Lassú ​teher 93% 88 csillagozás

Elolvastam, végigéltem és végigszenvedtem. A szó legszorosabb értelmében, a szereplőkkel és az íróval együtt, vállvetve. Tar Sándort kizárólag teljesen bevonódva lehet értékelni, vagy akár csak megérteni is. Ez a kötet pontosan ugyanúgy és mégis tökéletesen másképp lett kedvencemmé, mint A mi utcánk, vagy A térkép szélén.
Képtelen vagyok róla összefoglaló értékelést írni, ezért bemásoltam ide azokat a sületlenségeket, amelyeket az olvasási folyamat során, egyes novellák után, mintegy emlékeztetőként ütöttem a gépbe. Talán ezek a gondolatok, ha nem is magáról a műről, de a bennem keltett érzésekről hitelesen számolhatnak be. Talán az sem meglepő, hogy a sorok között legtöbbször előforduló szavak a következők. spoiler
Amúgy mindenki figyelmébe ajánlom Tar bármely írását, de nem győzöm eleget hangoztatni: Mélyvíz! Csak úszóknak!

Apánk még élt
Jövőre másként
Mi késztet élni?
Nem tudom, hogy van ez…
Fogalmam nincs, mi történik velem, miért van az, hogy azonnal elveszek és mégis otthon érzem magam, amikor Tar Sándor elkezd mesélni.
S vajon, más hogy van ezzel…?
Vajon mindenkinek volt egy nagymamája, aki két nap alatt megőszült, mikor négy apró gyermekkel várta az emberét a frontról, miközben bejöttek az oroszok felszabadítani?
…és egy nagypapája is, akit bottal vertek be a téeszcsébe, hogy aztán födönfutóvá tegyék?
Én mindenesetre megérkeztem. Gyűlölöm ezt a helyet, de itthon vagyok.
Téli havak
Ha ilyen az élet, akkor a halál csak egy jó tréfa.
A kísértés
„Én csak családot akartam, nyugalmat, szeretetet..”
Egyszerű életkép a „népi demokratikus” fekete vonatok és munkásszállók piától és kilátástalanságtól bűzlő korából és világából.
Már szinte mondanám, hogy banális, de hát ez egy Tar…
Az utca vége
Túrisanyi története is egyszerűen csak egyszerű, mégis hétmérföldnyi széles és kilométer mély.
A kísérlet
Ezt én nem fogom, …ez nekem nem is Tar…
Róza mama
Álom
A gyanú
Újabb három rövidke zsánerkép a szocreál érából:
ismét a műhelyek olajos, izzadtságszagú miliője, árnyalatnyi abszurd k@k@fetisiszta felhanggal;
majd a már megszokott üres párkapcsolat, a muszáj-házasságok világa, kissé morbid, krimibe hajló csattanóval;
végül valami fura, különös hangulatú tanmese bizalmatlanságról,emberismeretről, elidegenedett kapcsolatokról…
Szoba két ablakkal
A tengert látni
Varjak a hóban
Lakás, lakhatás, albérlet, várakozás az örökségre. Lassú, nehézkes, kicsinyes életek. Három rövidke novella, történnek a szocreálban, de kortalan mindegyik.
Nem történik semmi
Savanykás, életszagú, a legapróbb romantikus beütéstől is gondosan távol tartott bérház-románc.
Talált bánat
Nagyvárosi magány-etűd néhány könnyed hangra, virtuóz előadásban. Annyira kerek és kompakt, hogy lehetetlen szebben, egyszerűbben megírni.
A leghidegebb éjszaka
Tar Sándor néhány oldalon eljuttat bennünket a nyomorúság szánni valóan sötét, bűzhödt vackából, a pokol kínkeserves, füstölgő bugyraiba. Zseniális, pedig milyen banális kis történet…
Descartes Úr!
Különös, filozofikus hangvételű, arcahikus nyelvezetű levélke Pfalzi Erzsébet tollából a nagy gondolkodónak. Szó esik boldogságról és egyéb emelkedett magasröptűségekről. Nem jellemző a szerzőre, nem is érzem idevalónak.
Csere
Rinaldó
Van abban valami megkapó, könnyed elegancia, amilyen finoman, – hogy ne mondjam – szeretettel mesél Tar Sándor hendikepes, retardált emberekről, úgy, hogy az egy picit se fájjon, ne sértsen, ne is alázzon.
Suhanó ájulat
Emlegettem itt már romantikától mentes „bérház-románc”-ot.
No, most bizony beleszaladtam valami egészen másba. Olajos géprongytól szagló, és a kódis szeméremtől csillogó, áttetszően tiszta, csodaszép proletár-romantikára, igazi emberi érzésekre leltem.
…és az ember tragédiájára is…
Mese
„…egyszer azt mesélte az anyja, hogy amarra, túl a háztetőkön, meg a két nagy gyárkéményen, van egy sűrű erdő. Abban egy kerek tó. Annak a közepében, egy zsombékon fészkel a gém, és mikor a nap már lefelé megy, pirosodik, koppant egyet a csőrével. Ott van neki egy koppantó, ami úgy bong, mint a harang, azon. Mikor a nap már csak félig van, és vörös, akkor koppantja a másodikat, hogy este van. Mikor a harmadikat koppantja, addigra a napot teljesen lehúzza a sötét, és fényeset fodroz a víz, mert a halak is aludni úsznak bársony-iszapba, hínárba.”
Hát valahogy így. Amolyan tarsándorosan mondunk mesét is…
Benne van a Kincskereső Kisködmöntől a Holgerson gyerekig mindenki a mesék világából, de leginkább mégis csak a Kisfiú, meg anyuci, meg egy kis mennyei manna.
Nincs mit várni
És valóban… Mire is várni? Mikor felcsillan a lehetőség, mikor az ember még fiatal, tele ideálokkal, aztán egyszer csak újra ott, ahol pusztítóan büdös a kotlósszar, a lehetőségek száma pedig egy alá csökken…
No, akkor mire, vagy hová?
Ezt tudja nagyon Tar Sándor.
Kis fehér ház
„…ki volt jelölve a helyünk, és ez az átlagember esetében egy munkahely volt az iparban, ahol szinte mindennap megalázták, kizsákmányolták, kényszer, erőszak és megtorlás, cserébe apró hétköznapi sikerek, kényszerházasság, kényszergyerekek, panellakás, szekrénysor, másfél méter könyv, keleti kényelem.”
Mit csinál a kisember, akire rátalál a vadkapitalista gengszterváltás, és a család, meg a privát közeg is csak szép szavakból font fojtóláncon tartja.
…mert hogy így szocializálódtunk mi akkoriban, ezt sulykolta a rendszer, a közeg. De vajon Kerekes Antalnak kijár-e az egérút?
„Most már csak azon van, hogy ha nem is örökké, de legalább addig tartson az élete, amíg mindent, de mindent elfelejt.”
Örömhír
A városszéli telep Kelemenje meg Arankája csudára össze nem illő páros. De valahogy ebben a miliőben mégis annyira összetartoznak, mint borsó meg a héja. A történet tragikomikus, vagy giccsbe hajló, vagy amit akartok…
Mégis teljesen hiteles életkép a magyar vidék városának korai kurzusváltó idejéből.
Meghalni nem
„Istenben nem hiszek, nekem egy ilyen hatalmas, rettenetes nagy úr ne parancsolgasson, mikor annyit nem tud, vagy nem akar megtenni, hogy aki nyomorult, az ne legyen az, arról már nem is beszélve, hogy mennyi betegség van a világon, az isten meg sehol.”
Amikor eljön az idő, és már nincs tovább előre, egyszer csak megindulunk csúszva lefelé, akkor aztán az idealista álmokból jön a keserű ébredés, a színtiszta rögmagyar ganéban. No, akkor derül ki igazándiból, hogy nem csak üres frázis a „mindig van lejjebb” szabálya. Ezt az originális, ízig-vérig hungarikumnak minősülő, magyar utat Tar Sándornál szebben, érzékletesebben még nem sikerült kortárs íróembernek megfesteni…
„Aztán van úgy, hogy az ember nem akar felébredni, pedig tudja, hogy előbb-utóbb kell, muszáj, vagy kiszállna a testéből, bújna el valahová, más lenni, máshol lenni vagy sehol.”
Lassú teher
Nem tudom mi a titka. Mitől lesz rövid húszoldalnyi írott történet a lapokon maga a valóság, az élet rettenete és nyomorúsága? A nincstelen kéregető élete és hétköznapi tragédiája mitől válik méltóságteljessé, hitelessé, cseppet sem szánandóvá?
S ezzel szemben miért látom és érzem a mindennapok hús-vér valójában hol a Blahán, hol a Borároson megcsodálható levitézlett, korosodó cigányzenész szánalmasan artikulátlan mantráját, vagy a vendégmunkásként behozott, az aluljárók lépcsőire telepített műkoldusokat gusztustalan vásári komédiásnak, lelkiismeretet csapoló, hazug díszletvámpírnak?
Talán az a magyarázat, hogy Tar Sándor nem hazudott. Talán az, hogy egy irodalmi műben jóval egyszerűbb az ideális arányokat eltalálni a valóság drámája és a fikció csinos hullámvonalai között. De mindegy is, hiszen a lényeg, hogy volt nekünk valaha egy ilyen csodánk, mint Tar Sándor. Nélküle talán nem csak a magyar irodalom, de mi magunk is kevesebbek lennénk…

Mélyvíz. Leránt az emberi nyomorúság, kiszolgáltatottság legaljára, és még annál is tovább. Arcul csap, és mázsás súllyal nehezedik a lelkünkre a lassú teher.
Keresetlenül egyszerű, igazi, felejthetetlen.

Ami a Lassú teher novelláiban számomra érdekes, az maga a nyelvezete. Néhány esetben narrátor beszéli el a történteket, máskor pedig a történet egyik szereplőjével mesélteti el. Aztán érdekes az is, hogy a szereplők zavarbaejtően igaziak, a történetek pedig nagyon életszerűek,reálisak. Általában a szegények sorsát mutatja be, a reménytelenséget ábrázolja. Olyan elkeseredett emberekről rajzol képet, akik elvesztik pl. a stabílnak hitt munkahelyüket és ezáltal kicsúszik a talaj a lábuk alól. A családok szétesnek, a családfők az alkoholban keresik a menedéket. Nyomasztó és szomorú világot ismerünk meg, amelyből már nincs vagy alig van kiút.
Egyszerűen zseniális írások, amelyeket mindenkinek olvasnia kell!

Bevarázsol minket mások életébe, de úgy, hogy közben rájössz ez a te élet-történeted is lehetne. Mert mindannyiunknak van/volt nagypapája, nagymamája, Róza mamája vagy Béla bátyója. Emlékezhetünk öregapánk alumínium kanalára, amivel a háborúból maradt csajkából kanalazta lassan, komótosan, minden falatot az emlékezetbe vésve a krumplilevest. Nagymamám görnyedt hátát látom, ahogy leül a sezlonyra, kezével csendben aprítja a kenyérbelet. Sok mindent el kellene mondani – írja, de kinek? Az emlékek sajátjaink, nehéz róluk beszélni. Úgy elmondani, hogy az a másiknak is emléke lehessen. Tar tud így mesélni. Ha őt olvasod, egyedül akarsz lenni, összekucorodni egy zugba egy sarokba és mesél. Nem elmesélhető meséket mesél, hanem olyat, amit már talán láttál, hallottál és ő újra felidézi benned. Tálentum. Így mondják, ha valamihez istenadta érzéked van. Ő megkapta ezt. És ha olykor teherként is nehezedett rá mindaz, amit a világban látott, hát elmondja nekünk. Hogy a te terhed is vihetőbb legyen. Milyen a lassú teher? Nekem vihetőnek tűnik, nem túl nehéznek. Emberléptékűnek. Pont annyi, amennyit még vinni tudsz. De csak lassan, aprókat és megfontoltan lépve előre.
És ha mégsem tudnád elmondani senkinek, ha már nem lesznek majd szavak benned , akkor majd add kezébe ezt a könyvet és ha igaz, megérti mit vittél magadban.

Számomra Tar Sándor lett az etalon, ami a novellákat illeti. Innen már csak lefele van.

Elképesztően tömör szövegek, bárminemű felesleget nélkülöznek. A legtöbb novella a rendszerváltás abszolút veszteseinek krónikája, Tar Sándor zseniális szócsöve volt ezeknek az embereknek, a korszaknak. Szereplői az élet terhét cipelik, mely szépen lassan, előbb-utóbb agyonnyomja őket.

Kevesen tudják úgy bemutatni a magyar nyomort, ahogyan Tar Sándor, de a Mi utcánk és az Ennyi volt novelláskötete korábban sokkal jobban tetszett. Többször éreztem azt, hogy ismétli magát, hogy tudom, értem, de mindezt mondta már.

Tudom, hogy lepontoztam, de ez nem az írónak és tehetségének szól. Egyszerűen csak nehezen viseltem ezeket az összességében nagyon nehéz teherként jelentkező alkotásokat. Nagyon örültem annak, amikor valami kevésbé szívbe markoló téma szerepelt egy-egy novellában. Akkor fellélegeztem kicsit. A mese határozottan felüdített, annak ellenére, hogy a hátterében kucorgó mélyszegénység nagyon megindító volt.
Egyszóval az érzelmileg megterhelő témák engem mindenek előtt végtelenül nyomasztanak és elszomorítanak. Talán nem is valók igazán nekem. Néha kellenek, és jól esik dagonyázni a melankólia cuppogó sarában, de többnyire inkább köszönöm, nem szeretnék ilyen olvasmányokat.

Hát nem esett jól olvasni, de Tart nem is azért olvassa az ember. Legközelebb majd olyan 4-5 év múlva. Legjobb a korábban már olvasott címadó novella.

Olyan nekem a Sanyi bácsi, hogy úgy megvágom vele magam mindég kicsit. Ahogy mesél, azt' ülök és hallgatom, folyton valami idióta vigyor ül a képemen, de a végin mindegyre csak azt bírom hajtogatni, hogy $@!%! $@!%!, meg talán hogy egy kicsit meg is akarnék halni, dehát ott van a sör előtte(m), olyankor nem hal meg az ember, még ilyet!