A ​térkép szélén 69 csillagozás

Tar Sándor: A térkép szélén

Tar Sándor az elmúlt években írt novelláit gyűjtötte kötetbe. Írásainak szereplői a térkép, a társadalom szélére szorult, szorított emberek. Életükből hiányzik a remény, de nem hiányoznak belőlük az érzelmek és a vágy egy emberibb sorsra. Helyzetük ezért tragikus. Tar most sem dramatizál, egyszerűen csak leír. Történetei éppen ettől a puritánságtól szépek és megrendítőek.

Eredeti megjelenés éve: 2003

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2003
246 oldal · ISBN: 9631423395

Enciklopédia 8


Kedvencelte 20

Most olvassa 4

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 39


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Van a pszichológiában egy fogalom, a „tanult tehetetlenség”, az az állapot, amely során az ember az őt ért folyamatos rossz tapasztalatok hatására elveszíti azt a hitet, hogy érdemi befolyással rendelkezik az élete felett.

Vannak olyanok, akik természetüknél, neveltetésüknél fogva fogékonyabbak az ilyen tananyagra, és vannak olyanok, akik folyton sulykolják ezt a leckét másokba. Családon belül is számtalan példát láthatunk erre, de még lehangolóbb, mikor egész politikai rendszerek és ideológiák építenek arra, hogy a polgáraikba beleverjék ez az érzést.

A ’70-80-as években, amikor én gyerek voltam, a pártállam apparátusa minden szinten olyan példás hatásfokkal alkalmazta ezt a módszert, hogy a szüleim generációja javarészt fel is adta, hogy lázadozzon a kijelölt helye ellen. Csak meghúzni akarták magukat, boldogulni, ahogy tudnak, de leginkább nem kilógni a sorból. Mert azt mindenki tudta, hogy akire felfigyelnek odafönt, az nagyon megjárja.

Tar Sándor megjárta. Őt észrevették. Aztán gyorsan beleverték azt is, hogy semmit nem ér az élete. S ha nem úgy táncol, ahogy fütyülnek, akkor vége van.
Tar megtört. Úgy táncolt, ahogy fütyültek neki, s ez a tánc hosszan elhúzódó haláltánc lett.

Könnyű lenne megvetni emiatt, de én képtelen vagyok erre. Túl jól ismerem azt a környezetet, amiből származik – ugyanabban a faluban spoiler nőtt föl ahol én, és abban a városban spoiler próbált meg boldogulni, ahol én is éltem. S még én is túl sok jobb sorsra érdemes embert ismerek ott, akit felmorzsolt a töredéke annak a kilátástalanságnak, amellyel neki kellett nap mint nap együtt létezni.

Ő melósként látta azt is, hogy azok az emberek, akik nála jóval kevésbé tudatosak, mennyire tehetetlenek, mennyire máról holnapra élnek, ugyanúgy, ahogy ő is. Ezért megértette őket, és tudta, hogy mi az a tehetetlenség, amitől alkoholistává, nagypofájú hőzöngővé, családverő senkiházivá vagy még rosszabbá fajzottak ezek az emberek.

Aztán mikor eljött a rendszerváltás és ezek alól az emberek alól kirántották az addigi egyetlen biztos pontot: a munkahelyet. Ez nem csak a jövedelem elvesztése miatt volt tragédia, hanem mert emiatt a saját magukba vetett hit az utolsó roskadozó erődje is elesett, és ők pedig ott álltak pőrén és kiszolgáltatottan. A tanult tehetetlenség miatt pedig nagyon sokan képtelenek voltak arra, hogy ebből a pofonból felkecmeregjenek.

A novellák nagy része ezt a rendszerváltást követő reménytelenséget írja le. Azt, hogy hogyan csúsztak egyik pillanatról a másikra egész családok a térkép szélére, hogyan lett rajtuk végképp úrrá az önutálat és az önpusztítás – mert akit kutyába sem vesznek, az kutyáknál is rosszabb lesz, ha verekedni kell a koncért.

5 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Úgy érzem, hogy A mi utcánk lakói felkapták olcsó, savanyú borral telt butykosukat, és keserű emlékekkel, reménytelenséggel teli, kifacsart lelküket, aztán eljöttek hozzám egy kicsit mesélni, eljárni az évtizedek óta pörgő, de sehová se tartó szomorkás körmagyarjukat, aztán továbbálltak, hogy szakadatlan keressék tovább a helyüket, valahol A térkép szélén. De félek, hogy nem találják meg sohasem, bár ott, a semmiben aztán helyszűkére nem panaszkodhatunk.
Mert a kárvallottaknak, akik már a géemkák, a végéemek, meg a háztáji gazdaságok gürcölős, szocreál viszonyai közepette is vesztésre álltak, a kurzusváltás megoldást nem, csak a hatalomtechnikusok régi-új nemzedékét hozta el. A változások „senkit nem hagytak az út szélén”, hiszen ők néhány százezren spoiler már régóta az árokmélyi sárban éltek.
Akik a formális, mezcserés politikai-gazdasági (értsd: oligarchikus) változásoknak ezt az időszakát megélték, ebben a jobb sorsra érdemes kicsi hazában, azok számára Tar Sándor minden sora húsba vág, minden karaktere ismerős, a legtöbb gondolata érzékeny pontra tapint. Fájdalmas olvasni, de addiktív, nem ereszt.

Tarja_Kauppinen IP>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Nyomorpaletta, a szélesnél is szélesebb. Akár az alföldi szemhatár: nem is látjuk a végét. Enyhíti néha humor, és egy-egy derűsebb fordulat, amikor valakinek a sorsa kivételesen kedvezően alakul.
Mintha ezek közül a novellák közül kevesebb játszódna gyárban (nem számoltam utána). A változatosság márpedig ha nem is gyönyörködtet, de előnyére válik még egy ennyire erős, egységesen erős kötetnek is. Vannak gyárasak, igen, meg vidéki falvak, akkor pszichiátria, de még bérház is. Csak hogy lássuk: a kilátástalanság, a reménytelenség bárkit, bárhol megtalál.
Miért talál meg? Jobbára saját hibánkból, lehetünk tunyák, tohonyák, törődhetünk bele a sorsunkba, választhatunk nem megfelelő eszközöket a fájdalmunk enyhítésére (úm.: alkohol, szex), adhatjuk fel az akaratunkat, mondván: úgyis mindegy. Talán az az egyetlen közös vonása a szereplőknek, hogy kezdetben mind azt hiszik: ennél rosszabb már nem jöhet. Dehogynem.
Visszatérő téma az ember kifordulása emberi mivoltából (Szilvia, A rosszlábú Váradi kertje, Előtted a küzdés), és a kommunikációs deficitből, félreértésből eredő tragédia (Voláre, Varga őrnagy). A Ház a térkép szélén hatalmas kedvencem (korábban olvastam már egy másik kötetében), Az év novellája-cím esélyese.
„Tar most sem dramatizál, egyszerűen csak leír” – állítja a fülszöveg. Hát, igen! Ezt kéne tőle eltanulni. Az utóbbi időben egyre inkább elfordulok a szórakoztatóirodalomtól, aminek épp ez az oka. Túl sok agyondramatizált, patetizált, teátrált szöveghez volt szerencsétlenségem, amiből is idővel elegem lett. Tar prózája olyasféle, mint Art Spiegelman Mausának a grafikája: sallangmentes, és épp ezért átütő erejű. De ezek a borítók is telitalálatok. Mehetsz a nagy nihilben, amíg a szem ellát, a láb kimarjul, a vállat sebesre töri a katonai málhazsák pántja alá bekúszó és az izzadtsággal iszamós elegyet alkotó lebírhatatlan alföldi por.

Nagyon úgy fest, hogy Tar lesz nálam az idei év nagy felfedezettje. Csak azért nem a kedvenc hazai novellistám, mert azon a trónon Bodor Ádám ül, letaszíthatatlanul. Hanem még így is Elfriede Jelinektől veszi át a stafétát (ő volt a tavalyi év legje).
A címadó novellán kívül a kedvenc: Humán szolgálat. Ily kevés vonallal ily plasztikusan festeni, embereket, tájakat, érzelmeket, pusztulást… 5/5*. Pazar!

6 hozzászólás
robinson P>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Zseniális. Ideje lenne kiadni újra, rég volt már 2003. Ideje beszerezzem Vén Edét és a többi, még nem olvasottat. Öt könyvét olvastam eddig. Mellékesen a könyvtárban sincs meg egy csomó könyve, alig ismerik, mondja a könyvtárosunk…Sajnos, teszem hozzá én.

DaTa P>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Ahogy egyre többet olvasok tőle, úgy válik bennem mind erősebbé a meggyőződés, hogy azt a képzeletbeli lécet, amit ő a novellák terén feltett, nagyon nehéz lesz bárkinek is megugrani.

1 hozzászólás
Maya>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Hát sajnos ez a valóság. Most épp azon gondolkoztam, hogy a tanítványaim nagy része így él: a térkép szélén. Hány meg hány ember élte át ugyanezt a rendszerváltáskor, amikor sorra bezártak a gyárak. Legjobban az döbbentett meg, hogy a gyerekeknek sincs semmi jövője, ha egyszer a szülő a társadalom kitaszítottja lett. Tud írni ez az ember. Egyre türelmetlenebb vagyok, hogy legyen már időm nekifogni a következő könyvének (már itt van nálam kölcsönben A mi utcánk).

Tutajos>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Öt csillag ez is, hisz Tar Sándor. Bár több novellának is valahogy súlytalan lett a vége, mintha Tar írás közben lemondott volna a szereplőiről, s a velük való törődés helyett inkább átment volna a szemközti kocsmába egy felesre.
Van egy beszélgetése a Tilos Rádióban, 2002-ből, melynek a végén felolvassa egyik új novelláját, az is egy erőtlen csattanóval zárul. Lehet, hogy a meghurcoltatása (1999) utáni hangulatát tükrözik ezek a „nemtörődömségek”? Ha igen, akkor csoda, hogy egyáltalán még írt.
Nekem legjobban a kötet első története tetszett, a „Ház a térkép szélén” – az egyik legerősebb magyar novella; hangulatában hasonlít a Szürke galambhoz. A nagy alföldi félelmetesség abszurd világa.

https://archive.tilos.hu/sounds/musorok/Turelmi_Zona_ta…

sztimi53>!
Tar Sándor: A térkép szélén

És megint sikerült neki. Megírni a nagy, büdös valóságot. Úgy ahogy van. Ahogy volt. A rosszlábú Váradi kertje gyomorforgatóan gyönyörű. Rajongok.

4 hozzászólás
Futóhomok>!
Tar Sándor: A térkép szélén

Ezek által a novellák által ha akarod, ha nem, közöd lesz ahhoz a világhoz, amihez talán nem volt (dehogynem), vagy esetleg másképpen kezdesz viszonyulni.
Nehezen haladtam a könyvvel, mert tudtam, hogy Tar Sándor nem kímél, mindenhova el fog vinni, egyre mélyebb rétegekbe. Amiket a térkép széle már alig-alig tart meg, lehet, valahogyan a közepéről kellene kifelé nyúlni, mert ugyanazon a térképen történik minden. Velem és velük, velünk.

Almost_Zed>!
Tar Sándor: A térkép szélén

A történetek szereplőit nagyszerűen ábrázolja Tar Sándor, szinte érezni a könyvből izzadságuk és a kannás bor szagát. A kisvárosi környezetemben szintén találni a novellák figuráihoz hasonló karaktereket. Bizony, ezek a társadalom perifériájára szorult emberek is a közelmúltunk hús-vér szereplői. Ez is a mai magyar valóság, de egyáltalán nem show, és esetükben tényleg a lét a tét.
Egy-két novellát némileg befejezetlennek találtam, az emberábrázolások viszont kiválóak, és a humor, az irónia is tetszett. Összességében jó kis szociográfia.


Népszerű idézetek

sztimi53>!

[…] civilben pedig hithű, meggyőződéses alkoholista, a Függő Párt helyi, egyben országos elnöke. És ha megkérdezték az avatatlanok, milyen függő, kész volt a válasszal, alkoholfüggő. Manapság már annyi a független szervezet, magyarázza ilyenkor türelmesen, hogy kell egy olyan is, amely nyíltan vállalja függőségét. Nem vagyunk bejegyezve, folytatja, ha firtatják, de azért iszunk. A hazának, rendületlenül.

148. oldal, Magvető, 2003.

gesztenye63 P>!

Boldogtalan ember az, ki hajnalban ébred, a boldogok testmeleg, színes álmaikba burkolóznak még ilyenkor, melyben még boldogabbak, még gazdagabbak, még annál is szebbek, erősebbek, mások egy szerelem hamvas vállain vagy pelyhesen nyugvó ölében öntudatlan szuszogják át a napkeltét és reggel alig lehet őket kihúzni az ágyból. A fiatalokat, akik még álmukban is alusznak, még álmodnak is abban az illatozón gyönyörűséges, a vágyak, a szenvedély édes ölelésétől mámoros, megváltó világban, amelyben parázzsal ég a test és a lélek, és amilyen talán nincs is.

A rosszlábú Váradi kertje

csobi P>!

Fiatal korodban meghaltál volna értem. Úgy mondtad.
Meg is.
Tényleg?
Hát hogyne. Ha te mondod.
De szép lett volna!
Normális vagy? Miért nem te?
De akkor meghaltam volna én is!
Abban a korban az ember még nem tudja, mi a halál.
És most? Ebben a korban?
Most már tudja.
És?
Mit és?
Most is meghalnál értem?
Eszem ágában sincs. Most már magunktól is meghalunk. Tulajdonképpen nem is bánnám. Elegem van már mindenből. Te, Pista! Hogy is hívnak engem?
Jutka!
Még jó, hogy a nevemre egyáltalán emlékszel.

Asszonyok feketében 229.o. (Budapest: Magvető, 2003)

robinson P>!

Recsegi, az osztályfőnök, annak idején mikor meghallotta a fiútól a hírt, életében először lakásra ment, hogy rábeszélje a szülőket, taníttassák a fiút, érdemes. Hiába. Tanár úr, mondta Zoli apja, ruhát nem tudunk neki venni, cipőt, lassan enni sem lesz mit, hát miből? Nem érti? Recsegi nem értette.
Uram, győzködte a kissé pityókás apát, és a nemkevésbé mámoros anyát, maguk most, már ne haragudjanak, de apránként elisszák a gyerek jövőjét. Kannás bort iszunk, vágta rá egykedvűen Zoli apja, az olcsó.

sztimi53>!

Ezeknek itt a kocsmában mindenfélét jár a szájuk, de én nem foglalkozok vele, hogy ki mennyit lopott meg lop, de legalább löknének nekünk is valamit, elvégre a kutyát is etetik, a macskát is, pedig az nem ember, mi meg azok lennénk, ha igaz.

64. oldal, Magvető, 2003.

robinson P>!

Fogtam a biciklit és eljöttem haza. Végig danoltam az úton, évek óta nem volt olyan jókedvem, az asszony pedig megijedt, mikor meglátott, mi van? Beteg vagy? Dehogy vagyok, mondom, csak ember vagyok. Megint.

Maya>!

Egy féldeci, egy kávé és egy cigaretta hozta működésbe reggel a testét, mely aztán némi utántöltéssel késő estig fáradhatatlanul járt. Mit tudnak ezek erről az életről? Hiszen ezek csak orvosok, ápolók, de ő másodmagával felvisz egy zongorát a negyedikre úgy, hogy útközben kártyáznak a tetején, ezt persze csak a hecc kedvéért, hogy lássák, hüledezzenek, és mikor a ló, belelépve a nyitva hagyott vízaknába, térdre esett, ő a hasa alá bújt és egyedül lábra emelte, párosával hordta a platóra az ötvenkilós cementes zsákokat, hogy ne kelljen annyit fordulni. Ezek csak azt kérdezik állandóan, hogy miért iszik? Hát azért, hogy elkábuljon, hogy leüsse a szesz, bele az ágyba, álomba, hogy ne gondolkozzon, és ha ilyenkor valaki ebbe bele a folyamatba bele akar avatkozni, azt pofán vágja akkor is, ha az a valaki a felesége. Meg lehet ezt magyarázni egy fehérköpenyesnek?

191. oldal (Ünnepek után)

sztimi53>!

Mikor a targoncán futva vitték át az udvaron a biztonsági emberek a kijárat felé, az jutott eszébe, hogy mit mond majd Erzsinek, ha hazamegy. Azt, hogy készíts ki az öltönyömet, de most a feketét. Amit azért vettünk annak idején, hogy abba temessenek el. Mert én már meghaltam. Akkor is, ha élek.

54. oldal, Magvető, 2003.

fülcimpa>!

Mert ezek miatt lettünk földönfutók, senkik, miattuk kurva a saját lányom, őmiattuk ácsorog a fiam az utcán, mint egy világcsavargó, kéreget egy táblával a nyakában, nincs becsületünk. Ott van a becsület, az igazság, a törvény, ahol a pénz van. Azt pedig az enyémből meg a tiedből harácsolták össze.

76. oldal Magvető, 2003 (Mindenki tudja)

Almost_Zed>!

Na meg ott vannak a cigányok is azzal a rengeteg purdéval, nem szereti őket senki, mert elviszik az összes segélyt, mert ők aztán végképp nem jutnak ötről a hatra, még kapálni se tudnak, nemhogy mást, kapájuk sincs semmiféle szerszám, nem is hívja őket senki, pedig nem mind lop. Aki gyárban dolgozott, még elvolt valahogy, megmutatták neki, mit, hogyan csináljon és nem mehetett ki a kapun, hogy eligya az eszét, de ahogy elküldték őket, egyből beléjük szaladt a gatyamadzag, még jobban, mint mibelénk. Hát persze, hogy ennének ők is, csinálják azt a sok gyereket, egyéb örömük nincs is, csak a nemi élet, már gyerekkorban elkezdik, mindenki mindenkivel, anyjával, lányával, ahogy adódik, amúgy meg segélyt kapnak rá, a legtöbbjük abból él. És panaszkodnak, sírnak-rínak, ott ácsorognak a községháza előtt meg a vendéglőnél az egész család, szedik össze a csikket, ha piac van, ott kéregetnek, kuncsorognak, de hát nekünk sincs már semmink, mit adjunk? Én nem haragszom rájuk, csak sajnálni tudom őket, mert nekik aztán végképp nincs helyük ebben a nagyfene demokráciában, lehet, hogy rájönnek egyszer és vándorolnak tovább. Más nép, és itt már mi is idegenek vagyunk, nemhogy ők.

67. oldal - Mindenki tudja


Hasonló könyvek címkék alapján

Megyeri Judit: Rózsakő – Kezdetek
Borsa Brown: A maffia gyermekei
Tiszlavicz Mária: Lüktetés
Háy János: Napra jutni
Nyáry Krisztián: Így szerettek ők
Bächer Iván: Hatlábú
Krasznahorkai László: Megy a világ
Elyn Vee N.: Santa Night
Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája
Janikovszky Éva: Ájlávjú