Taylor Jenkins Reid neve nem ismeretlen a számomra, ugyanis mind az Evelyn hét férje, mind a Daisy Jones & The Six nagy hatással volt rám, amikor olvastam. Első olvasásra szerelem, ami tudtam, egy életre szól. Így nagyon örültem, hogy idén két könyvét is hozta a Könyvmolyképző kiadó. Ezek közül az egyik az Egyetlen szerelmeim*, ami lehet nem a legjobb könyve (tekintve, hogy a fentieket nehéz is lenne felülmúlni), ugyanakkor mégis az írónőre jellemzően zseniális és annyira rezonált a lelkemmel, hogy az elolvasása után csak szorongattam zokogva.
* Külön kiemelném, mennyire elképesztő a fordítása a címnek. Imádom!
Az Egyetlen szerelmeim egy nem szokványos romantikus történet. Kicsit fura úgy fogalmazni, hogy egy nem átlagos szerelmi háromszöget mutat be, de végül is így is fogalmazhatunk. Ugyanis ez a regény két hatalmas és sorsfordító szerelem története – amik nem léteznének egymás nélkül – és mindemellett egy fiatal nő jellemrajza. Nagyon különleges történet, erőteljes karakterekkel és még erőteljesebb érzelmekkel – nem is feltétlen a cselekmény, sokkal inkább az érzelmi szál dominál. Mindez pedig olyan írásmóddal, ami Taylorra jellemző: letehetetlen, letaglóz, mosolyogsz és nevetsz, majd sírsz, majd mindkettő egyszerre… döbbenetes hatással van rád. Amennyire fájdalmas, annyira gyönyörű, végig.
A történet egy igazán ütős első mondattal indul, egy mondhatni bevezetővel, majd egy Előtte és Utána úgynevezett fő részekkel osztja ketté Emma életét, amit bizonyos esemény(ek) váltottak ki. Ő azt hitte, akkor hasadt ketté az élete előtte és utána pillanatokra, amikor elveszítette Jesset – de valójában akkor, amikor kiderült, mégsem veszítette el.
Az írásmód nagyon könnyed és olvasmányos, annak ellenére is, hogy elég gyorsan már nagyon nehéz érzelmi síkokat mutat meg. Milyen az, amikor elveszíted életed szerelmét? Hogyan lehet ezt egyáltalán túlélni? Milyen az, amikor újra szerelembe esel? Egyáltalán lehetséges ez? És milyen az, amikor rájössz, mégsem halt meg életed szerelme – de már az új társad is életed szerelme? Lehet minden ugyanúgy, mint régen? Kell egyáltalán olyannak lennie? Vagy már végletesen megváltoztattak a megtörtént események, mindkettőtöket, mindhármótokat?
Van egy másik szerelem is az életemben. De az más. Az nem ez. Nem pont ilyen. Jobb és rosszabb is egyszerre. De azt hiszem, ez a lényege a két ember közötti szerelemnek – nem lehet megismételni. Minden szerelem, minden választottaddal, más és más. Mert te magad vagy más.
A két főszereplő srác, Jesse és Sam teljesen különbözőek. Jesse a gimiben népszerűbb, híres sportoló, míg Sam visszahúzódóbb, művészlélek. Jesse kalandvágyó, Sam biztos pont. Mindketten csodálatosak és nagyon szerethetőek, ezért érzi át igazán az olvasó Emma érzéseit. Őszintén, fogalmam sem lenne, mit tennék Emma helyében, ha abba a helyzetbe kerülnék, mint ő. Ugyanakkor amennyire más a két srác, a lényeg nem más, mint az: Emma is más mellettük.
(…) a probléma szerintem nem az, hogy nem tudod, kit szeretsz, és nem is az, hogy mindkettejüket szereted. Hanem hogy nem tudod, ki vagy. Más ember lettél. Jesse elvesztése teljesen megváltoztatott. Szerintem itt nem az a kérdés, hogy melyiküket szereted jobban. Szerintem igazából azt kellene eldöntened, hogy melyik Emma akarsz lenni, az, aki Jesse mellett, vagy aki Sam mellett lennél.
Sok olyan történetet olvashattunk már, ami arról szól, hogyan élt túl az illető egy hajótörést vagy repülőgép katasztrófát, ahogyan arról is olvashattunk már, milyen két teljesen különböző szerelmet megélni, vagy arról, hogyan dolgozzuk fel a gyászt, amit egy szerettünk elvesztése hoz magával – de olyan történetet, ami arról szól, aki itt maradt, még nem nagyon olvashattunk. És a fenti érzelmek itt egymásból következnek. Mégsem a romantika része miatt szerettem főként ezt a könyvet, hanem a karakterfejlődés miatt, amin és ahogy Emma átment. Ahogy a vesztesége által megváltozott, majd annak a felismerése után, hogy Jesse mégsem halt meg, rájött, hogy igazából az igazi énje nem az, aki a fiú mellett volt.
Erősebbnek érzem magam, mint amikor megismertem őket. Biztosabban állok a lábamon. Türelmesebb is lettem. Nem dédelgetem már a sérelmeimet. Hálásabb vagyok azért, amim van, és kevésbé neheztelek azért, amim nincs. Kevesebbet aggódom. Sokkal több könyvet olvasok. Zongorázom. Menyasszony vagyok.
De ő mindezt nem látja.
Az egyetlen változás, amit érzékel, az az, hogy levágattam a hosszú, szőke hajam.
Sok olyan dolog van benne, ami közel áll a szívemhez: mint például az olvasás és a könyvesbolt, a zene, főleg a zongora, a cicák iránti imádatomról nem is beszélve. Biztosan ezek is rásegítettek arra, hogy ekkora kedvencemnek avattam ezt a könyvet, de messze nem csak erről van szó. Abban sem befolyásolt, ki lett a két srác közül a nagyobb szerelmem, mert ahogy Emmának, más módon, de mindketten azok lettek. (A végső döntését ettől függetlenül teljesen helyesnek érzem.)
Ennél nincs romantikusabb. Ölelni azt, akiről azt hitted, hogy elveszítetted, amikor már tudod, hogy soha többé nem veszíted el.
Nem hiszem, hogy az igaz szerelem egyetlen szerelmet jelent.
Szerintem az igaz szerelem annyit jelent, mint igazán szeretni.
Tiszta szívvel. A lelked mélyéből.
(…) De összetört szívvel nehéz szeretni. Fájdalmas, és arra kényszerít, hogy őszintén szembenézz önmagaddal, hogy ki is vagy valójában. Keményen meg kell dolgoznod azért, hogy meghatározd az érzéseidet, mert azok nem férnek bele semmilyen előgyártott skatulyába.
De megéri.
Mert nézd, mit kapsz cserébe!
Nagy szerelmeket.
Sorsfordító szerelmeket.
Igaz szerelmeket.
Mindent szerettem ebben a történetben. Minden karaktert, minden kapcsolatot, az egész írásmódját és a mondanivalóját. Az Egyetlen szerelmeim sokkal több, mint egy romantikus regény. Igazi túlélőtörténet: nem csak annak, aki elveszett, de annak is, aki maradt és annak is, aki által ezt a veszteséget fel lehetett dolgozni. Mindhárman veszítettek és mindhárman nyertek. A vége pedig csodálatos keretet ad a kezdeteknek. Taylor Jenkins Reid újra bebizonyította, hogy neki írnia kell – és nekem olvasnom kell, mert számomra most is egy mestermű, amit alkotott.
