Mért ​jó a póknak? 22 csillagozás

Tar Sándor: Mért jó a póknak?

Tar Sándort – akinek A 6714-es személy című kötete néhány évvel ezelőtt nagy sikert aratott – mindenekelőtt a mai magyar társadalom megalázottainak és megszomorítottainak csöndes vagy kirobbanó tragédiái foglalkoztatják: mint egyik munkájának ironikus címével jelzi, mintegy hangulatjelentést ad a robotoló segédmunkások, önhibájukból és önhibájukon kívül a város, a társadalom, sőt a lét peremére szorult cigányok, sivár körülmények között tengődő fiatal vendégmunkások helyzetéről, szenvedélyeiről, gondolatairól, életmódjáról. Tar ezt a „naturális” anyagot költészetté emeli: a mély részvét, mely áthatja írásait a gyöngeség, ahogyan elesett hősiről ír, egy sokat tapasztalt, érzékeny művész fájdalmairól és indulatairól ad hírt.

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1989
274 oldal · ISBN: 9631538052

Kedvencelte 7

Most olvassa 3

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 34

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
sztimi53 P
Tar Sándor: Mért jó a póknak?

Hogy is mondta József Attila? Levegőt! Na, ezt érzi az ember olvasáskor, fel kell bukni levegőért két novella között. Tar-túra előtt valahogy muszáj volt megint olvasni tőle, és ahogy a túra szervezője mondta „Tar Sándor jó író volt, a legjobbak egyike, és bűnös ember volt, a legbűnösebbek egyike, és úgy megszenvedett a megbocsátásért, ahogy rajta kívül kevesen. Megbocsátani nem kell neki, ha nem lehet. De emlékezni rá, közbeszólni érte és beszélni róla kötelesség.” Hát akkor beszélek/írok róla, sokadszor. Szeretem azt, hogy nem ítél, csak megmutat. És miket mutat meg! A hozzám közelebb álló szociografikus művei rívósak, az ember vagyok-e egyáltalán cigány novella, a Csóka, a bosszúálló Vízipók, az Otthonaim, amely végigvisz minket egy városba került ember nyomorúságos lakóhelyein, Az egyik nap olyan, mint a másik a bérkislánnyal, a Hegyi beszéd, amelyben megemlítik a szülőfalumat, és talán a kedvencem a sötét és Szürke galambszerűen gonosz Mésztelep. Ezek olyan keserűek, hogy zokogni kell, szereplői tarthatatlan körülmények között léteznek és olyan élethűek, minta a történetek megélésből születtek volna, hiába no, sokszor szenvedés teszi a jó írót.
A többi novella a jó munkásemberekről szól, bár vannak átfedések. Azokról, akik néha megjelennek Merényi Dániel tintenpenkalandjaiban, fejükön svájci sapka és a kocsmapultot támasztják. De megjelennek-e manapság máshol is? Írnak-e még munkásosztály tagjairól, mint Tar tette? Miközben olvastam a kötetet, és ilyen gondolataim támadtak, jártam-keltem a még napsütéses városban. És láttam egy nőt, nem tudom a lába mozgott-e, mert mereven tartotta, makkot szedett a földön ülve, szájában cigi, mellette babakocsi váza, rajta egy zsák az ingóságaival. Akkor megint az jutott eszembe, hogy lesz-e a valaki, aki Tarhoz hasonlóan megörökíti ezeket a figurákat? Valaki, akik közülük való, és mégsem, aki velük szenved, iszik, de mégis kitűnik közülük azzal, hogy feljegyzi a történetüket, és nem is akárhogyan. Megörökíti-e valaki ezt a kort is a közember szemén át, ahogy ő tette, realisztikusan-cinikusan, vagy elbeszélés nélkül marad ez a korszak, ami teljesen más és valahogy mégsem különbözik annyira attól, amit annak idején megfestett. Azért ezeknél a novelláknál feloldást is ad kicsit, megnevettet. És hogy mért jó a póknak? Az ugyan nem derül ki, de valahogy biztos vagyok benne, hogy a póknak nem jó.

16 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Tar Sándor: Mért jó a póknak?

Tar Sándor: Mért jó a póknak?

Tar Sándor a zseniális debreceni író munkásember, rendőrségi besúgó és alkoholista volt. Ez egy ilyen ország, Magyarország, ahol a hatalom, a politika jó eséllyel teszi tönkre az embereket. Persze, nem lehet mindent a külső körülményekre fogni, az alkoholizmushoz kell genetikai adottság is, a rendőrségi besúgáshoz meg gyenge jellem. Az alkoholizmus és a jellemgyengeség gyakran együtt járó, egymással összefüggő tulajdonságok. Én korábban Ottlik Gézától és Hamvas Bélától – az 1945 utáni magyar próza talán legnagyobb alakjaitól – azt tanultam, a jó irodalom elsősorban jellem kérdése. Akkor most mit gondoljunk Tar Sándorról? Lehetséges, hogy az irodalom szakmai kérdéseiben nem a legjobb íróknak van igaza? (Ha meló után a sarki kocsmába meghívsz egy kori sörre, elmondom, erről mit gondolok.)
A Mért jó a póknak? tizennégy sírós-röhögős novellát tartalmaz. A sírós novellák emberekről szólnak, a röhögősek meg a szocializmusról. Az első százhetven oldal tíz elbeszélése annyira szomorú, hogy az már szinte elviselhetetlen. Kezdődik a munkásszállón lakó cigányfiú, Csóka történetével, és ez az egyszerre realista, szociográfiai ihletésű és ugyanakkor költői szépségű szöveg olyan, mint egy gyönyörű színekkel megfestett festmény, amelyet egy cigány Chagall álmodott vászonra.
Aztán következnek sorra a megalázottak és megszomorítottak élettörténetei: értelmi fogyatékosak és intézetben nevelkedettek, segédmunkások és gyári munkások mindennapos küszködései, nyomorúságos kalandjai, amelyek a kilátástalan kiinduló helyzetből a pontosan kiszámítható tragikus vég felé ívelnek. Az ember sorsa persze megjósolható, halál a vége, de vannak, akik adottságaik és körülményeik folytán esélyt sem kapnak a halált megelőzően az értelmes életre.
Ezekben az elbeszélésekben már nincs semmi költőiség. A többnyire egyes szám első személyben előadott történetek a Kádár-rendszer Magyarországának titkolt és elfeledett világába vezetnek, ahol a mindennapi tárgyi környezet sivársága leképezte a lélek sivárságát. A szegények világában nem voltak igazi közösségek, hiányzott a szolidaritás, és a gyökértelen, hit és erkölcsi értékek nélkül nevelkedett emberek csak elviselték, nem alakították az életüket.
A tizenegyedik történet lényegében egy szociográfiai leírás. Különböző műfajú szövegelemek: elbeszélések, jegyzőkönyvek, interjúk füzéréből álló hatvan oldalas összeállítás, amely az 1970-es években – egy államközi szerződés keretében –, a szocialista Német Demokratikus Köztársaságban dolgozó magyar fiatalok életét mutatja be. A szövegeket olvasva két dolgot tehetünk: vagy nem hisszük el, hogy ami benne áll az igaz, vagy pedig tudomásul vesszük, a magyar társadalom legalsó rétegének életstílusa, és a napjainkban a lumpen cigányoknak tulajdonított életvitel között nem volt semmi különbség. Ezeken a lapokon alkoholista, lusta, buta, koszos, erkölcstelen és sokszor bűnöző tizennyolc és harmincöt év közötti magyar emberek tetteivel szembesülhetünk. Szerencsére ez a múlt, már nem kell szégyenkeznünk, így aztán nyugodtan röhöghetünk a primitívség, a bunkóság különböző megnyilvánulásain. A fiatalokat elkísérő szakmai és politikai vezetők gátlástalan cinizmusa már átvezet a befejező három történet világába.
Tar Sándor egész életében gyárban dolgozott, ezért tökéletesen ismeri ezt a helyszínt: a kulisszákat, a mállott vakolatú épületeket, a meztelen nők fotóival kidekorált öltözőket, az olajos padlójú üzemcsarnokokat, a hol ellenséges, mert kiismerhetetlen, hol pedig barátságos, becenéven emlegetett gépekkel. És persze a szereplőket: a segédmunkások, betanított munkások, szakmunkások, meósok, technikusok, művezetők, mérnökök, üzemvezetők és igazgatók kasztrendszerét; a KISZ-, szakszervezeti- és pártfunkcionáriusok élősködő és haszontalan haszonleső világát.
Az utolsó három novella egy gyár életét mutatja be, visszatérő szereplőkkel. A mesélő egy mérnök, és a többi történettel szemben itt az értelmiségi nézőpont garantálja, hogy a rendszer stupiditása és abszurditása lelepleződjön. Amikor ezeket a szövegeket olvastam, pukkadoztam a röhögéstől. A gyár elkerülhetetlenül halad a csőd felé, de a főszereplő, képzettségének köszönhetően, a bezárást követően jó eséllyel kereshet új munkahelyet, s ezért meg tudja őrizni a humorérzékét. Tar Sándor szerint a vezetők semmit nem értenek az általuk irányított folyamatokból, ezért ostobábbnál ostobább utasításokkal nehezítik a dolgozók életét, ráadásul az egészet nyakon öntik egy olyan marxista frazeológiával, amely valójában csak arra alkalmas, hogy az alávetettek előtt megpróbálja leplezni a parancsolók határtalan önzését és kíméletlenségét.
Ezeknek a novelláknak a világa, humora és témaválasztása némileg Moldova György írásait idézi, de mentes az azokat jellemző populista demagógiától. Tar Sándor nem csupán kirándulásokat tett a munkások közé, hanem valóban egy volt közülük; és nem ideológiai megfontolások vezették tollát, hanem valódi tapasztalatok.
A 20. századi magyar irodalom egy jelentős vonulatát képezik azok az önsorsrontó, sokszor tragikusan elbukó írók, költők, akik saját kínlódásaik révén szerezték meg azt a fogékonyságot, amely a társadalom számkivetettjei életének empatikus ábrázolásához szükséges. József Attila és Szilágyi Domokos, Csalog Zsolt és Hajnóczy Péter sorolható leginkább Tar Sándor elődei közé.
A Mért jó a póknak? című novelláskötet hiteles képet rajzol a késői szocializmus saját ideológiáját is meghazudtoló, erkölcstelen és kíméletlen világáról. A történetek ugyanakkor általánosíthatóak, s így a mai korban is érvényesek. A körülményeinek kiszolgáltatott, esendő emberek életéről olvashatunk, s ilyenek most is élnek a környezetünkben, csak kényelmesebb nem észrevenni őket.
Tar Sándor jó író, ezért az elbeszélései nem kisiskolások olvasókönyvébe kívánkozó tantörténetek. A posztmodern trükkjeit kerülő, egységes nézőpontú és narrációjú szövegek az élőbeszéd természetességét idézik. Az elbeszélők nyelvi világa ugyan nem túl változatos, de a mondandó súlya, őszintesége, az emberi sorsok kibontakozó tragikus drámaisága felejthetetlen olvasmánnyá teszik a könyvet.

27 hozzászólás
>!
iniesta
Tar Sándor: Mért jó a póknak?

Kompozícionálisan ez a mindenkori magyar irodalom egyértelműen legjobb elbeszéléskötete – és ezzel nem a irodalmi tér szűkítését kívánnám hangsúlyozni, ugyanis a mindenkori világirodalomban sincs sok hozzá fogható.

6 hozzászólás
>!
Piintyő
Tar Sándor: Mért jó a póknak?

Máriaisten! -mondom én is. Ez még sokkal szörnyűbb, mint a 6714-es személy. Valahogy az abban szereplő munkások iránt részvétet éreztem, szimpátiát. De itt, legfeljebb Csóka iránt érezhettem. Megdöbbentő, sokszor gyomorfelforgató leírása az NDK-s magyaroknak: szenny, mocsok, alkohol, erőszak, nemi betegségek, butaság, és még lehetne sorolni a negatív jelzőket. Nem is novella ez inkább, hanem szociográfia. A tények tárgyszerű, sivár, szinte leltár szerinti sorolása. És a továbbiakban is nagyon pontos látlelet a termelési „tanácskozásokról”, a hozzá nem értő, basáskodó vezetőkről.
Elkeserítő. És egyben fájdalmas.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
sztimi53 P

Jaj, de molyos vagyok, mondta Karács reggel, az öltözőben, a falócán ült, sápadtan, kialvatlanul, szinte félálomban beszélve, azt sem tudom, hogy hol aludtam, az éjjel.

60. oldal, Vasforgácsok, Szépirodalmi, 1989.

15 hozzászólás
>!
sztimi53 P

A főrészlegvezetőnek mindennap le kell tolnia, hogy rögződjön bennem, rosszul dolgozok, ugyanazt kell nekem is tennem a dolgozókkal, így aztán, ha nincs prémium, béremelés nem követelőzhet senki. A bűntudatot kell a dolgozóban úgy felhalmozni, hogy egy idő után esetleg el is sírja magát, ha rászólnak. És így nem mer elmenni a gyárból sem, mert össze van törve minden önérzete, meg van győződve róla, hogy ő egy szerencsétlen, tehetetlen hülye, aki örüljön, hogy egyáltalán megtűrik a gyárban, nemhogy órabéremelés, ilyesmi.

142. oldal, Egy rendes nap, Szépirodalmi, 1989.

21 hozzászólás
>!
sztimi53 P

17. Feliratok

"Indulok a ködös messzeségbe
Gyönyörű istentelenségbe
Csattog a kegyetlen távol
Valaki keresztet ácsol"

225. oldal, A lehetőség, Szépirodalmi, 1989.

>!
sztimi53 P

együttesünk az öreg halak búcsúztatására operát ad elő, melynek címe:"Dal és elmés szerkezet, melynek segítségével a perzsa sah önnön seggébe bújik vissza", Pali egy elektromos szekrényt fog alakítani, Lajoska meg felüt és nyilvánosan elfogyaszt majd hat nyers tojást, képzeld nem akarták engedni, hogy szerepeljünk, de némi kitartás, igen, be vagyok rúgva, de nem kicsit

227. oldal, A lehetőség, Szépirodalmi, 1989.

2 hozzászólás
>!
gyurmapok

… hát igen, van úgy, hogy felébredek éjszaka, gondolkozok, de ez csak mostanában van, mérgelődök is eleget miatta, hogy régen, mikor annyi bajom volt, mint a kazal, úgy aludtam, mint a bunda, most meg a nagy kényelemben felébredek, hát nem is tudom, mondjam-e, hülyeségnek fogod venni, de az az igazság, hogy félek, felébredek éjszaka arra, hogy félek, nem hülyeség? Nem tudom, miért van ez, nem úgy félek, hanem attól, hogy itt van ez a lakás, az egész életem munkája, a gyerekem, a feleségem, meg amint itt van, és akkor jön egy háború, akkor odalesz minden, tudom én, hogy hülyeség, de sokszor gondolok rá, és akkor felkelek, nézem őket, meg minden, megpróbálok én mindent ellene, az orvosnak is elmondtam, a balesetem óta haver, azt mondta, ne törődjek vele, majd elmúlik, este igyak meg lefekvés előtt egy pohár bort vagy pálinkát, amit szeretek, de hát nem szeretem egyiket se, és hiába, csak arra gondolok állandóan, hogy mi itt gyanútlanul fekszünk, és lehet, hogy éppen most egy vén hülye valahol kimondja, hogy gyerünk, és akkor én egy órán belül nem vagyok, meg a gyerek se, hogy miért nem lehet nyugta az embernek, a tévében is mindig látja az ember, én ugyan elzárom, hogy a gyerek ne is lássa, de a feleségem nézné, szóval azt nem értem, hogy mit akar ez a rengeteg politikus, miért nem hagyják az embereket békén, én ugyan be is hoznám az egész világon, hogy mindenkinek dolgoznia kell, még a miniszterelnököknek is, és abból kellene hogy megéljen, és kapna, mondjuk, hetenként két napot, hogy elnökösködjön, mert hidd el nekem, hogy az a sok unalom, az rontja meg az embereket, a semmittevés, hát látom én az utcán, mindenütt, ha valamelyik autót vesz, már legszívesebben eltaposna, az is bánt, ahogy ülnek a kormány mellett, csak úgy pöffeszkednek, hát istenem, nekik jutott, nekem nem, de azért én is ember vagyok, miért nem lehet abban az autóban rendesen ülni, egyesek egyszerűen nem tudják, hányas gatyát hordanak, persze, ha én nem dolgozok, akkor nem tudom, mi lenne…

169. oldal

>!
Piintyő

Egyedül nem lehet valaki ilyen rosszcsont, mondta Szondi később eltűnődve, ennek biztosan van egy ikertestvére, és amíg ő itt hülye, addig a másik otthon van.

247. oldal

>!
sztimi53 P

Arra gondolok, hogy tényleg nem érdekel, inkább szenet lapátolnék, mert ez a szöveg úgy hat rám, mint a dipankrin.

233. oldal, Mindent megbeszéltünk, Szépirodalmi, 1989.

2 hozzászólás
>!
sztimi53 P

Bandi bácsi, szólalt meg később a fiú, nagyon látszik énrajtam, hogy cigány vagyok…? Hogyhogy, kérdezte a meghökkent ember, ez meg micsoda? A fiú ránézett, mint aki lázas, ember vagyok én, folytatta, ember vagyok én egyáltalán…?

32. oldal, Csóka, Szépirodalmi, 1989.

2 hozzászólás
>!
sztimi53 P

Valami van ebben a levesben, mondja Szondi, amikor sorra kerülünk. Hol, csattan fel a mindig sértődött arcú levesmérő asszony. Szondi billegeti a tányért, ott ni, mondja. Az a tarhonya, te, mondom neki. Ja, lelkendezik Szondi, tényleg, beleesett. Mindegy kezit csókolom, most már hagyjuk, majd kipiszkálom a kanállal.

263. oldal, Nincs vége, Szépirodalmi, 1989.

>!
Avraham

Na, szóval rajtakap az asszony, mit csinálsz, kérdezi, mondom neki, hogy nem bírok aludni, és úgy teszek mintha most nyitnám az üveget, meghúzom, a gyerek kacarászik, van humora. Az asszonynak ez sem tetszik, ő ezt rizikófaktornak nevezi, én cseresznyének.

132. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bächer Iván: Utóíz
Örkény István: Egyperces novellák
Fekete István: Őszi vásár
Háy János: Napra jutni
Gárdonyi Géza: Az én falum
Szabó Magda: Mézescsók Cerberusnak
Bächer Iván: Nagypapa hűlt helye
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!
Kosztolányi Dezső: Kosztolányi Dezső összes novellái I-II.
Krasznahorkai László: Megy a világ