Ennyi ​volt 31 csillagozás

Tar Sándor: Ennyi volt Tar Sándor: Ennyi volt

A ​keserű ember azt magyarázza a mellette könyöklő pofának a kocsma pultjánál, hogy neki a hite veszett el. Örökre, állítja a megkeseredett ember. Amaz bólint, ha ő elvesztett valamit, az sem került elő többé soha, ő például, ha hiszi a keserű ember, ha nem, a hitét vesztette el. Érdekes, mondja a keserű ember szomorúan, ezzel valahogy most mindnyájan így vagyunk. Iszik egy sört? Azt mondja az egyik, hogy nézze, maga okos embernek látszik, magával lehet beszélgetni, mert ma már az sincs, akivel beszélgessen az ember. És ha beszélget is, előbb-utóbb a politikánál kötnek ki. A számból vette ki a szót, mondja a másik, ezért nem beszélgetek én senkivel. Így igaz, mondja az egyik, a keserű, szó szerint, ahogy mondja, ha meg magában beszél, hülyének nézik. Mit csináljunk? Semmit, mondja a másik, semmit. Mert tudja, negyven év az csak negyven év, folytatja a keserű ember bátortalanul, bár én nem számoltam, de akkor is, sok idő az, majd egy élet, és megszoktuk, mint a madár a kalickát, és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1993

Tartalomjegyzék

>!
Cégér, Budapest, 1993
144 oldal · ISBN: 963810709X

Enciklopédia 1


Kedvencelte 13

Most olvassa 2

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 39

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

DaTa >!
Tar Sándor: Ennyi volt

Végtelen keserűség, kilátástalanság, fullasztó, fojtó érzés minden novellában. Néha azt éreztem, hogy még egy ilyen történet, és én ezt félbehagyom, mert elég, mert nem bírom, aztán meg csak olvastam persze tovább, mert ahogy Tar Sándor ír, nem nagyon ír úgy más.

tgorsy>!
Tar Sándor: Ennyi volt

Tar Sándor értékelésénél mindig zavarba jövök. A rendszerváltás vesztesei. Ennyi volt az élet. Mégis mit lehet még hozzátenni?
Debrecenben az Agrárnál felszállok a 15-ös buszra, a Konzervgyárnál szállok le. Ez kb 30 perc. Hamarosan leül valaki szembe, hamarabb leszáll, mint én. De elmondja az életét, a fájdalmát. Én meg csak nézek, hallgatok, bólogatok, olyan érzésem van, mintha Tar Sándort olvasnék. Zavarban vagyok. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Hallgatom. Bólogatok.

2 hozzászólás
Ezüst P>!
Tar Sándor: Ennyi volt

Sanyi bátyánk tud valamit, az egyszer biztos. Talán a személyes érintettség teszi, talán valami egészen különleges arányérzék, de az ő nyomorkrónikái sosem hiteltelenek vagy túltoltak. A hitelesség valószínűleg abból fakad, hogy Tar nem azt írja, amit képzel, hanem azt, amit tapasztal: sanyarú sorsától űzve bemenekül a kocsmába, iszik pár gyomorvérzést garantáló rövidet (meg egyebet), aztán órák múltán a többi hányatott sorsúval együtt esik le a székről, majd hazamászik, és miután többé vagy kevésbé kijózanodott, ír egy történetet, aminek valósága ott sajog a saját szívében. A szenvedés pocsolyájába két lábbal, lendületből toccsanás, majd a felfröccsenő sár nyakig kenése, úgy tapasztalom, sok hazai versenyzőt csábít és csal lépre, Tar viszont nagyon ritkán esik túlzásokba. Ha viszont mégis, általában ügyesen és gyorsan ellensúlyoz. Például a rém gunyoros humorával. Amikor kezdene kicsit sok, kicsit mártírmód szenvelgős lenni valamelyik krónika, hopp, odavág hirtelen egy (fél)mondatot, benne valami szurokfekete, fenségesen inkorrekt poénnal, mire az ember rögtön kiejti a fogai közül a frissen kiharapott ütőerét. És utána röhögve vérzik el.

A kötet favoritja nálam egyértelműen az Advent, de A hosszú nap, Az egyik és a másik ember, valamint az Esti műsor című alkotások is bőven megérdemlik az adorációt.

Lunemorte P>!
Tar Sándor: Ennyi volt

Fáj a valóság, fáj nyitva tartanom a szemeimet. Gyakran keresem a depresszív hangvételű írásokat, de most konkrétan ez a kötet talált rám és nem én őrá. Fura is volt, ahogyan rám telepedett, elvette minden gondolatomat, hogy csak a nyomasztódás kietlen pusztaságában vergődjek a tűző Nap alatt (legalábbis képzeletben), hiszen esténként jobban esik olvasni. Ez már így marad. Ennyi volt. Ahogyan az élet is.

sztimi53>!
Tar Sándor: Ennyi volt

Ennyi volt. Milyen gyakran használjuk, használom. Becsuktam Tar Sándor kötetét, és azt gondoltam, ennyi volt. Megint fájt, szokás szerint. A legtöbb novellát már olvastam valahol, más kötetben, de ez semmit sem von le az értékéből. Nem tudok összefüggően írni erről a kötetről, ahogy a novellák sem összefüggőek. Mégis mind ugyanarról szól, a kitaszítottakról, a nyomorultakról. Mindbe belehaltam kicsit, már rögtön az elején, az írni nem tudó fiú balladájánál, már ott ríhatnám vagyok. Persze röhögök is, szokás szerint, hát hogy hívhatnak egy kocsmát Váladéknak. A következő torokszorító számomra a román menekültek tragédiája, a Magyar kenyér. Nem mintha közben nem lettek volna katasztrófák, mint a C pavilon például, de engem ez üt leginkább szíven. A pontos, szinte hideg leírás az élhetetlen életkörülményekről, az illegális munkák, már ez is mélybe taszít, de a fiú halála végképp lesújt. A szinte elviselhetetlen fájdalmat az Egy régi hangra várva című történet oldja fel. Nem mintha ez különösebben vidám lenne, de van benne valami szépség, valami elmúlás előtti belenyugvás, a visszaemlékezés tökéletessége. Egy öregasszony idézi vissza régmúlt napjait, melyekre jobban emlékszik, mint a közeli múltra. Olyan olvasni, mintha a nagyanyám mesélne, ülnék az ágyán és átélném vele együtt az emlékeit. Így kéne elmúlni a világból, öregen, belenyugodva, teli visszaemlékezéssel, a szépre, egy régi hangra várva, hogy elhívjon az öröklétbe.
Sok novella a Szabad Európa rádió egyik műsorában hangzott el anno. Az utolsó is, az Imádság. Imádkozunk, kérünk valamit, valami jót. Hogy az is legyen. Mondjuk meleg, vagy azért rimánkodunk, hogy ne legyen megint részeg. Vagy jöjjön haza az, aki elment. Kis kérések, megoldhatatlannak tűnő problémák, jó zárása egy majdnem tökéletes kötetnek.

El kellett olvasnom, ahogy minden Tar-túra környékén olvasok egy kötetet. Ha van hozzá elég erőm. Lelki. Egy hónapja fejeztem be, de nem tudtam róla írni. Ma jött meg a kedvem, ezzel a borús, szürke, igazán őszi idővel. Ezzel eljött a mélabú, az a hangulat, ami segít írnom róla. Tudom minden kötete után ezt szoktam mondani, de talán most komolyabban gondolom. Talán ez a legjobb novellás kötete, gondolom. Meg azt is gondolom, hogy…
Ennyi volt.

Tutajos>!
Tar Sándor: Ennyi volt

Tar Sándort lassan fedezem fel magamnak, így esélyes, hogy tartós lesz a kapcsolatunk. Három éve olvastam tőle az első könyvet, a Szürke galambot, amit még egyszer el kell olvasnom: annyira komplex történet, hogy egy olvasás alatt nem lehet mindent észrevenni benne. Aztán közvetlenül utána olvastam A mi utcánkat, amiben az előzőnél kevesebb szürrealizmus és több realizmus volt, és így is nagyon jó volt. És most ezt, az Ennyi volt-ot, ami olvasása után rögtön, reflexszerűen kedvenc is lett.

Tar Sándor világa elég közel áll hozzám. Sok mindent én is átéltem annak idején, amiket az ő hétköznapi hősei is, így egyes részeket, különösen az utcán alvós-csövezőst és az emberpiacos-napszámosost „szakmai szemmel” is olvastam. Manapság nehéz olyan hangulatot találni, mint amilyen e könyv lapjain elevenedik meg – ugye ez itt a 90-es évek legeleje –, egyedül vasútállomások, piacok környékén vagy késdobáló kocsmák mélyén lehet még ilyen időzárványokat találni. Ezért szeretem Debrecenben például a Pacsirtát is, ahol nyugodtan lehet olvasgatni egy sör mellett a pultról elemelt Naplót, miközben az úri közönség körülöttem diszkréten fogyaszt, és úgy tesz, mint aki nem veszi észre az időutazót.

Sokak számára sokat változott a világ a 90-es évek eleje óta, sokaknak pedig nem. Sokuk szerint az ún. rendszerváltás idején kifordult a sarkából a világ, és azóta sem tudták visszatenni. Sokan a saját sarkukra sem tudtak visszaállni, és így soha el sem hagyták ezt az örökké bizonytalan terepet. Tar történetei erről a bizonytalanságról szólnak: valami volt, már nincs, de még lehet belőle újra valami. Várnak egy régi hangra.

Néha figyelem ezeket az arcokat – többnyire ötvenes-hatvanas férfiak, vagy nők –, ahogy szívják a cigit vagy tolják a biciklit (vagy ahogyan a Pacsirtában bedobják a pultnál a felest, majd egy másikkal asztalhoz ülnek). Aztán arra gondolok, hogy a 20. században elég volt a Lajta „rossz” oldalán születni, hogy az embernek milliméterekkel mélyebb ráncai keletkezzenek egy dolgos élet végére. Ilyenkor legszívesebben sírni tudnék, de persze nem tudok, csak tovább nézelődök, meg iszom a sörömet. Aztán megiszom a sörömet, és lelépek; otthagyom őket, embereket és történeteket, hogy várjanak az idők végezetéig.

https://www.youtube.com/watch…

2 hozzászólás
just_aGirl>!
Tar Sándor: Ennyi volt

A Moly-on szerzett 99%-os tetszési index azt hiszem, hogy szavak nélkül is rengeteget elmond Tar Sándor nagyszerű novelláskötetéről. Olyan élethűen írta meg a történeteket, hogy az olvasó biztos abban, hogy a szerző mindegyik novellája életrajzi alapokon nyugszik, olyannyira, hogy az olvasó is megéli az adott helyszín eseményeit, hallja az elhangzott párbeszédeket, átéli az érzelmeket, látja az egyhangú életek szürkeségét, érzi a gépgyári vagy vidéki élet velejárójaként terjengő szagokat, a saját gyomra is megkordul a nélkülöző szereplők éhezéséről olvasva, és együtt didereg a télvíz idején fűtetlen tanyasi házban élőkkel. Tar Sándor kizárólag a kilátástalanságban élő emberekről ír, akik a társadalom perifériájára kerültek, nélkülöznek, munkanélküliek, szegénységben illetve mélyszegénységben élnek városi lakásokban vagy vidéki házakban, tanyákon, esetleg valamely fogyatékosságuk révén lettek kitaszítottak. Az emberek elszegényedése a történetek többségében a rendszerváltás után, és annak hatására történt. Nincs két egyforma sors, a közös bennük kizárólag az, hogy az életben maradásért folyó küzdelemben a legvégsőkig feszült a húr, ki-ki a teljes reménytelenségben és kilátástalanságban ereje végére érve a teljes őrület, a küzdelem feladásának és gyakran az öngyilkosságnak a pengeéles határmezsgyéjén egyensúlyoz. Egyes novellákban eltér a szerző stílusa, mindegyik az adott környezethez, szereplőkhöz, sorsokhoz igazítva. Első könyvem volt Tar Sándortól, mindenképpen fogom még keresni a műveit. Kedvenc lett.

Quator>!
Tar Sándor: Ennyi volt

A társadalom alsó rétegeiről, munkásokról, munkanélküliségről, nyomorról, és gyár bezárásokról olvashatunk. Happy end nincs. Tar remekül meg tudja festeni ezt a világot, ezeket az embereket, és sorsokat. Akik sokszor elítélhetőek, de egyben sajnáltatóak is, ahogy némán elkallódnak nyomtalanul.

plutyka>!
Tar Sándor: Ennyi volt

Nem olyan rég, két éve talán (már ahhoz képest nemrég, hogy mily érgóta vagyok olvasó ember :-) ) találkoztam először Tar novelláival, valahogy a magyar kortárs irodalommal sose jöttem ki jól, de Tar fantasztikus. Egy netes ismerősöm ajánlotta, azóta is áldom nevét :-)
Azt sajnálom, hogy már nem születik több új Tar novella, be kell érni a meglévőkkel, pedig mennyi minden maradhatott még benne…:-(
Ezt a könyvet vettem ki először a könyvtárból tőle és azóta is minden évben kiveszem, mert beszerezni nem tudom. persze, a benne lévő novellák megvannak más kötetekben, de összenőttünk már, ez a szürke, kopott kis könyvtári könyv meg én :-)
Tudom, hol szamárfüles, hol jelölte be valaki más a neki tetsző részeket és mindig ugyanott nyílik ki nekem :-) Szívem szerint lenyúlnám, de egyrészt nem csinálunk ilyet, másrészt hiányozna a szertartás, hogy kiveszem, hazahozom, dédelgetem és este egy sör mellett olvasgatom.
Eddig még nem untam rá :-)

RKAti P>!
Tar Sándor: Ennyi volt

(A férjem és én is Tar Sándort olvasunk.)
Én: „Én már alig várom, hogy vége legyen!” ):
Ő: „?”
Én: „Te nem leszel depressziós az írásaitól?”
Ő: „De…. ”

Mindenesetre 5 ++++ csillag!

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Ezüst P>!

Istenem, félek én mindentől. Add, hogy ne ilyen legyek, hanem olyan, mint más ember.

8. oldal (Imádság)

Lunemorte P>!

A megkeseredett embernek az a baja, hogy megkeseredett, ezt mondja neki a felesége, a gyerekei, szomszédja, munkatársai, akik egyébként úgy külön-külön szintén csalódott, megkeseredett emberek. A keserű ember kedvetlen, rossz hangulatú, otthon magányos, munkahelyén emberkerülő, és öt is kerüli a többi emberkerülő és magányos ember. A kedvetlen ember hajlamosabb a betegségekre, ideg-, elme és egyéb nyavalyákra, infarktusra, öngyilkosságra, és akkor még nem is beszéltünk az iszákosságról, gyomorbetegségről, és ha beüt a baj, lehangolt ápolók, szomorkás mosolyú orvosok vigasztalják legyintve. A rossz hangulatú ember azt magyarázza a lopva ásítozó, unott pszichiáternek, ha egyáltalán odakerül, hogy úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Ezt nem jegyzi fel a tudós ember, mert közhely, mélyebbre szeretne ásni, de nem is tudja mi célból, úgyis tudja, mit talál majd ott, a mélyben. Semmit. Űrt. A keserű arcú ember azt magyarázza a mellette könyöklő pofának a kocsma pultjánál, hogy neki a hite veszett el. Hol hagyta, kérdezi amaz, mert csak azt érti, hogy valami elveszett. Örökre, állítja a megkeseredett ember. Amaz bólint, ha ő elvesztett valamit, az sem került elő többé soha, ő például, ha hiszi a keserű ember, ha nem, a hitét vesztette el. Érdekes, mondja a keserű ember szomorúan, ezzel valahogy most mindnyájan így vagyunk. Iszik egy sört?

Az egyik és a másik ember

Lunemorte P>!

Éjféltől hajnalig félni lehet. Ilyenkor szoktak meghalni is, de az nem jár nagy zajjal.

C- pavilon

Kapcsolódó szócikkek: halál
Lunemorte P>!

Azt mondta, el kellene mennem az orvoshoz. És minek? Írjon fel munkahelyet, receptre?

Ennyi volt

Lunemorte P>!

Az igazi bolond nem iszik, nem lesz öngyilkos, csak becsavarodik. Elkezd másként viselkedni. Hogy például nem szól senkihez.

C- pavilon

Ezüst P>!

Nem tudtam gyűlölni, mert nem tudok, nem vagyok rá képes, nem tanított rá senki (…)

102. oldal (Magyar kenyér)

Lunemorte P>!

Nem akarlak elfelejteni, mondtam, most már sohasem. Csak nevette. Én eddig se felejtettelek el, mondta, mindig kerestelek.

Egy régi hangra várva

Lunemorte P>!

Kellene nekünk, munkátlanoknak is valamiféle menekülttábor, hogy ne rontsuk otthon a levegőt, meg a hangulatot az örökös kesergéssel, semmittevéssel.

Ennyi volt

Lunemorte P>!

Van, aki részeg, van, aki bolond. Meg az öngyilkosok. De azok is bolondok. Tulajdonképpen a részegek se úgy részegek, hanem alkoholisták, mert halálra akarják inni magukat.

C- pavilon


Hasonló könyvek címkék alapján

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
Lénárd Róbert: Skizopolisz
Szendrey Máté: Függőkert
Békés Pál: Csikágó
Lázár Ervin: Mesék felnőtteknek
Háy János: Napra jutni
Schäffer Erzsébet: Hol nem volt
Bächer Iván: Vándorbab