A ​rendszer ellensége 90% 109 csillagozás

Előfordulhat, hogy többen nem fognak egyetérteni, és lehet majd bőszen lapozgatni az irodalom-, és stíluselméleti tanulmányokat a cáfolathoz, de – mivel a molyos értékeléseimben nem törekszem sem pontos meghatározásra, sem pedig mélyelemzésre, csupán a puszta, szubjektív benyomásoknak engedve írom ki magamból az észrevételeimet – A rendszer ellensége számomra egy eddig meg nem határozott antiutópia-variáns. Nem disztópia, nem is urban fantasy, sőt, semmi egyéb, amit egyáltalán tudnék kategórianévvel illetni. Talán a „mágikus realizmus” áll legközelebb hozzá, nyakon öntve off extra adag csípős humorral, kijózanítóan ízes tájnyelvi szósalátával. Szatíra? Abszurd….fogalmamsincsmi? Hát nincs, de olyannyira nincs, hogy még a (nem)előzménykötetre is rátett egy jókora lapáttal.
Gondoljunk csak bele! Mitől olyan ismerős az egész? Mintha már láttunk volna ilyesmit… Na nem arra gondolok, hogy kis hazánk kies vidékén népszokás lenne a népszámlálóbiztosok pörköltként való elfogyasztása, vagy éppen a szomszéd háztetejének illegális kenderkertészetté alakítása (nono, ezt mifelénk peremvidéki zsákfalvak pincéiben végzik), mégis… Mégis. Havasfelföld velünk, bennünk él, szójárása Mikszáthot, Móriczot, groteszk humora Örkényt, gyarló, hiszékeny, pletykás, kissé együgyű lakói Grecsót idézik. Kitekert politikai kritikájában pedig mindannyian osztozunk, jelenben, múltban egyaránt. Miközben a szerző nem kímél semmit és senkit, legkevésbé a valós történelmi emlékezet posványos mocsarát, simán kiforgat olyan jelmondatokat is, mint „lementem a bányába, és olyanokat mondtam, hogy 《_a munka szabaddá tesz_》. Mire leszakadt a plafon.” A tűzzel (á lá népharag és izmusok tömkelege) játszik, igazi lázadó módjára.
Ez a regény pofon a népnek, oxigén az agynak, könny a szemnek. Pontosan az az (elcsépelten hangzó) görbe tükör, amire az olvasni tudó kultúrhuszároknak szüksége van. Mert: „Mindig az épp uralkodó Rendszerhez igazodsz, hiszen minden Rendszernek máshogy fest az Ellensége.”
Tanulmányozzátok. off

Másodszor jártam a veszedelmes Havasfelföldön, Tarja Kauppinen regényeinek jellegzetes színhelyén, és kész csoda, hogy épségben visszatértem. Néha féltem.
Ádáz, korgó gyomrú útonállók leselkednek itt a gyanútlan utazóra, aki könnyen a kondérjukban találhatja magát, de tulajdonképpen a hátaslóként, vadászkopóként, baromfiként vagy répaként tengetett létforma sincs irigylésre méltó helyzetben ebben a térségben. Ne kérjünk ide állampolgárságot. Soha.
A földrajzi adottságok mostohák, és nem tudni, hogy a jeges szél mar-e fájdalmasabban vagy a cinizmusra hajló szerzői humor.
Havasfelföld az erkölcsi nihil hazája, lakóiból az idealizmus csírája is kiveszett, az egyetlen pozitív szereplő Leiden, a zwelf, azaz sötételf, a rendszer ellensége, aki naivan reméli, hogy még kiteljesedhet, mint széplelkű kábítószer kotyvasztó és díler.
A többi szereplőt mozgató erő a hataloméhség, a könnyen egészen ferde irányokba forduló vágyak, vagy egész egyszerűen a féktelen erőszak kiélése bármi áron.
Kegyetlen társadalomkritika ez egy kiüresedő világról, ahol a saját pillanatnyi érdekénél senki sem lát egy lépéssel sem tovább.
Bármilyen borzalom megtörténhet, és sziporkázó kreativitással van csúcsra járatva az agresszió és az ezerféleképpen kivitelezhető bántalmazás nyelve.
A rothadás bűze mindent áthat. Árad a mocsok, csak győzzünk félreugrálni előle.
És bár gyomrunkat néha összeszorítja az aggodalom, hogy maradhat-e egyáltalán élő szereplő a történet végére, hiszen a mészárlási kedv többször is a tetőpontjára hág, végül megnyugszunk, hogy mindez talán csak példázat, sötét nyelvi tobzódás, és a világ valós veszélyeit torz tükrön át mutató disztópia.

„…Te vagy a Rendszer Ellensége.
– Mi?!
– Mindig kell, hogy legyen a mindenkori Rendszernek Ellensége.
Gondolj csak bele: ha nem létezne fekete, a fehér is értelmét vesztené. Te egy rohadtul nélkülözhetetlen kis köcsög vagy, aki mindöröktől fogva mindörökké létezik, és minden_ újraszületésében borzasztó kulcsfontosságú szerepet tölt be a világmindenség működésében._“

Havasfelfödön jártam és találkoztam az ismerőseimmel, akik az eltelt idő alatt szinte semmit nem változtak. Vagyis ugyanolyan agresszívek, antiszociálisak, akik képtelenek a normális emberi kapcsolatok szabályait betartani és csak a saját céljaik elérése a fontos. Mindent ennek vetettek alá. Vagyis gyarlóak és ezzel együtt esendőek is.
Tarja Kauppinen, aki szökött fegyencként Rafinesse mellett marsallként tevékenykedett. Meg voltam győződve arról, hogy trónkövetelőként komoly gondot okoz majd Raffinessenek. De meglátásom szerint – gyűlölete ellenére – inkább behódólt neki.
Doranna Úrnő, aki Leidennel az oldalán önkéntes száműzetésbe vonult. spoiler
Doranna halálhírére feltűnt az eddig visszavonultságban élt, aberrált, ám nem mellesleg az egyetlen vérszerinti trónörökös Eilik(a) is. Trónkövetelőként (sem) zavart sok vizet.
Találkoztam Gyehena Magiszterével, az alvilág úrnőjével is. Vele kapcsolatban zavarban vagyok. Emlékeim szerint ő egyed-, és világuralomra törekedett. Aztán hírtelen eltűnt a színről. Most árgus szemekkel figyelte látógömbjét, hogy a megfelelő pillanatban újra testetölthessen. A körülmények végre adottak voltak a számára és mi lett az eredmény??
Rafinesse kancellár majd régens, aki hozta önmagát. Mindenhájjal megkent törtető. Neki „Minden tulajdonsága megvolt ahhoz, hogy előbb-utóbb sokra vigye.“ Éles elméjű és gátlástalan. Most sem okozott csalódást!
Nem utolsó sorban Leiden Ahnenstolz, a főhősünk. Az utolsó Zwelf. Retaldált, a nők körében igencsak kedvelt a karcsú termetével,a hegyes fülével, a rózsaszín, mandulavágású szemével és fehér, selymes hajával. A félkegyelmű lócsiszár, aki azelőtt csak sodródott az árral.
Most megtudta magáról, hogy ő a Rendszer Ellensége, aki nélkül minden értelmét veszti. Beteljesíti álmát, vágyát. Karriert csinál – persze a maga módján.
Szerintem kifejezetten jól állt ennek a könyvnek, hogy az írónő megmaradt a Tőle megszokott csípős stílusánál, ugyanakkor a szöveget befogadhatóbbá, könyebben emészthetőbbé tette. Így aztán Tarja Kauppine-tól újra egy szépirodalmi köntösbe bújtatott lenyűgöző posztmodern szatírát olvashattam.
Hogy kiknek ajánlom A rendszer ellenségét?
Itt fontosnak tartom megjegyezni: Annak ellenére, hogy én a szereplőkkel már korábban is találkoztam, A rendszer ellensége önálló regény(ként is olvasható)!
Tehát ajánlom azoknak, akik szeretnének egy kissé pikért stílusban megírt, remek fekete humoral átitatott görbe tükörbe nézni.
De ajánlom azoknak is, akik időnként szívesen lépnek ki konforzónájukból és a megszokott zsánereken kívül valami mást is kipróbálnának. Mást, ami humoros ugyan, de komoly társadalomkritikát fogalmaz meg.
Kellemes kikapcsolódást, jó szórakozást kívánok minden Havasfelföldre utazó túristának! :)

Szóval, az úgy kezdődött, hogy egy friss koraőszi estén, vígan fütyörészve megindultam Havasfelföld határszéli vidékének egyik kies domboldali lejtőjén (értsd: nyaktörő, rohadt meredek, úttalan útján) havasi gyoparászni, s közben világ folyásán mélázgatni. Kezemben volt a könyv, melyet olvasni terveztem, midőn belefáradok majd a gondtalan (értsd: értelmetlen, sehová se tartó, bamba) kóringyálásba. Kisvártatva meg is leltem a célnak tökéletesen megfelelő, idilli tisztást (értsd: a sziklás talajba beékelődő posványos dágványdarabot, lápi pócok, vérszívó szúnyogok és más házibarátok optimális élőhelyét), kellemesen megfáradva ledőltem, s olvasásba fogtam…

Akkor még nem tudtam, hogy (nem, itt még nem jönnek a jugoszláv békaemberek!) a könnyed természetjárás kisded izgalmaiban megfáradva, nyomban elnyom a buzgóság, s azonmód álmot látok. Nem tudtam, hogy szempillantás alatt egy határszéli fogadó idilli, parasztromantikától sugárzó (értsd: haramiák járta, lepukkant, koszhadt bordélyának) kétes higiéniájú asztalánál különös társaságba keveredek, ahol is egy fáradhatatlan lőcsű félember, egy bögyös maca, meg egy copfos, karótnyelt katonaszökevény hadseregtábornok(nő) mellől már csak az orosz hússaláta hiányzik. Azt sem sejtettem, hogy társaságukban egy körmönfont intrikáktól hemzsegő trónviszályba csöppenek, ahol a leosztás leginkább tiszta szándékú résztvevője egy tüllszoknyás kecske lesz. A végére a száguldó lavinában inkább csak arra próbáltam ügyelni, hogy egy hirtelen – balról, irányjelző nélkül érkező – jeti nehogy rám kívánjon és félbehagyván a háziszárnyasok anális zaklatását – csak amúgy félvállról – letépje a fejemet és belesz@..jon a nyakamba. Lássuk be, eljött a tervszerű visszavonulás (értsd: fejvesztett, eszelős menekülés) ideje. Ekkor már nem tudtam hol van álom, s hol valóság…

Tréfát félre. Ki ebbe a könyvbe kezdesz, számíthatsz kábé arra, hogy az eszement kalandok sorát szokás szerint az elszabadult hagymázas képzelet irányítja. Ügyelj rá, hogy a hússütő legénytől minden esetben kérdezz rá, vajon az addiktív répalében pácolt kézműves pszichedelikus tarja az elkészítése előtt vajha futott, ugrált, vagy kúszott-e, és gondold végig, hogy egy lila malacnak természettől fogva kukorékolnia kell-e…

Könnyed szórakozás, optimális drog a „világi szépségek” távoltartására, vagy, ahogy a szerző is a lelkünkre köti: Piáljatok sokat és olvassatok mértékkel továbbra is!

Köszi a könyvet, Tarja.

Az első oldalon tartottam, amikor a homlokomra csúszott a szemöldököm és úgy is maradt. Nem olvastam még a „Nép Igazsága” című Kauppinen regényt, így olyan volt ez az utazás, mint biztonsági öv nélkül ülni egy Cessnában erős szélben. Piszok rázós, és többször ijesztő. A gyakorlottak persze tudják, hogy nem kell berosálni, de én nem feltétlenül voltam erre felkészülve.
Havasfelföldön, ezen a ránézésre fenyvesekkel és magaslatokkal tarkított, voltaképp fenséges tájon az emberi hitványság úgy terül el, mint hótakaró. Hiába a természetes külcsín, ha belül velejéig romlott a rendszer, akarom mondani a rendszert felépítő nép, vagy hogy még lejjebb menjek, az ember maga. Fájdalmasan ismerős a kisszerűség, ártó szándék, és önzőség.
A hatalomra törő alkalmazottak, egymást kihasználó parasztok, és lovászok, bővérű delnők, ravasz fegyencek, kocsmárosnak álló úrinők és visszatérésre pályázó démonok közt nemigen terem optimizmus se jószándék, sem remény a változásra.
Havasfelföld népe demokráciában gondolkodik. Persze nem az van náluk, mégis felismerhető az újkori demokrácia minden eleme. Mondanám, hogy görbe tükröt tart a modern társadalomnak, de marha egyenesen felismerhető benne minden lokális vezetés. Szándékosan nem beszéltem oldalaról és irányzatokról. Egyszerűen minden népvezető hatalom működése tetten érhető. Olyan hívószavakat is találtam mint az államérdek, migráns, homoszexualitás, női egyenjogúság.
Olvastam ahogy a törvényhozó megszegi a törvényeket, ahogy érdekeire húzza a szabályrendszert, legalizálja a bűnözést és köztörvényeseket ültet pozícióba, és nem tudtam nem behasonlítani a kis kelet-európai mindenkori valóságot.
Bár Tarja Kaupinnen regénye fikció, nagyon sok közös vonása van a valósággal. Akár ikrek is lehetnének. Nemcsak a szójátékokban, beszédes nevekben megbúvó egyértelmű jelekben, hanem a társadalom idült állapotában is látom az azonosságot, és őszintén szólva nem vagyok boldog tőle. Persze ez nem róható fel a regénynek, ami jócskán kihangsúlyozza a társadalom nem is annyira rejtett hibáit. Mondhatjuk persze, hogy groteszk és felnagyított, de aki ma ránéz a hírekre (és nem csak bizonyos médiumokra, hanem az összesre), az nem biztos, hogy elhiszi.

Idealista vagyok, én örültem volna egy kicsit több pozitívumnak. Jó lett volna csak az egyensúly kedvéért egy okos vagy jó szándékú szereplő. Nem is muszáj hogy mindkettő egyszerre legyen. Elég lett volna ha valaki csak szép, vagy esetleg csak jó. De a pozitív szereplők is minimum büdösek, ostobák és/vagy ravaszak, és önzők.
Főként az ostobán szépreményű, kissé ügyefogyott Leidenben ismertem magamra, de többekben van olyan jellemvonás, amit könnyen azonosítottam a saját személyiségemben. Hirtelen nem is tudom, hogy ennek örüljek-e.
A regény nyelvezete, és az elbeszélés módja egészen különleges. Csodálatosan bő, mármár veretes szókincs, és tűpontos mondatszerkesztés. Az abszurdum természetesen gördül oldalról oldalra, szinte valóssá válik, és a nyelvi humor nagyon jól működik. spoiler
Ezt a könyvet ne olvassa az akinek nincs humora, de az se aki szemellenzőt visel (sajnos azon nem hatol át a fény). Ellenben mindenkinek ajánlom, aki akar egy jót röhögni, még ha kínjában is.

Havasfelföldön összekuszálódott minden. Rafinesse kancellár magához ragadta az államhatalmat és száműzte Doranna fejedelemasszonyt Fenyvesmélyére, ahol ő a Didergő Vándor fogadóba kerül Leidennel együtt. Természetesen utóbbi végzi a piszkosabb munkákat, mellette alkalmi dzsigolóként is hoz némi bevételt. Rafinesse mellett ott van a korábbi fogadósnő, aki most a hadügyekért felel és meg is kellene szerveznie egy erőszakszervezetet, az Átkozottul Veszedelmes Hajadonokat. Rafinesse hivatalosan halottnak nyilvánítja a száműzött fejedelemasszonyt, mert csak így szerezheti meg legálisan a trónt. Ezzel egy újabb trónkövetelőt hoz a saját fejére, egy távoli rokont, aki túlságosan is szereti a kutyákat. Közben Leiden megelégeli Doranna melletti rossz életét és elszökik a nagyvárosba, ahol sárgarépából kezd el kábítószert erjeszteni és terjeszteni, amivel nagy sikereket ér el. És mivel a korábban a nagy felzúdulást elhozó Gyehenna Magiszterét így senki se tartja féken, ő is elszabadul…

Tarja Kauppinen első regénye, A nép igazsága is elég erős görbe tükröt tartott a társadalmunk elé, második regényében még erősebbre vette társadalomkritikai fokozatot. Helyszín a szokásos Havasfelföld, ahol minden reménytelen és sötét. Ezt a sötét hangulatot a tőle megszokott morbid humorral párosítja és miközben olvasás közben kuncogunk a leírtakon, közben rájövünk, hogy ez a mi társadalmunk. A kötetben burkoltan ugyan, de megjelenik a szocialista időszak kifigurázása az erőszakszervezettel, az enyhen személyi kultusszal és természetesen a sarlóval és a kalapáccsal. Meg a fenyegetéssel, hogy nem a megfelelő személy fogja irányítani ezt az amúgy is fejetlenségben működő fejedelemséget. Maga a főszereplő Leiden pedig a létező világok legjobbikáról álmodozik, azonban tudja, hogy úgyis olyan rendszer lesz mindig, ahol

„a csóringerek és retartáltak elnyomják és maguk alá gyűrik az értelmeseket és a normálisakat”

A regény elején Rafinesse átveszi a hatalmat a fővárosban, Fellegoromban, míg Doranna hivatalos fejedelemként a távoli Fenyvesmélyén található Didergő Vándorban kénytelen magát meghúzni. Ez az állapot a történelmet különösen szerető olvasót emlékeztetheti az 1940-es, 1950-es évek Magyarországára, ahol volt egy törvényes miniszterelnök, akit elzavartak és más vette át a helyet (pl. Nagy Ferenc – Dinnyés József váltás, Nagy Imre leváltása Kádár Jánosra, de akár a Kádár-korszak kezdetén Rákosi végleges száműzése a távoli Szovjetunióba. A sötét és olykor reménytelenséget árasztó regény szövege viszont egy igazi kuriózum, a szerző a tőle megszokott szinten bánik a magyar nyelvvel, olykor játékosan tárja elénk nyelvünk szépségeit, rendkívül hosszú, de élvezhető mondatokban. Humán beállítottságú olvasó számára külön öröm lehet, hogy a szereplők olykor szociológusnak, vagy néprajzkutatónak adják elő magukat álcázásképpen, olykor vicces nevek mögé bújva. A komor és morbid hangulat mellett a szövegben rengeteg kulturális utalást tár elénk a szerző a magyar irodalomból(Ady Endre sorainak megidézése), a klasszikus magyar könnyűzenéből (KFT és Metro slágerek beillesztése a szövegbe) és A tanú című film hatását is érezhetjük. A kötet cselekményét Szabó Borka remek illusztrációi hozzák hozzánk még közelebb.

A szerző első regényével magasra tette a lécet, a másodikkal sikerült ezt túlszárnyalnia, bátran ajánlható bárkinek, aki egy komor, de ugyanakkor morbid látleletet kíván olvasni a társadalmunkról történelemmel és rengeteg kulturális utalással megfűszerezve egy rendkívül fordulatos regényben. Ezt a kötetet nem elég egyszer elolvasni, a figyelmes olvasó mindig talál benne valami újabb érdekességet!

Tarja Kauppinen második regénye többféle értelemben véve is játék, de ez egyik értelemben véve sem jelent felhőtlen vidámságot vagy komolytalanságot. Szórakozást igen, a maga sajátos módján; a komikum ugyanis, amely meghatározza a regényvilágot, szatirikus és keserű. A játék ráadásul tágabb is annál, mint ami a komikum működéséhez szükséges: nemcsak a nyelvvel játszik a szerző és/vagy az elbeszélő, hanem az irodalmi hagyományokkal, látszat és valóság kapcsolatával, sőt a szerzői identitással is.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2022/07/28/karneval_f…

Havasfelföldi barangolásom jócskán a komfortzónámon kívüli élmény volt.

Már az első néhány oldal alapján egyértelművé vált, hogy ez az utazás nem lesz egy sétagalopp, hiszen ebben az elképzelt világban semmilyen általunk ismert erkölcsi, társadalmi norma szabályai nem érvényesek, az egyetlen szabály, hogy nincs szabály.

Az emberi életnek itt vajmi kevés értéke van. A végtelenül együgyü kisemberek fő célja a túlélés, az éhségük és egyéb fizikai szükségleteik minél egyszerűbb módon történő kielégítése, a napjuk fénypontja pedig az inkább jobb nem tudni miből készült tudatmódosítók révén elérhető bódultság okozta boldogság.

Tökéletes antiutópia, Tarja Kauppinennek sikerült megteremtenie azt a világot, ahová épeszű ember önszántából soha be nem tenné a lábát. Akkor már inkább a Gyehenna az idők végezetéig, még ha az ottani könyvtárban kizárólag romantikus könyveket tartanak is.

De olvasóként egy percig sem kell aggódnunk, hiszen szerencsére csak távolról szemléljük ezt a sötét és kilátástalan világot, amely sajátosan szókimondó és groteszk humorával görbe tükröt tart elénk.

A szöveg nagyon fantáziadús, sokszor pajzán és vulgáris, de soha nem csúszik át trágárságba, mindig megmarad a humoros szinten. Ennek a nyelvi leleménynek és a sok játékos kikacsintásnak köszönhetően a végtelenül sötét és nihilista szemlélete ellenére is olvasmányos és szórakoztató.

A szerző szeret játszani a szavakkal, a szemfüles olvasó megannyi utalást találhat valós történelmi eseményekre, művekre, helyszínekre, még ha bármiféle egyezés, vagy hasonlatosság pusztán csak a képzelet és a rothadt répalé szüleménye is.

Az írónő még saját magát, vagyis írói álnevét sem kíméli, Tarja is bőven megkapja a magáét, akinek a neve különben is oly gyakori itt, hogy bárki mással is helyettesíthető lenne.

Itt a főhősök is igazi antihősök, akik végül egy igazán jó alkut kötnek egymással, hogy mindenki megnyugodhasson, soha nem jön el a világbéke, vagy bármi efféle borzalom. Mert hát mihez is kezdene a rendszer az ellensége nélkül?!

Tarja Kauppinen írásaival itt molyon találkoztam és mindig érdeklődve figyeltem az értékeléseit is. Már az első könyve elkezdett érdekelni és hála az utazókönyveknek a második könyvét volt szerencsém most elolvasni.
Kíváncsi voltam nagyon az írásmódjára, imádtam a szavait, olvasni a sorok között és megfejteni egy egy szavát. Cinizmusát és odamondó mondatait egyedinek mondanám, amilyet szerintem ritkán olvashatunk manapság.
Nem egy könnyed könyv, görbe tükre a világnak, amit sokszor éreztem életszagúnak, sokszor felszisszentem, hogy hoppá ez most is így van/történik. Remekül szövi össze a társadalomkritikát a humorral egy teljesen más világban.
Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik valami nem mindennapira, különlegesre vágynak. Ezek után az első könyvet is mindenképp szeretném elolvasni!

ELŐOLVASÁS

„A bátor hangadók igazán a máglya tüze sem változtat.”

Néha úgy érzem, hogy hiába rajongok egy-egy szerzőért, valamiért rendre kifogom azt az időszakot, amikor nem passzolunk az adott kötettel, pedig a történet érdekes és alapvetően kedvemre is való lenne, mégsem sikerül az első találkozás. Ezért aztán, néhány hét elteltével ismételten kézbe veszem az adott művet, abban a reményben, hogy most már közös úton fogunk járni és többnyire jó a megérzésem. Így jártam a mostani regénnyel is, amelyet már hosszú hónapok óta alig vártam, hogy olvashassam, és amikor erre előolvasóként lehetőséget kaptam, majd kibújtam a bőrömből örömömben, de aztán a fent leírtakkal találkoztam és elszomorodtam. Nehéz helyzetben vagyok ilyenkor, mert a megjelenés előtti olvasás nagy megtiszteltetés számomra bárkiről is legyen szó, hiszen ez egyfajta bizalom jele. Ráadásul ebben az esetben különösen fontos volt számomra, mert a szerzőt nagyon kedvelem. A második találkozásom a kiadvánnyal már sokkal gördülékenyebben zajlott és azt is el tudom végre ismerni, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, mind a szerzőnek, mind pedig a Napkút Kiadónak, hogy előolvashattam a könyvet. Köszönöm szépen!

Tarja Kauppinen írónő neve talán már ismerős lehet a számotokra, hiszen a „hard” olvasók, főleg, akik a moly.hu közösségi oldalon is aktívak, valamilyen formában már találkozhattak az alkotóval. Azt hiszem, hogy nem árulok zsákbamacskát azzal az információval, ha elárulom, hogy lelkesen vezeti a Merítés Magazint, amely a fent említett oldal egyik gyöngyszeme, illetve aktív Merítés–díj gyermekirodalom zsűritag is egyben, aki elképesztő szeretettel és nagy tudással értékeli a hazai, magyar éves gyermekkönyveket. Bár az utóbbi tekintetében büszke vagyok arra, hogy én is a zsűri tagjainak egyikeként dolgozhatom vele, mégis úgy érzem, hogy három gyermekes anyaként sokszor teljesen másképpen lát egy adott művet, mint én tanárként. Felmerülhet a kérdés benned is, hogy ha ennyire sokrétű, mégis miért érez késztetést arra, hogy egy teljesen eltérő irányzatban teljesedjen ki, mint író? Nos, ezt a kérdést én magam is kerestem a történetben. Hogy megleltem-e a választ? Talán igen, de majd ezt eldöntöd te magad kedves olvasó!

A rendszer ellensége 2022 nyári újdonságainak egyikeként fog megjelenni a Napkút Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító képét és a kötetben szereplő illusztrációkat nagy lelkesen fogadtam elvégre kimondottan ízlésesek, mégis provokatívak a maguk nemében. Az alkotások Szabó Borka munkáját dicsérik, amelyeknek van egy sajátos pikkantériájuk is, de ezeket majd felfedezed magad is.

Először azt gondoltam –és jogosan-, hogy A nép igazsága című első regénynek a folytatását fogom olvasni, elvégre a helyszín adott itt is és a karakterek is ismerősként üdvözöltek legnagyobb meglepetésemre. De szerencsére erről szó sincs, hiszen ez a történet egy önálló regényként született és így, aki esetleg nem olvasta az írónő első könyvét, annak is üdítő szórakozást nyújthat a mostani regény.

A kötet elején egy kis magyarázattal indulunk, hogy mindenkinek komfortos érzés legyen a világ és kényelmesen el tudja helyezni magát a történetben. Ráadásul a szöveg most már inkább a szépirodalom felé kacsintgat, így egy új olvasóközönséget is megszólít akaratlanul is. Ettől függetlenül a „hanyag” szöveg eleganciát a pikáns és egyben bravúros nyelvezettel vegyítette az alkotó, amely gyönyörűséget okoz bármely olvasó lelkében, legyen az a szórakoztató – vagy éppen a szépirodalom lelkes követője.

„– Vegyél magad mellé annyi embert, amennyit csak jónak látsz…
– Csúcs! Akkor egyedül megyek.”

Havasfelföld nem változott semmit, sőt a maga zord világával próbálja „csábítani” az embereket. Ráadásul, hogy csak néhány karaktert említsek: Leiden, Tarja, Rafinesse, Doranna azon szereplők, akiknek gondolatain keresztül ismerhetjük meg az eseményeket. Mondhatni egy emberi természetrajz, egy igazi pszichológiai kalauz, amely a maga fanyar, néhol gúnyos szójátékaival könnyesre áztatja a hideg csípte orcánkat. Mert bizony itt szem nem marad szárazon, hol a nevetéstől, hol pedig azokon a valós és korhű társadalmi életigazságoktól, amelyek mélyre rántják az olvasó lelkét és bizony egy percre sem eresztik.

Ezek fényében még mindig úgy érzed, hogy nem akarod kézbe venni a könyvet? Ugye, hogy érdemes eljönni a Könyvhétre vagy éppen a kiadó weboldalán kutakodni érte!

Bővebben: link