A ​térkép szélén 93% 77 csillagozás

Van a pszichológiában egy fogalom, a „tanult tehetetlenség”, az az állapot, amely során az ember az őt ért folyamatos rossz tapasztalatok hatására elveszíti azt a hitet, hogy érdemi befolyással rendelkezik az élete felett.

Vannak olyanok, akik természetüknél, neveltetésüknél fogva fogékonyabbak az ilyen tananyagra, és vannak olyanok, akik folyton sulykolják ezt a leckét másokba. Családon belül is számtalan példát láthatunk erre, de még lehangolóbb, mikor egész politikai rendszerek és ideológiák építenek arra, hogy a polgáraikba beleverjék ez az érzést.

A ’70-80-as években, amikor én gyerek voltam, a pártállam apparátusa minden szinten olyan példás hatásfokkal alkalmazta ezt a módszert, hogy a szüleim generációja javarészt fel is adta, hogy lázadozzon a kijelölt helye ellen. Csak meghúzni akarták magukat, boldogulni, ahogy tudnak, de leginkább nem kilógni a sorból. Mert azt mindenki tudta, hogy akire felfigyelnek odafönt, az nagyon megjárja.

Tar Sándor megjárta. Őt észrevették. Aztán gyorsan beleverték azt is, hogy semmit nem ér az élete. S ha nem úgy táncol, ahogy fütyülnek, akkor vége van.
Tar megtört. Úgy táncolt, ahogy fütyültek neki, s ez a tánc hosszan elhúzódó haláltánc lett.

Könnyű lenne megvetni emiatt, de én képtelen vagyok erre. Túl jól ismerem azt a környezetet, amiből származik – ugyanabban a faluban spoiler nőtt föl ahol én, és abban a városban spoiler próbált meg boldogulni, ahol én is éltem. S még én is túl sok jobb sorsra érdemes embert ismerek ott, akit felmorzsolt a töredéke annak a kilátástalanságnak, amellyel neki kellett nap mint nap együtt létezni.

Ő melósként látta azt is, hogy azok az emberek, akik nála jóval kevésbé tudatosak, mennyire tehetetlenek, mennyire máról holnapra élnek, ugyanúgy, ahogy ő is. Ezért megértette őket, és tudta, hogy mi az a tehetetlenség, amitől alkoholistává, nagypofájú hőzöngővé, családverő senkiházivá vagy még rosszabbá fajzottak ezek az emberek.

Aztán mikor eljött a rendszerváltás és ezek alól az emberek alól kirántották az addigi egyetlen biztos pontot: a munkahelyet. Ez nem csak a jövedelem elvesztése miatt volt tragédia, hanem mert emiatt a saját magukba vetett hit az utolsó roskadozó erődje is elesett, és ők pedig ott álltak pőrén és kiszolgáltatottan. A tanult tehetetlenség miatt pedig nagyon sokan képtelenek voltak arra, hogy ebből a pofonból felkecmeregjenek.

A novellák nagy része ezt a rendszerváltást követő reménytelenséget írja le. Azt, hogy hogyan csúsztak egyik pillanatról a másikra egész családok a térkép szélére, hogyan lett rajtuk végképp úrrá az önutálat és az önpusztítás – mert akit kutyába sem vesznek, az kutyáknál is rosszabb lesz, ha verekedni kell a koncért.

Úgy érzem, hogy A mi utcánk lakói felkapták olcsó, savanyú borral telt butykosukat, és keserű emlékekkel, reménytelenséggel teli, kifacsart lelküket, aztán eljöttek hozzám egy kicsit mesélni, eljárni az évtizedek óta pörgő, de sehová se tartó szomorkás körmagyarjukat, aztán továbbálltak, hogy szakadatlan keressék tovább a helyüket, valahol A térkép szélén. De félek, hogy nem találják meg sohasem, bár ott, a semmiben aztán helyszűkére nem panaszkodhatunk.
Mert a kárvallottaknak, akik már a géemkák, a végéemek, meg a háztáji gazdaságok gürcölős, szocreál viszonyai közepette is vesztésre álltak, a kurzusváltás megoldást nem, csak a hatalomtechnikusok régi-új nemzedékét hozta el. A változások „senkit nem hagytak az út szélén”, hiszen ők néhány százezren spoiler már régóta az árokmélyi sárban éltek.
Akik a formális, mezcserés politikai-gazdasági (értsd: oligarchikus) változásoknak ezt az időszakát megélték, ebben a jobb sorsra érdemes kicsi hazában, azok számára Tar Sándor minden sora húsba vág, minden karaktere ismerős, a legtöbb gondolata érzékeny pontra tapint. Fájdalmas olvasni, de addiktív, nem ereszt.

Zseniális. Ideje lenne kiadni újra, rég volt már 2003. Ideje beszerezzem Vén Edét és a többi, még nem olvasottat. Öt könyvét olvastam eddig. Mellékesen a könyvtárban sincs meg egy csomó könyve, alig ismerik, mondja a könyvtárosunk…Sajnos, teszem hozzá én.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/01/a-terkep-szelen.html

Nyomorpaletta, a szélesnél is szélesebb. Akár az alföldi szemhatár: nem is látjuk a végét. Enyhíti néha humor, és egy-egy derűsebb fordulat, amikor valakinek a sorsa kivételesen kedvezően alakul.
Mintha ezek közül a novellák közül kevesebb játszódna gyárban (nem számoltam utána). A változatosság márpedig ha nem is gyönyörködtet, de előnyére válik még egy ennyire erős, egységesen erős kötetnek is. Vannak gyárasak, igen, meg vidéki falvak, akkor pszichiátria, de még bérház is. Csak hogy lássuk: a kilátástalanság, a reménytelenség bárkit, bárhol megtalál.
Miért talál meg? Jobbára saját hibánkból, lehetünk tunyák, tohonyák, törődhetünk bele a sorsunkba, választhatunk nem megfelelő eszközöket a fájdalmunk enyhítésére (úm.: alkohol, szex), adhatjuk fel az akaratunkat, mondván: úgyis mindegy. Talán az az egyetlen közös vonása a szereplőknek, hogy kezdetben mind azt hiszik: ennél rosszabb már nem jöhet. Dehogynem.
Visszatérő téma az ember kifordulása emberi mivoltából (Szilvia, A rosszlábú Váradi kertje, Előtted a küzdés), és a kommunikációs deficitből, félreértésből eredő tragédia (Voláre, Varga őrnagy). A Ház a térkép szélén hatalmas kedvencem (korábban olvastam már egy másik kötetében), Az év novellája-cím esélyese.
„Tar most sem dramatizál, egyszerűen csak leír” – állítja a fülszöveg. Hát, igen! Ezt kéne tőle eltanulni. Az utóbbi időben egyre inkább elfordulok a szórakoztatóirodalomtól, aminek épp ez az oka. Túl sok agyondramatizált, patetizált, teátrált szöveghez volt szerencsétlenségem, amiből is idővel elegem lett. Tar prózája olyasféle, mint Art Spiegelman Mausának a grafikája: sallangmentes, és épp ezért átütő erejű. De ezek a borítók is telitalálatok. Mehetsz a nagy nihilben, amíg a szem ellát, a láb kimarjul, a vállat sebesre töri a katonai málhazsák pántja alá bekúszó és az izzadtsággal iszamós elegyet alkotó lebírhatatlan alföldi por.

Nagyon úgy fest, hogy Tar lesz nálam az idei év nagy felfedezettje. Csak azért nem a kedvenc hazai novellistám, mert azon a trónon Bodor Ádám ül, letaszíthatatlanul. Hanem még így is Elfriede Jelinektől veszi át a stafétát (ő volt a tavalyi év legje).
A címadó novellán kívül a kedvenc: Humán szolgálat. Ily kevés vonallal ily plasztikusan festeni, embereket, tájakat, érzelmeket, pusztulást… 5/5*. Pazar!

Ahogy egyre többet olvasok tőle, úgy válik bennem mind erősebbé a meggyőződés, hogy azt a képzeletbeli lécet, amit ő a novellák terén feltett, nagyon nehéz lesz bárkinek is megugrani.

Hát sajnos ez a valóság. Most épp azon gondolkoztam, hogy a tanítványaim nagy része így él: a térkép szélén. Hány meg hány ember élte át ugyanezt a rendszerváltáskor, amikor sorra bezártak a gyárak. Legjobban az döbbentett meg, hogy a gyerekeknek sincs semmi jövője, ha egyszer a szülő a társadalom kitaszítottja lett. Tud írni ez az ember. Egyre türelmetlenebb vagyok, hogy legyen már időm nekifogni a következő könyvének (már itt van nálam kölcsönben A mi utcánk).

Öt csillag ez is, hisz Tar Sándor. Bár több novellának is valahogy súlytalan lett a vége, mintha Tar írás közben lemondott volna a szereplőiről, s a velük való törődés helyett inkább átment volna a szemközti kocsmába egy felesre.
Van egy beszélgetése a Tilos Rádióban, 2002-ből, melynek a végén felolvassa egyik új novelláját, az is egy erőtlen csattanóval zárul. Lehet, hogy a meghurcoltatása (1999) utáni hangulatát tükrözik ezek a „nemtörődömségek”? Ha igen, akkor csoda, hogy egyáltalán még írt.
Nekem legjobban a kötet első története tetszett, a „Ház a térkép szélén” – az egyik legerősebb magyar novella; hangulatában hasonlít a Szürke galambhoz. A nagy alföldi félelmetesség abszurd világa.

https://archive.tilos.hu/sounds/musorok/Turelmi_Zona_ta…

Bár ez a kötet nem vetekedhet a Mi utcánkkal, csodálatosak ezek a novellák is.

Sokat gondolkodtam azon, hogy ma az időt szokás túldimenzionálni. Tar nem: ő mindig a teret mozgatja, lelkesíti át. Ez működik a Szürke galamb városleírásában is.

És megint sikerült neki. Megírni a nagy, büdös valóságot. Úgy ahogy van. Ahogy volt. A rosszlábú Váradi kertje gyomorforgatóan gyönyörű. Rajongok.

Ezek által a novellák által ha akarod, ha nem, közöd lesz ahhoz a világhoz, amihez talán nem volt (dehogynem), vagy esetleg másképpen kezdesz viszonyulni.
Nehezen haladtam a könyvvel, mert tudtam, hogy Tar Sándor nem kímél, mindenhova el fog vinni, egyre mélyebb rétegekbe. Amiket a térkép széle már alig-alig tart meg, lehet, valahogyan a közepéről kellene kifelé nyúlni, mert ugyanazon a térképen történik minden. Velem és velük, velünk.