A ​vágy villamosa 88% 155 csillagozás

Nem tudom, hány éves, egy biztos: gyereklány koromban láttam A vágy villamosát, nem csak hogy fekete-fehérben, de fekete-fehér tévén. Nyilván semmit nem értettem meg sem a történetből, sem a mondanivalóból, mégis valahol mélyen a retinámban elraktározódtak a képek, a fátyolködben úszó jelenetek. A vágy villamosa, mint egy szezám-tárulj, beengedett ennyi év(tized) múltával a színfalak mögé. Könyv és film tökéletesen egymásba fonódtak bennem. Az „Elysiumi mezők”-ön háttérben kísértő „Desire” (= "Vágy") villamosa, a „méla zongoraszó”, na és a törékeny szépségű Blanche Du Bois (= Fehér Liget) felejthetetlen „molypille”-tánca nem önthető szavakba. Olvasni, látni kell A vágy villamosát!

Jó kis dráma, szerencsére ez sem rímekbe szedett, úgyhogy élveztem. Sosem láttam se színdarabként, se filmen, úgyhogy ideje volt már egy Tennessee olvasmánynak. Nem bántam meg, nem is hosszú történet, a hangulat nagyon fülledt (szó szerint, főleg mikor Blanche kiengedi a gőzt a fürdőszobából :-D). Amit sajnálok, az az, hogy a szereplőknél Stanley-t ilyen agresszívre alkotta meg, sokkal jobban örültem volna egy, a Blanche „köreinek” nem megfelelő, szimpla munkásosztályból való férfinak, aki viszont éleslátásával, gyanakvásával lerántja a leplet a hazugságokban élő nővérről. Így viszont egyik szereplő se vált szimpatikussá, még Mitch sem, hiszen a végén ismét védte volna Blanche-t… Stella felejthető, kis nyuszifigura (valahol az a fajta, aki meg is érdemli, hogy elnyomják, még a nővérével szemben sem képes soha erőssé válni, csak kiszolgál mindenkit)…. Blanche életének egy-két mozzanata megható, de nem indokolja azt, amit csinált, főleg azt, hogy még a testvérénél is hazudozik és játssza magát, nekem nagyon ellenszenves figura lett. De tény, hogy a műben szereplő Stanley-ben helyesen látta meg a rosszat, ugyanakkor morálisan neki aztán tényleg nem volt beleszólása (bagoly mondja verébnek alapon…)…

Viszont összességében egy nagyon olvasmányos dráma, jó volt olvasni és belecsöppenni ebbe a zenés-táncos-kártyázós-füstös világba…

Először hetedik osztályos koromban olvastam. Tisztán emlékeztem a történetre és a hangulatára is. Jelentős könyv az életemben, amit nagyon érdekes volt újra olvasni. Mennyire mást jelent most a középkorú Blanche kicsit kopott ragyogása. Az erőszakos párkapcsolat értelmezése. A fontosabb könyveket tényleg többször el kellene olvasni, mert minden életszakaszban mást jelentenek.

Fülszöveg alapján úgy tűnik, hogy Blanche a „rosszfiú” ebben a történetben, aki beállít húgához, feszültséget kelt, megjátsza magát, közben pedig egész élete megjátszás és hazugság.
A történetet olvasva azonban sokat árnyalódik ez a kép.
Először is Stella és Stanley nem valami fényes környéken laknak, közönséges munkások, utcai árusok a szomszédok, akik azért összetartanak, viszont gyakori a hangos szó, a verekedés. Aztán kiderül, hogy el-eljár Stanley keze, még úgyis, hogy a felesége várandós – leginkább, amikor az otthonában hajnalig tartó pókerparti van, és az ital is szépen fogy.
Stella a tipikus áldozat, aki mentegeti a férjét az ilyen esetek után, hogy tudhatta volna, ne ingerelje, mert ilyenkor puskaporos a hangulata, stb.
Persze azért Blanche sem ártatlan.
Furcsa volt számomra ez a nőalak – én eddig mindig erős déli nőkről olvastam, nyilván a leghíresebb Scarlett O'Hara, de ott vannak például John Jakes Észak és Dél sorozatának nőalakjai. Az elején határozottan szándékosnak gondoltam Blanche részéről ezt az ingerlést, mint aki unatkozik, bedob egy-két megjegyzést és várja reakciót. Aztán voltak olyan megnyilvánulásai, amiknél már éreztem, hogy spoiler.
A valóság nyilván valahol a kettő között volt, képtelen kezelni, hogy miután déli szépségként, körülrajongva felnőtt, a család vagyona elúszott, és neki nem sikerült időben férjhez mennie, szépsége megkopott, így már megelégedne bárkivel, aki képes lenne eltartani, de ami még fontosabb, rajongva szeretni.
Szívesen megnézném a színházi előadást, mert olvasni például a színpadkép kinézetét, a zenei aláfestést és megjeleníteni magamban nagyon nehéz, ugyanakkor érzem, hogy sokat adna hozzá.

Picit csalódás volt, illetve nem is csalódás, csak nagyon nehéz volt elvonatkoztatni a filmtől (az ’51-estől), így nehezen tudom önállóan értékelni, és nem folyamatosan magam előtt látni a (zseniális) színészi játékot és rendezést. Nagyon tetszett Williams hangulatteremtése, ahogy megfestette a 40-es évek New Orleans-át, a nagyon gyarló, de igazán emberi karakterei, és a feszültség, ami minden szereplőből és minden sorból áradt, különböző formákban. Nagyon gördülékeny volt az egész történet, és élvezetes a stílusa, viszont igazából pont Blanche karaktere, aki körül az egész cselekmény összpontosul, volt az, akivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, így érzelmileg nem hagyott bennem nagy nyomot az olvasás.

Nem igazán szeretem a drámákat, de úgy voltam vele, hogy hajrá, az általános műveltséghez ezek is hozzá tartoznak, úgyhogy éppen itt az ideje. És be kell, hogy valljam, egészen pozitív csalódás volt. Egyáltalán nem hosszú, és nyelvezete is könnyen érthető. Nem mondom, hogy megváltoztatta a drámákról alkotott véleményemet, de összességében örülök, hogy volt hozzá szerencsém.

Ezt a könyvet a Várólistacsökkentési kísérletnek köszönhetem – és milyen jó, hogy hozzányúltam! A vágy villamosánál megtetszett, hogy a rövidség mellett is milyen jól gömbölyödik a történet, és rákaptam a többi drámára. Csak rá kellett álljak a színházi leírás szerkezetére, és már repülnek is az oldalak. Eddig nem láttam a klasszikus filmeket, amiket belőlük készítettek, de most az olvasás jó apropó lesz azokat is megnézni.

Nem hittem volna, hogy ennyire megfog ez a történet, annak ellenére, hogy belengi valami elkerülhetetlen szomorúság, ahogy a lecsúszott és érzelmileg labilis Blanche Dubois a húgához és annak férjéhez menekül a negyvenes évek Amerikájában.
Blanche, labilis, ez a legjobb szó rá, gyötri a bűntudat és a magány, egyik pillanatban még próbálja előadni azt a művelt déli úrinőt aki egykor volt, hogy aztán a következő pillanatban összeomoljon és még a legapróbb zajokra is összerezzenjen. Minden negatív dolga ellenére, amiből azért akad, ezért nem is kedveltem különösebben, mégis voltak pillanatok, mikor nagyon megsajnáltam.
Aztán ott Stanley, a másik véglet, lengyel származású, volt katona és gyári munkás, aki erőteljes, kérlelhetetlen, hirtelen haragú és gyakran erőszakos. Megbocsáthatatlan dolgot tesz, ami alól még a csodálatos Marlon Brando általi megszemélyesítés sem menti fel.
Végül pedig Stella, két tűz, a testvére és a férje közé szorult, igazából jóravaló és jószívű asszony, aki túlságosan fél elhagyni egy rossz kapcsolatot.
Nem feltétlen kedvelhető, de életszerű karakterek, egy reményvesztett korszak Amerikájában.
Azt hiszem több 20. századi irodalmat kellene olvasnom.

Konfliktus konfliktus hátán, szinte az első oldalaktól. Csupa feszültség az egész darab és a végére sem jön a megnyugvás érzése, a befejezés nem helyezi nyugvópontra az eseményeket. Nem is tudom, volt-e igazán megnyerő szereplője a darabnak. Stanley szinte állatiasan ösztönlény (még szerencse neki, hogy nem volt akkoriban távoltartás), Stella egy ijedt kis nyuszi, aki mindenkinek meg akar felelni, Blanche pedig az örök hazudozó, mind maga mind pedig a külvilág felé.

Az író már a mű elején megteremti a feszültséget, és ezt végig sikerül fenntartani. Blanche az elejétől unszimpatikus, és ez a későbbiekben csak lefelé megy. Aztán a végén már csak sajnálni tudtam. Stella teljesen jelentéktelen, valószínűleg ezért is lehet megfelelő pár Stanley-nek. Stanley akár szimpatikus is lehetne, ha nem lenne ennyire agresszív. A dráma egész nyomasztó hangulata rányomta a bélyegét az olvasásra. Nagyon hatásos volt.