Vagy csak teljesen belemerültem az író világába, vagy tényleg jobb ez a kötet, de az biztos, hogy jobban élveztem, mint az Érkezést. Pedig az is magasra tette a lécet.
The Merchant and the Alchemist’s Gate:
A sok történettel, amit az alkimista mesélt és a helyszínnel kicsit az Ezeregy éjszaka meséire emlékeztetett, de remek volt. Tetszett, hogy minden kis mesének megvolt a maga tanulsága amit az olvasóra bízott az író. Jó volt, hogy a kapukon oda-vissza lehet utazni, valószínűleg egy-egy látogatást mindkét irányba tennék, csak kíváncsiságból.
Exhalation:
Elég sötét és szomorú történet, a főhős amellett, hogy okos, remek sebész/gépész is, így felfedezte a kilégzés végzetességét.
What’s Expected of Us:
Érdekes kis elmélkedés a szabad akaratról. Nem tudom, hogyan reagálnék a „játékra” a valóságban, de bízom benne, hogy ha nem is egy vállrándítással lépnék tovább, de azért nem esnék depresszióba.
The Lifecycle of Software Objects:
Az elején nagyon cuki a történet, lényegében az igazi, nevelhető és szerethető digimonokat alkották meg. Aztán a technológia fejlődik, egyre több nehézséggel szembesülnek a főhősök. De nem csak a technológia, hanem a digientek is fejlődnek, egyre komolyabb kérdéseket felvetve ezzel.
Nem lehet elmenni a digient-háziállat-gyerek párhuzam mellett, és ezeket nagyon jól mutatja be. Nem tudom, hogy adott esetben mennyi energiát és pénzt áldoznék a digientemre, lehet, hogy egy idő után inkább hibernálnám szegényt :(
Dacey’s Patent Automatic Nanny:
Baromi ijesztő volt az alap gondolata is, hát még a végkifejlet. És az az igazság, hogy amíg ez egy fém dajkáról szól és a végén rántunk egyet a vállunkon, hogy „áh, ez csak fikció, semmi gond”, addig egyre több gyerek gyakorlatilag többet látja a nagyszüleit képernyőn, mint a való életben – pláne most – és ebbe valahogy nem gondolunk bele, ezt nem látjuk olyan veszélyesnek. Pedig igencsak észrevehető a párhuzam, a való életben egyre ritkábban és nehezebben kommunikálnak a fiatalok, mert az emojit könnyebb értelmezni, mint a hangsúlyt és a mimikát…
The Truth of Fact, the Truth of Feeling:
Ebből a kötetből se hiányzott a kétszálú történet, bár itt más volt a dinamikája, annyira nem tetszett ez a megoldás, mint az Érkezésben szereplő Nullával való osztás. Ettől függetlenül érdekes volt, hogy a „fejlett világ” és a „fejletlen” a saját eszközeivel, de ugyanarra törekszik és a végén teljesen más következtetésre jutnak a szereplők. Az apa-lánya történetben lévő csavar tényleg meglepő volt és rávilágított arra, mennyire maga fejlé hajlik mindenkinek a keze, és hogy időről időre kíméletlenül át kell értékelnünk magunkat.
The Great Silence:
Érdekes volt a papagáj-perspektíva, kis felüdülést hozott az eddigiek után.
Omphalos:
Az ilyen történeteket szeretem. Annyira átlagosan kezdődik, hogy akár valóság is lehet, majd jön a régésznő azzal, hogy egyik fadarabot összekötötték a másikkal az évgyűrűk alapján és megvan, mikor teremtette Isten a Földet. Az első ilyen lépést még egész hihetőnek tartottam és csak lassan kapcsoltam, hogy várjunk csak, ezt meg hogy. :D
Aztán persze jön a csavar, mert anélkül túl egyszerű lenne az élet…
Anxiety Is the Dizziness of Freedom:
Nagyon klassz ötlet, izgalmas dolog a prizma, de őszintén nem igazán értem az embereket benne. Mindenki tudja, hogy minden döntésével, lépésével bezár bizonyos ajtókat, míg másikakat kinyit. A prizma csak testet ad ezeknek az alternatív valóságoknak. Ettől függetlenül kell döntéseket hoznunk és élnünk az életünket, nem lőhetünk le valakit,mondván, a sok alternatív-én közl biztos másik is ezt tenné, kit izgat.
Külön tetszett a pillangóhatás bevonása, ami még inkább ráerősít erre.
