Üvegkert 91% 41 csillagozás

Egy moldáv kislány útja az árvaháztól, a legmélyebb kiszolgáltatottságtól egészen egy bukaresti kórház nőgyógyászati osztályának vezetéséig.
Ez a történet azonban körülbelül olyan távol esik a halvány rózsaszín hollywoodi tündérmeséktől, mint Los Angeles Kisinyovtól.
A lábat véresre sebző, éles üvegdarabkákkal telehintett út ez, a kezdeti traumák gyilkos kíméletlenséggel ismétlődnek, és az árvaság, az eldobottság kínja sosem enyhül. Mégsem csak a folytonos túlélés, a kétségbeesett szeretetéhség és az önmarcangolás regénye ez a könyv. A háttérben ezer színben tündököl Moldova soknemzetiségű fővárosa, Kisinyov, moldávok, oroszok, ukránok élnek egymás mellett hagyományaikat féltve, szláv melankólia keveredik zsidó életbölcsességgel, és a minden tragédián felülemelkedő, szívós élni akarással. A moldávok és az oroszok között vibrál a feszültség, színrelép Gorbacsov, és kiszárítja a torkokat a szuhoj zakon. Izgalmas korrajzot és páratlan etnikai tablót kapunk egy kislány szemszögéből, a főszereplők mesebeli óriásokká nőnek, legendás tulajdonságokkal felruházva.
A kötet nyelve fájdalmasan szép és meglepő képekben gazdag, kegyetlenül csillog, és úgy szórja szét és rakja össze tarka üvegcserepeit, mint egy kaleidoszkóp, amire nagyon vágyakozik egy kisgyerek.

Mi is ez a könyv? Számomra egy folyamatos búcsúzás. A stáblista a film végén: hófehér betűk, fekete háttérrel. Aláfestésként pedig valami húsba vágó zene, ami másodpercenként megöl, de mégis azt sugallja, hogy menni kell tovább.

Egy csokor esendő és hétköznapi ember emlékekbe vésett, hófehér betűs neve. Nincs köztük se szent, se hős, se megváltó. De az övéi. Lasztocskához tartoznak. Az árva lányhoz, akit mostohaanyja, Tamara Pavlovna azért vesz ki az árvaházból, hogy utolsó cseppig kifacsarható segédmunkást találjon magának a megélhetését (és hite meg vágyai szerint a meggazdagodását) jelentő üveggyűjtéshez. Ha az élet egy üveg, hát Lasztocskával úgy ismertetik meg, hogy hétéves korában lendületből darabokra törik a fején. Sebek és vér. Lehet-e szeretni valakit, akitől mindezeket kaptuk?

Lehet-e szerelembe esni egy nyelvvel (ó, hogy imádtam a cirill betűs betoldásokat a szövegben – gyönyörű megoldás!), amit szó szerint belevernek az emberbe?

Úgy tűnik, lehet.

Lehet-e a világ leggyönyörűbb, legkülönlegesebb nőjének látni a háztömb könnyűvérűjét?

Lehet.

Lehet-e elnéző mosollyal figyelni a magát folyton szétbombázó iszákost?

Lehet.

Lehet-e, hogy a szívünk, ami szilánkok között született, megnyugvást leljen egy csapat nő és férfi, bakfis és kölyök társaságában, akiket aztán elrabol az idő, az élet, a történelem? Lehetséges-e, hogy a mindenséget jelentsék egy kislány számára, noha látszólag nem adtak mást, csak néhány szem cukorkát, pár szál virágot, mosolyt és tanácsot – átlagos önmagukból egy-egy darabot?

„Bonyolult lény az ember… Réteges sütemény, ahogy a lányaim mondták” – hangzik el Szvetlana Alekszijevics egyik művében.

Az Üvegkert számomra az egyik legelsöprőbb erejű regény erről a réteges süteményről. Arról, amit nem puccos cukrászdákban kínálnak, hanem egy leselejtezett szovjet repülőgépből kialakított kisinyovi kávézóban, arról, amelyikből elég egyetlen falat, hogy elszoruljon a torkod, a könnyed pedig folyni kezdjen, persze szigorúan csak befelé.

Napokig teljesen feleslegesnek éreztem, hogy újabb könyvet vegyek a kezembe. Úgy éreztem, egyszerűen nem lenne helye, ez az alkotás ugyanis mindent elfoglalt bennem. Noha még csak május van, már most ki merem jelenteni, hogy rábukkantam az év legkellemesebb irodalmi meglepetésére. És talán az év könyvére is.

Vannak sebek, amelyek soha nem gyógyulnak be. Amelyek újra és újra felszakadnak. Vér és fájadalom marad utánuk minden alkalommal. Olyan ez az egész könyv, mint egy nagy, keserves, őszinte sírás. Ami után nincs megkönnyebbülés, nincs megnyugvás. Egy kislány története magányról, elhagyatottságról, kiszolgáltatottságról, önmaga kereséséről. Arról, hogyan lehet egy gyereket teljesen kifosztani. És utána ez a gyerek, hogyan próbálja önmagát újra felépíteni ezekből a darabokból. Fájdalmas olvasmány.

Különleges történettel ismerkedhettem meg ezáltal a könyv által. Egy árva kislányt fogad örökbe Tamara, aki csak oroszul hajlandó beszélni a kislánnyal, azért, hogy ő is megtanulja ezt a nyelvet. Együtt gyűjtögetik az üres üvegeket, és adják el, hogy pénzhez jussanak.
Elég hányatott sorsa van a kislánynak. Az asszony egy idő után el-eltűnedezik más városba illegális üzletelés miatt. A kislány a kétes életű szomszédokhoz csapódik. Iskolába kerülése sem egy sétagalopp, meggyűlik a moldáv nyelvvel a baja, majd a románnal. Emellett néhány fejezet eréjéig betekinthettünk a felnőtt életébe is, hogy mivé vált felnőtt korára.
Teljesen magába rántott ezek a laza történetekből meg tudott életmese.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami más, mint amit mi megszoktunk és ismerünk, az talán nem is létezik. Ha meg mégis, akkor ott másfajta emberek élnek. Így vagyunk a mélyszegénységgel is. Komoly sztereotípiák működnek bennünk: a nyomor lelkileg is, szellemileg is retardál, magasabb rendű érzelmekre, gondolatokra alkalmatlanná tesz. Mint minden sztereotípia, ez is valós tapasztalatokból táplálkozik, ám mégis csak durva általánosítás. Az Üvegkert úgy számol le ezzel az általánosítással, hogy közben nem tagadja le a valóságot, amiből táplálkozik.

Főhősünk, Lasztocska, az árvaház rideg magányából kerül a nyomortelepre. Cseberből vederbe? Lehet. Ám itt mégis emberi közösséget talál. Ott is bántalmazták, itt is. Itt azonban vannak kapcsolatok. Van barátság, öröm, szépség és szeretet is. Van összetartás, mások megsegítése. De az írónő nem idealizál, Lasztocska megjárja a poklok poklát is. „Könnyebb volt szeretni Lenint, mint azt a nőt, aki enni adott és felruházott” – emlékszik vissza később. A történet narrátora ugyanis nem a kiszolgáltatott gyermek, hanem a nyomorból vasszorgalommal kikapaszkodott, egyetemet végzett, fővárosi kórház osztályát vezető főorvos. Kidolgozott, részletgazdag gondolatokban próbálja megfogalmazni gyermekkori emlékeit. Miért ne lenne rá képes? Gondoljunk csak József Attilára!

A történet maga kíméletlen számvetés, szembenézés a múlttal, kísérlet a traumák feldolgozására. Különösen kidolgozott és hiteles a nevelőanyával való végletekig ambivalens viszony ábrázolása. „– Érted kínlódom, azért, hogy neked legyen – mondogatta távozáskor. Én hálát színleltem, ő büszkeséget.”
Ugyanakkor a történet hitvallás is egyben. Nem véletlenül jutott eszembe József Attila:
„Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?

Ez a vonzás-taszítás adta számomra a könyv valódi értékét, és az árnyalt, kevésszavú karakterábrázolás. Miközben a felnőtt Lasztocska a gyermekkorból bennrekedt haragjával küzd, mélységes empátiával gondol vissza e gyermekkor szereplőire. Megkérgesedett jellemük mögött látja esendőségüket, botlásaik és bűneik mögött tragédiáikat, és érzi a szeretetet, ami sosem talált megfelelő utat a kifejezésre. Csak Ulickajánál találkoztam eddig kitaszított tengődő életek ilyen empatikus ábrázolásával. Őt is szeretem. Ezért szerethető a sötét tónus ellenére Țîbuleac könyve is. Nem akar sokkolni, csak megmutat egy világot, feketén-fehéren, amiről azt gondolnánk, hogy ilyen nincs.
Nagyon jó írás! Szerintem Ulickaja sem venné zokon, hogy vele együtt említettem az írónőt.

„ Mennyire kell rejtettnek lennie egy szándéknak ahhoz, hogy legyőzze a körülöttünk lévő szépet?”

Tragikusan szép ez a történet.
Kisinyov, Moldova, a kommunizmus vége felé járunk. Lasztocska a kislány, Tamara Pavlovna, és a többiek. Nagyon szép korképet kapunk a kommunizmusról, a benne élő emberekről, a bennünk lévő rosszról, jóról.
Meghitt és szívbemarkoló, és az összes fájdalom mélyén, mindig ott rejlik a szépség.
Nagyon-nagyon érdemes elolvasni!

Minden nyomorúsága ellenére nagyon szerettem ezt a történetet. Az értékelést viszont csak halogattam, mert 1. nem tudok újat írni az előttem szólókhoz képest, 2. magam sem tudom jól visszaadni, mi fogott meg benne.

Szerkezetileg nem egyszerű olvasmány, ugrálunk az időben: a fő történetszál ugyan a múlt, de bele-beletüremkedik a régmúlt és a jelen is. Aztán ott a téma, ami szintén nem egy habos-babos lányregényt vetít előre, bár a főbb szereplők történetesen nők, sőt, többen iskoláslányok. Az elején meglepődtem a nyelvek használatán (ti. a cirill betűs orosz szavakon), de a két-, majd háromnyelvűség, pontosabban a nyelvek használata identitásképző erő a könyvben.

Az egyik dolog, amit szerintem jól elkapott a szerző, az a relativitás: a rossz, a nyomorúságos sem egyféle, vannak fokozatai, és amikor épp elmerülnél a (gyakran jogos) önsajnálatban, akkor eszedbe jut, hogy még ennél rosszabb is lehetne. A másik, talán még jobban eltalált (és számomra megragadóbb) téma a befogadáshoz, befogadóhoz való ambivalens hozzáállás: a hála és a gyűlölet, a kötelezettség és a múlt lezárásának igénye, a befogadással kapott kötődési lehetőség és az eltaszítottság tudata olyan kettősségek, amelyek végigvonulnak a történeten. spoiler Mindez önmagában is elég lenne egy jó regényhez, de a szerző megfejeli még a történelmi kontextussal is: nem csak kamasz főhősünk, de egész országa is éppen az útját keresi, csak, hogy egyik nagytestvértől a másik karjába szédüljön spoiler.

Nagyszerűen megírt mű, amelynek minden rezdülését első olvasásra nem is sikerült felfedeznem, befogadnom. Azon nagyon ritka könyvek egyike, amelyeket újra tervezek olvasni.

Ez a könyv olyan, mint Lasztocska kaleidoszkópja: sok apró üvegszilánkból áll. Először próbáltam összerakni a darabokat, de egy idő után feladtam, és csak néztem, hogyan állnak össze ezek a különböző, furcsa, ilyen-olyan színű, ilyen-olyan alakú üvegdarabok. Sokszor nagyon szép volt, sokszor csúnya, de ne felejtsük el: az üvegszilánkok megsebezhetnek. Fájdalamas és szép könyv. Fájdalmasan szép könyv.

„És ott voltam én is. Egy ijedt, magányos gyermek, aki a madarakhoz hasonlósan mocsokból és maradékokból kezdett fészket rakni magának”

Nagyon erős, szívszorító élmény! Hogyan lehet ennyi fájdalmat, keserűséget belesűríteni egy vékony kis könyvbe úgy, hogy az mégis befogadható legyen? Honnan ered az a tudás, amely ennyire mély betekintést enged egy árva kislány gondolat- és érzelemvilágába?

Sok jó könyvet olvastam mostanában, de valamiért egyik sem lett kedvenc. Ez itt most nem kérdés. Egy ima a szülői szeretetért.

„Szilánkokra törted a szívem anya.
Víz a vérem, apa.
Egyszer árva, egy életre árva.
ezt nem tudtátok ti”.

Lasztocskát, az árva moldáv kislányt Tamara Pavlovna csak érdekből veszi ki az árvaházból. Segítségre van szüksége a mindennapi üveggyűjtéshez, ami jó keresetforrást jelent számára. A kislány saját anyanyelvét sem használhatja, nevelőanyja kőkeményen beleveri az orosz nyelvet. Kisinyovban, egy soknemzetiségű, sokféle vallású, mégis összetartó lakóközösségben élik mindennapjaikat, tőlük kap egy kicsit több figyelmet, szeretetet. Számomra mégis egy borzasztóan zárkózott, magányos és kiszolgáltatott kislány alakja rajzolódik ki a regényből, aki szorgalmának köszönhetően ki tud törni ebből a közegből és osztályvezető főorvos lesz. Felnőttként próbál visszaemlékezni gyermekkora traumáira, soha nem ismert, soha nem látott szüleinek szól a vallomása. Egész életében gyötörte az a kérdés, hogy miért került a gyermekotthonba, mi történt a szüleivel.
Az Üvegkert számomra a végtelen magányról, a szeretetéhségről és az identitáskeresésről szól, ugyanakkor remek korrajz is.
Különleges, picit csapongó regény, amit úgy kell összerakni, mint a széttört üvegcserepeket.