Szürke ​galamb 89% 142 csillagozás

Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította bennük addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett.

Gátszakadás. Kontrollvesztés. A megszokott valóság kibillen sarkaiból, napvilágra kerül az eddig takargatott családi szennyes, és a mocsok már árad is végig a vidéki város utcáin megállíthatatlanul, rémületet és pánikot keltve.
Ami rendkívül izgalmassá teszi a regényt, az az irracionális elem jelenléte, a megmagyarázhatatlan események, a titokzatos járvány, a baljós szimbólumok. Szorongás, kiszámíthatatlan, nyers erőszak, megváltozott viselkedésű, agresszív madarak.
Ez az irracionalitás ugyanakkor a magyar rögvalóság tűpontos, realista ábrázolásához és kritikájához társul, annak ellenpontja, amitől ez a hirtelen fellángoló hazai világvége csak még kényelmetlenebb. A féktelen agresszió, a vérfürdő, a kiégett, alkoholista zsaru figurája, aki néha már maga sem tudja, hogy melyik oldalon is áll tulajdonképpen, sokkal inkább illik James Ellroy whiskygőzös Amerikájához, mint a honi viszonyok közé. A kísérleti szándék, a noir elemeivel való játék mindvégig érezhető.
A regény formailag is nehezen behatárolható, szakadozott, töredezett. Sokáig egymástól független, véres események laza láncolatának tűnik, amiket látszólag csak a világban elszabaduló romboló szándék tart össze, és végül nem is ad minden kérdésre választ, sokkal inkább az atmoszférateremtés, a bizonytalanság fenntartása az erőssége, nem pedig a szálak tudatos elvarrása.
Ez az atmoszféra viszont gyilkosan, pusztítóan tökéletes.

Röviden kurv@jó (a rövid értékelések kedvelőinek).
Bővebben kurv@jó. Tar Sándor olyan világba vezet minket, ami maga a pokol. Sötét, komor, fertelem. Rögtön a második oldalon felkavar, megbotránkoztat, hidegráz. Városszél, hideg, hó, lucsok, mocsok.
Kitűnő szociográfiai munka a rendszerváltás utáni arcokról. Kik az ő szereplői? Mint mindig lecsúszottak, nyomorultak, bűnözők, betegek, elmebetegek, alkoholisták, csavargók, besúgók, hiénák, akik rendszertelenül éheznek, és néha felötlik bennük a kérdés – amit Tar mindig megkérdez – lehet én is ember vagyok?
Aki fennkölt stílust vár az csalatkozni fog. Egyszerű, prózai, durva. Van itt minden, korrupció, perverzió, alkoholizmus, bűnözés felsőfokon, nyomor, sorolhatnám. Az egész elképesztően kegyetlen és megdöbbentő. És nem csak azért amiket leír, hanem mert tudom nagy része megtörténhetett, vagy meg is történt. Nagyszerű korrajz. A tévé „Tessék mondani a Julcsit megkúrták már?”, a McDonald’s, a trendek, a helyi rádió (Traggs Wild things intróval) világa, hát pont ilyen volt a kilencvenes évek eleje-közepe.
Ezzel a véleménnyel nem szoktak egyetérteni, de azt hiszem nekünk, akik itt élünk egy kicsit mégis mást, talán többet jelentenek ezek a sorok, a szófordulatai, ahogy leírja várost, ahol élünk. A Coca-colás toronyház, a Svetits, a Sárga Templom, a megszokott utcák, mindez meghitten ismerős.
Eszembe jutott az a jelenet az Amadeusból, amikor Salieri leírja mit érez, mikor a Don Giovannit hallgatja, amikor azt mondja kettészakítja a fájdalom. Tar muzsikál a szavakkal – egyszerű, komor dallam – és olyan fájdalmasan zenél, hogy úgy érzem széthasadok. Tíz-, húszoldalanként le kellett tenni, mert azt hittem megzavarodok. És csak ültem és vártam a feloldást, nem jött. Aztán a rémes érzés elmúlt, mintha kiégtem volna. Érzéketlen nevetések buktak ki belőlem. Aztán a végén meglepett, van valami reményteljes a zárlatban. Bűnregény? Az. Minden hétköznapi visszataszító bűnt magába ölel.
Úgy kezdtem, hogy a könyv az maga a pokol, hát ő is ezt írja, „a pokol pedig a földön van, és életnek hívják.” Azt hiszem ő így élte le az életét, és ezt írta meg. Ez egy valóságos fikció. Mostantól figyelni fogom a város felett galambokat, különösen a szürkéket és dúdolom, hogy No More "I Love You's” töböböbötöptöptöp…

Komoly, nagy falat ez a könyv. Látható már abból is, hogy a kritika a mai napig nem tudja se lenyelni, se kiköpni. Friss olvasatban pedig még fontossá válik az időbeli perspektíva, a mű állékonysága, azok a – nyilvánvalóan akaratlan – precíz, aktuálba hajló, élethű visszhangok, félelmetesen valószerű ekhók, amik ma is kiüvöltenek az írásból.
Kezdődik ott, hogy mi is ez az alkotás… Mi is az, hogy bűnregény? Akart-e, tudott-e Tar Sándor krimit, vagy éppen chandleri értelemben noirt írni (talán nem mindenki tudja, hogy a Szürke galamb tulajdonképpen egy – a korabeli Beszélő folyóirat pályázatára született – folytatásos tárcaregény; a pályázat nem titkolt célja volt egyébiránt annak kiderítése, hogy létezik-e/létezhet-e kortárs magyar krimi, úgy is, mint klasszikus, angolszász emlőkön hízott detektívregény)? S rögvest türemkedik a képbe a következő kérdés, hogy akkor ez most bűnregénybe oltott krimi, vagy tarsándori szociográfia? De legyünk még bátrabbak, vagy ahogy Dragomán mondaná, legyünk dekadensek! Regény-e ez egyáltalán, vagy jóval inkább, amolyan tarsándorosan szőtt novellafüzér, ahol is nem egy utca, vagy a gyár, hanem a bűn metafizikája az, ami vezérfonálként átvezet a halál, a mocsok, a szügyig érő okádék és immoralitás pocsolyás-gödrös rögmagyar utcájának másik oldalára, semmiből a semmibe.
Közel harminc év távlatában még mindig ezerfelé széttartó a regény recepciója. Eldönthetetlen, hogy naturális-e az ábrázolás, vagy csupán magyarra adaptált amerikánus sablonokkal dolgozik a szerző.
Nem tudni, szándékolt-e a mágreálba hajló jelképrendszer (galambok, toronyház legfelső szintje, labirintusszerű földbevájt gettó – vergiliusi tárlatvezetés, misztikus, szuperképességű Apostolok), vagy próbálkozás a kisepikai eszközrendszer átvezetésére a nagyforma világába.
Szándékolt-e, avagy kényszeredett a figurák szürkesége, többnyire egydimenziós „pálcikaember”-sége? Hol marad a szokásos tarsándori öt mondatban egy egész élet! technika? Miért van az, hogy a rendőri testület metszete olyannyira kaotikus, hogy alkalmanként a szocreál Csupatit látjuk ötvöződni a már akkor is tomboló kereskedelmi csatornák szuperzsarujával? Szándékoltak-e vajon a regény ironikus, imitt-amott paródiába-groteszkbe hajló karakterjegyei?
Ezek a kérdések a kritika asztalán odáig fajulnak, hogy alkalmanként kimondatik a verdikt, miszerint tág volt ez a zakó, Tar Sándornak nem sikerült megugrania ezt a magasságot, a regény túlírt, hiányzik belőle a tudatos szerkesztői kéznyom, ígéretes első fejezet után nem tart sehová…

Nekem leginkább Bényei Tamás megfogalmazása tetszik, miszerint ez az egész valami szociográfiába oltott Jelenések Könyve. Amúgy személy szerint úgy vélem, hogy mindezek a kételyek és kérdések szívfájdalom nélkül feloldhatók a kortárs idők (a ’22-es év) olvasójának recepciójában. Alapvetésként leszögezhető, hogy a mű akkor született (1996), amikor a posztszovjet idők társadalmi-politikai viszonyai a megfelelő technikákat próbálgatva már javában dolgoztak a (bármely oldali!) gengszterváltó politikai és alvilági hatalmi elit újraépítésén, a hazai hagyományok szerint korrupt és diszfunkcionális rendszer szisztematikus kialakításán és/vagy továbbműködtetésén.
Úgy gondolom, ha az olvasó – a viszonyokat durván leegyszerűsítve – a művet a jelen (és pesszimista kivetülésben talán bármely jövőbeli…) helyzetre tudja aktuálpozicionálni, úgy, hogy közel harminc év elteltével is a szekunder szégyen izzó diszkomformitása tölti el az ordító immoralitás és zsigeri aljasság okán, úgy nem hiszem, hogy a technikával egy perccel is többet kéne foglalkozni.

Nem lehet kérdés, hogy kultikus alkotás, bárcsak ne lenne MAGYAR bűnregény.

Megint egy könyv, amit nem tudok besorolni. Elindulok egy kategóriától, és (mivel szeretem cáfolni magam) mindig egy másikhoz, egy abban a pillanatban érzésem szerint a könyvet sokkal inkább leíró ellenkezőhöz jutok.

Ha például azt mondom, ponyva, Bukowski Ponyvája jut eszembe, mindkét szöveg mintha ironikusan tekintene önmagára, így máris szétfeszítik a besorolást. A sajátos írásmód miatt – rendkívül szaggatott, vagy inkább zaklatott az információk adagolása mikroszinten, kapaszkodnia kell az olvasónak, annyi a le nem írt, de az előtti és utáni történésből kikövetkeztethető jelenetfoszlány – eleve nem is lehet ponyva, ez „technikailag” „szépirodalmi” szöveg. (A szöveget semmiképp nem teszem idézőjelbe, pedig adná magát a sorminta.) Azt mondják, „bűnregény”, fel is kapták a kifejezést, és mintha a Bűn és bűnhődéshez hasonlítanák, nem tudom, mit értenek alatta, ha azt, hogy a bűn természetét vizsgálja, akkor ez szerintem tévedés, vagyis ha ez a nem létező kategória kéne hogy a szépirodalomba emelje, akkor meg inkább kalandregénynek, vagy hard boild kriminek mondanám.

Én tehát (ösztönösen) krimiként olvastam, és így sok pluszt ad, ha „szépirodalmi” olvasásra állítottam volna magam, fanyalognék: mert sok jelenet annyira kapkodó és valószínűtlen, hogy átgondolatlannak és felületesnek hat, a szereplők meg mintha szuperlények lennének – ezt egyenesen (és valószínűleg (?) a szerzői szándékkal szemben) komikusnak láttam: magyar rendőrökről van szó, ráadásul a 90-es években –, a kötet feléig nem tudtam eldönteni, nem valami rossz viccről van-e szó. A dolgot úgy oldottam fel magamban, hogy végiggondoltam, hogyan lehetne ezt filmre vinni: rendes képekkel aligha, inkább valahogy úgy, mint a Sin Cityt*.

Megint rácsodálkozom, hogyan nem lett ez a könyv kultkönyv, aztán megint ugyanaz a válaszom: már nem olvasnak annyian, hogy kultkönyvek születhetnének, a critical mass nem áll össze hozzá, vagy ki tudja.

Konrád György A látogatójáról gondolom úgy, hogy (számomra) a leghitelesebben adja vissza a hatvanas-hetvenes évek hangulatát, ez a könyv a maga erőszakkultuszával, egzaltáltságával, kaotikusságával és kommerszitásával a kilencvenesekét, így meg nem lehet öt csillagnál kevesebb.
    
* https://www.imdb.com/title/tt0401792/

Azt mondja a PIM legújabb vezetője (neve megjegyzésre méltatlan), hogy magyar írókat olvasni unalmas.
Talán kezdje az olvasást Tar Sándorral.

Halál a gondolatjelekre! Hiányukban a krimi szépirodalommá, a hard-boiled szociográfiává avanzsál, Molnár hadnagy meg az idők során Sam Vimesszá lesz. A végtelen magyar noir felett véres havat hord a féktelen süvítő alföldi szél, s hidegét, mocskát nem enyhíti más, csak a hosszú, hooosszúúúú körmondatok, amelyek épp olyan végeérhetetlenek, akárcsak a földi pokol, meg az a válogatott gyötrelmek láncolatából álló irgalmatlan pechszéria, amelynek közismertebb neve élet, no és persze a humor, az a bizonyos, ami a Wenckheim bárót a legkönnyebben emészthető Krasznahorkaivá teszi: mert, kérem, nem csak gyilok van itten, vér literszám, nyúlszáj, pincelakás, Bizniszmeny, magyar ugar, hanem a helyzet- és jellemkomikum kiapadhatatlan kútfejeiként szolgáló és mindannyiunk számára bízvást ismerős kisemberek is, valamint olyan már-már rejtői csűrcsavarintása a cselekménynek, ami csak azért nem hat tájidegennek, mert távolról sem öncélú, épp ellenkezőleg: görbetükör.
A Kisváros című örökbecsű tévéklasszikust idéző, olykor szinte bohózatba illő jelenetek sem találtatnak Tar méltóságán alulinak, mert amiért a novelláit szeretjük, az megvan itt is: nem dramatizál, csak leír, méghozzá monokróm, mégis egykettőre kirajzolódik lelki szemeink előtt a deres határ az acélszínű égen keringő ragadozó galambokkal, fókuszban a szereplőkkel, amint épp péppé verik, elgázolják, vagy a tettleges, illetőleg verbális inzultusok számtalan féle-fajta egyéb módozatainak révén bántalmazzák ritkább esetben enmagukat, gyakrabban egymást.
Aki nem olvasott még Tartól: ajánlatos ezzel kezdeni. Befogadhatóbban durva, mint a novellái. A mai ember gyomra legalábbis mintha könnyebben venné be a vért hányást, mint az alföldi mélynyomor csüggesztő kilátástalanságát. Ami azért van itt is bőven, csak tompítják a krimielemek.
Csodás, na! Csakhogy ezzel átmenetileg ki is merültek a tartalékaim, mehetek megint könyvtárba. Addikcióm következtében addig is ócska szóvicceket öklendezem a frissetekbe. Ha halottnak látszanék, ne boncoljatok.

Nagyon kemény, nagyon kegyetlen és nagyon véres. Elborzasztó epizódok is akadnak benne, ezért a regény csak erős idegzetűeknek javasolt. Komor képet fest a magyar társadalmi valóságról, ám mindennek ellenére helyenként a szerző humora is megcsillan.

Meglepően zseniális könyv, akár Nesbo is megirigyelhetné.

Nehezen besorolható mű, a bűnregény érdekes és elgondolkodtató alcím. A bűn és bűnhődés valóban megjelenő motívum, a krimi (nyomozás), a thriller elemei is fellelhetőek és erős társadalomkritikát tartalmaz. Véres, büdös, elborzasztó. Izgalmas annyira, hogy inkább krimiként olvastam, a stílusa azonban lenyűgöző. Mozaikokból áll össze a történet, nagyon sötét, egyben nagyon filmszerű. Nemcsak filmre, színpadra is kívánkozik. Aktualitását mutatja, hogy két színházban is játsszák jelenleg. spoiler Első Tar Sándorom, de biztos nem az utolsó.

Nem kevesebbel próbálkozik Tar Sándor, mint a krimi és a szépirodalom összeházasításával. Fogja a jól ismert paneljeit: Debrecent, a kispolgárokat, és a társadalom peremén lakókat, aztán belekever ebbe a masszába egy gallon vért, lecsúszott, meg nem értett rendőröket, valamint egy pár igen erőszakos bűnözőt.

Tar Sándor egy jó író, ez érződik a sorokon. A novelláiból ismert megalkuvó polgárokat, akiknél – számukra- ismeretlen okból eljön a betelt pohár ideje, na őket kisujjból hozza. És az is érződik, hogy nem járatos krimi berkekben. Helyenként túl soknak hat az erőszak. Elidegenít. Regényt sem írt előtte, ezért a töredékes formát választotta, amiben éles vágásokkal választja el a történeteit. Eleinte szerencsés választás (kihangsúlyozza a novella műfajában szerzett tudását), viszont később, a finálénál zavarónak hat. Megtöri az ívet.
Ezeket a problémákat azonban inkább arra a számlára írom, hogy Magyarország neve hallatán nem a krimire asszociálunk. Nem voltak elődök. Most komolyan, ki olvasott a Szürke galamb előtt olyat, hogy egy Csiszár nevű bukott rendőr leszámol az olajszőkítő maffia vezérével. Ki tudja, hol lehet ebben a történetben a határ?

Nincs benne a kultúránkban az ilyen, viszont ha cserélgetünk, például John Colt, a bukott rendőr leszámol az alkohol-maffiával, az már teljesen hihető ugyanennyi rőszak mellett…

A legnagyobb gondom azonban az volt, hogy kiszerettem a krimikből, így a könyvet kizárólag a szépirodalmi jellege miatt vettem elő.
Ez alapján azt lehetne mondani, hogy egy előítéletes értékelő vagyok, sőt, aki ezt mondja, annak talán még igaza is van.

De miért nem hiszek a krimiben?

Szerintem a krimi nem releváns és túlírt off. Történik egy, esetleg több gyilkosság, amire jön egy nyomozó, aki felveszi a kesztyűt a bűnnel szemben, de nem ritka, hogy előtte magával kell megküzdenie. Végül azért csak megoldja a rejtélyt, közben pár embert megszeretünk, akik lehet meghalnak, lehet csak majdnem. Akkor általában örülünk. A lepel lehull, átlátjuk a helyzetet, és jobb esetben azt mondjuk: hú, de furfangos volt ez az író úr/ írónő! Sőt, ha a krimi igényes, lehet, hogy még egy társadalmi problémát érint.

Hidegen hagy a nyomozó, és az elkövető macska-egér játéka off, ellenben a szereplők nagyon érdekelnek. A Szürke galamb eleje ezért szintén nagyon érdekelt. A nyitókép például parádés, vagy az ének-zene tanár esete, azt viszont sajnáltam, hogy a végén ezek a szocio szálak lebomlottak a történet körül, és egy krimiként végződik. Megértem, azonban sajnálom.
Félreértés ne essék, tetszetős, ha egy regény tartalmaz -teszem azt- egy autós üldözést, esetleg egy nyomozást, de a végén csalódott leszek, ha nagyobb hangsúly van a megoldáson, mint az alapvető lényegen off.

A molyos vélemények iszonyú érdekfeszítőek, csak épp az avatatlan szememnek nem érthetők, amíg magam is bele nem kezdtem a könyvbe. Úgy már valóban helyére került minden műfaji tedd ide, tedd oda bizonytalankodás, érzékletes leírás a színek, szagok, gyomorforgató látványok földjén, a noirral való rokonítás, ésatöbbi.
Annyira groteszk, hányingerközpontot ingerlő, sokszor mégis csiklandós a szöveg, hogy hiába kellett időnként az agyat szellőztetendő letenni, a kezem hamarjában kapott újra utána. A szándékos töredezettségre kis idő volt ráállni, de hát ne akarjak olyat tudni, amit Tar még nem akar az olvasó orrára kötni, ugyebár.
Kiadók, nyomjátok újra Tart, vagy ami nekem még jobb, adjátok ki e-verzióban!