Jonny ​Valentine szerelmes éneke 7 csillagozás

Berta Ádám a júniusi Merítésben (https://moly.hu/merites-rovatok/kortars-magyar-irodalom-57) azt üzente, hogy itt van például „Teddy Wayne nyomtalanul elsüllyedt, szuper regénye, a Jonny Valentine szerelmes éneke”, olvassuk.
    Éppen meg lehetett kapni akciósan, és egy kihívás is arra biztatott, hogy hallgassuk csak meg az írók könyvajánlásait, … És a borító is valami karikatúrát ígért (csillagokkal ékesített neonreklám). Meg a fülszöveghez kapcsolt sajtóreferencia is: „Döbbenetesen virtuóz, mintha Jimmy Hendrixet játszanál ukulelén, tripla platinából vagy, ha nem hatódsz meg ezen. (Jess Walter, The New York Times Book Review)”
    Nem mondom, meg van írva rendesen. Tényleg minden a helyén. De ha engem kérdeznének, hogy miért süllyedt el nyomtalanul ez a könyv, én azt válaszolnám, hogy azért, mert minden akart lenni, és így nem lett semmi sem. Lehetne például egy kortárs tragikomédia, ha tényleg lehetne rajta nevetni, és a vége tényleg drámába fordulna. Lehet az is, hogy majd húsz év múlva valaki azt mondja, aztaaa, milyen durván leleplezte ez a pasas, micsoda portré, (merthogy állítólag Justin Bieberről van mintázva, utána olvastam, és tényleg felfedeztem valami hasonlóságot. Basszus, a Baby című videoklippje 1.446.222.597 megtekintésnél tart. Az jó sok!), de most szerintem mindenki azt mondja, hogy a könyökén jön ki, túl van tárgyalva, és különben is ki az a Justin Bieber?
    Szóval mondjuk, hogy a (tegnapelőtti) popkultúráról van szó, a tini sztárokról, meg a közönségről, csupa jól bevált sablonból összerakosgatva. Jól mondja a főszereplő (szabadon idézve): egy dal akkor kezd ismerős lenni, ha már legalább hétszer hallottad. És azért hangzik minden dal ugyanolyannak, hogy azt hidd, hogy már legalább hatszor hallottad korábban. Na, ez a könyv is ilyen, én már biztos olvastam legalább hat nagyon hasonlót.
    Azért van persze mélység is ebben a történetben, mégiscsak egy kiskamasz irdatlan népszerűsége a téma, és némely más dolog, ami azzal jár. Úgyhogy egyszer-kétszer eszembe is jutott a tizenhároméves Jodie Foster a Taxisofőrben, amikor abban a kávézóban Travis-szel dumálgat, még ha az más tészta is. Biztosan van ennek tudománya. Hogy hol van ebben az egészben a magától értetődőség.