvastam először a könyvet, előtte láttam a belőle készült színdarabot. Érettségi tétel volt, nekem tetszett, akkor azt mondtam rá, hogy a kedvencem. Még mindig áll ez a kijelentés, bár a szereplők nem szimpatikusak, maga a darab se szimpatikus különösebben, de jó, eszembe juttatja az előadást. Ami megéri az öt csillagot, pont a tizennyolcadik szülinapomon néztük az osztálytársaimmal, a darab előtt kaptam egy tábla csokit. Nekem nagyon tetszett, maga az előadásmód, a díszlet.

budán lakni világnézet, avokádós pirítós és légli bor – rosszkor, rossz helyen tálalva, neked és nekem is.

Könnyed dialógusok, néhol szellemes. Többnyire ellenszenves szereplők, akik nem is igyekeznek szimpatikusabbá válni. Presszó sorozat verses regényben elbeszélve.

Ez a nyegle budai langymeleg meglehetősen unalmas, és nem jutunk, csak a Joliot-Curie térről a Királyhágó térre.