Bábel tornya:
Ez a novella sokkal nagyobb hatással volt rám most, mint az előző olvasásnál. Most, hogy tudtam, hogy mi lesz a végkimenetel észrevettem azokat a jeleket, amik előrevetítik. Ted Chiang végig játszik a fent és lent összemosásával. Ha a Nap síkjában betennénk egy tükröt, akkor lefelé és felfelé is megtalálnák ugyanazokat a szinteket, legalábbis a novellában felvázolt világban. Az is nagyon ötletes, hogy a bányászok végzik ezt a munkát, akik életük nagy részét lent töltik, a mélységben. Chiang még utal is rá, hogy sok bányász fél lemenni a sötétségbe, éppúgy, ahogyan most félnek felfelé menni az ismeretlenbe.spoiler
Értsd meg!:
Az előző olvasásnál ez a novella tetszett a legjobban és most az újraolvasásnál már értem, miért. Ted Chiang a novelláiban nagyon sokat merít a nyelv és a nyelvészet kérdéseiből, elméleteiből, ahogyan ebben a történetben is tette. És én tanulmányaimhoz és szakmámhoz híven imádom ezeket a kérdéseket, gondolatokat feszegetni. Ebben az esetben leginkább Saussure nyelvelmélete kerül előtérbe, ugyanis a fejlett elme rájön, hogy a nyelv, amit használ már nem tükrözi a gondolatait. Hiszen a gondolat csupán egy alak és forma nélküli zagyvaság, „természeténél fogva kaotikus”, amit a nyelv(pontosabban a hangkép) nélkül képtelenség megragadni. Greco pontosan ezzel szembesül a novellában, képtelen a gondolatait a meglevő nyelve segítségével megragadni, hiszen a nyelv nem más, mint a gondolatokat kifejező jelek rendszere. Azaz létre kell hoznia egy olyan rendszert, ami képes a gondolatait megfegyelmezni.
A másik, ami nagyon tetszik a novellában az a lezárás megvalósítása. Az asszociáció szintén fontos részét képezi a nyelvészetnek, amivel a mai napig vizsgálják a mentális lexikont (persze most már kérdés az is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e mentális lexikonról). Az asszociáció egy tudattalan dolog, kiküszöbölhetetlen és elengedhetetlen feltétele annak, hogy az emberi kommunikáció és emlékezet működjön. És bár Greco úgy gondolta, hogy lényegében megszűnt a tudatalattija, nagyot tévedett, mert van, amit ő is képtelen irányítani, méghozzá azt, hogy bizonyos dolgokról más bizonyos dolgok jutnak eszébe – tehát ő maga és az elméje létezik.
Nullával való osztás:
Ez is sokkal, de sokkal jobban tetszett, mint első olvasásra. Nem vagyok matematikus, szerintem sokkal jobban ütne, ha az lennék, de ez tök fura, kb. egy éve ilyenkor pont erről a témáról vitatkoztunk az egyik szemináriumon, mármint nem a nullával való osztásról, hanem arról, hogy a hit és a matematika nagyon sok mindenben hasonlít – a tanár nem értett egyet, mi öten, a hallgatók igen. És akkor nem is emlékeztem, hogy Chiang írt erről és én olvastam. Ennek a novellának valójában az egyik fő mondanivalója az, hogy a valóságban nem lehet semmi bizonyos (ahogyan a hipotéziseink sem igazolhatók, maximum alátámaszthatók), csupán akkor, ha egyes tételeket igaznak fogadunk el anélkül, hogy azok igazolhatóak lennének – Isten létezik, Ha egyenlőkhöz egyenlőket adunk hozzá, akkor egyenlőket kapunk. Ha a hit alapja megkérdőjeleződik – Isten nem létezik, az Axióma nem igaz – a vallás és a matematika esetében is ugyanaz történik. Az ember képtelen feloldani az ellentmondást.
Életed története/Érkezés:
Az első olvasásnál kicsit csalódtam, mert a film sokkal nagyobb hatással volt rám, mint maga a novella, de most megkaptam azt az élményt, amit először is kerestem.
Még mindig fenntartom a véleményemet, amit a film nézése után gondoltam: Ez a történet csodálatos bemutatása a Sapir-Whorf hipotézisnek. Zseniálisan van előadva a nyelvi relativizmus, miszerint a nyelv nem csak a gondolataink formába öntésére szolgál, hanem azt is meghatározza, hogy hogyan gondolkodunk. Azzal, hogy Louise megtanul egy új nyelvet, új gondolkodásmódot fedez fel. És persze nekünk embereknek szinte lehetetlen elképzelni azt, hogy az idő nem lineáris. A világunkban mindent lineárisan építünk fel, képtelenek vagyunk elszakadni attól, hogy egymás után következő láncolatba fűzzük össze azt, ami körülvesz minket, a dolgok számunkra egymás után következnek. Szerintünk minden történetnek van eleje, közepe és vége – még akkor is, ha a posztmodernben próbálunk kitörni ebből a linearitásból.
És persze ott van a másik fontos téma, a szabad akarat. A film kapcsán a nővérem nem értette, hogy Louise miért vállalja a gyereket annak ellenére, hogy tudja, mi lesz a sorsa. Dehát éppen ebben van az a feloldhatatlan ellentmondás, ami a jövő tudása és a szabad akarat kapcsán mindig felmerül. Van-e egyáltalán Louise-nak szabad akarata és ha van, miért nem cselekedne soha az ellen, amiről tudja, hogy be fog következni? Mert minden megváltozik, ha az emlékezetedben egyszer már megtörténtek a dolgok.
Hetvenkét betű:
Maga az elnevezés nagyon érdekes, miszerint valami attól lesz élő, hogy nevet adunk neki. Ezt egyébként szerintem jelenleg is alkalmazzuk, hiszen mindennek adunk nevet, szükségszerűen a dolgok csak úgy léteznek számunkra, hogy meg tudjuk őket nevezni. (Ó, drága nyelvészet, úgy örülök, hogy ebben a novellában is benne voltál!)
Számomra ez a történet egy kicsit túlnyújtott, Chiang inkább a rövidebb novellákban mutatja meg a zsenialitását.
Az emberi tudomány fejlődése:
Ez nagyon rövidke volt (és hogy őszinte legyek, egyáltalán nem is emlékeztem rá). Maga az alaphelyzet – miszerint a metahumánok olyannyira okosabbak, mint az emberek, hogy az emberek képtelen megérteni azt, amit a metahumánok kifejlesztenek/kitalálnak/kutatnak – szerintem egy elég gyakori téma, még ha kifejezetten nem is ebben a formában. Azért valljuk be, most is vannak különböző ember, akik egyáltalán nem értenek semmit abból, amit egy másik ember kutat/feltalál/gondolkodik róla – és ez szükségszerűen van így, ha mindenki értene mindenhez, akkor valójában senki nem értene semmihez. Szóval, mi van akkor, ha az ember olyan technológiákat talál ki, ami lehetővé teszi, hogy a következő generáció fejlettebb legyen, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a régi generáció, a szülők egyáltalán nem értik a gyerekeiket és ez megakadályozza közöttük a kommunikációt. A válasz egyszerű, sokan inkább nem élnek a technológiai lehetőséggel és azzal hitegetik magukat, hogy attól még ők és a gyerekeik is olyan fontos fogaskerekei lehetnek a társadalomnak, mint azok, akik éltek a technológiával – és szerintem ez egyébként így is van. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy egy ember munkája fontos legyen.
A pokol mint Isten hiánya:
A hit vak. Ehhez most csak ennyi hozzáfűzni valóm van.
Szépségvakság: Dokumentumműsor:
A novellában benne is van, amit gondolok a témáról: „Inkább a szépség nőközpontú felfogására van szükség, ami minden nőnek lehetővé teszi, hogy jól érezze magát a bőrében, ahelyett, hogy a legtöbben szégyenkeznének a külsejük miatt.”
A szépség szubjektív, a kalli pedig kicsit úgy állítja be, mintha lennének tipikusan szép és tipikusan csúnya arcok, amiről az egész társadalom ugyanazt gondolja, pedig ez nagyon nem így van. Mondhatják akármilyen szupermodellre, hogy a világ legszebb nője/férfija, ha én nem látom annak, miközben másnak valóban kiemelkedően szép. Azzal, hogy az emberek képtelenek lennének különbséget tenni számukra szép és nem annyira szép arcok között, szerintem épp azt az egyediséget szűrnék ki, hogy mindenkinek megvan a saját ízlése. A szépséget nem démonizálni kell, hanem azt tanítani a fiatal nemzedéknek, hogy mindenki mást tart szépnek és az egyik embernek ez tetszik, a másik embernek pedig az. Szerintem egyébként a testpozitív képpel igen jól haladunk erre felé. Mindenki fogadja el saját magát, mert nem az a legfontosabb, hogy más embernek mit gondolnak rólunk, hanem az, hogy mi mit gondolunk saját magunkról.