A ​mi utcánk 289 csillagozás

Tar Sándor: A mi utcánk Tar Sándor: A mi utcánk Tar Sándor: A mi utcánk

„Valami lehet a levegőben mostanában, vagy csak a hőség teszi, érzi ember, állat, hogy valami nincs rendben. Dorogi lova, a Palkó például úgy issza a sört újabban, hogy felemeli a farkát közben. Mérő Lajos pedig a műfogát vesztette el valahol, de a sört ugyanúgy issza, talán kicsit kevesebbet, vagy csak Esztike, a pultos nem húz neki annyi vonást. Lajost valaki fejbe vágta egy fülledt, zavart éjszakán… Akkor tűnt el az az adonyi alak is, aki hozott patkánnyal rágcsálót irtott, és kedvelte, ha pofozzák. Azóta valami vibrál a levegőben.”

„Magyarországon megsokasodtak az 'írók'. Ezzel arányosan csökkent az írást tudók száma. Tar Sándor ezen kivételes kevesek közé tartozik.” – Petri György

„Tar Sándor 'ott' maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.” – Bodor Ádám

Eredeti megjelenés éve: 1995

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Zsebkönyvtár 2.0

>!
Magvető, Budapest, 2018
242 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631435979
>!
Magvető, Budapest, 2017
242 oldal · ISBN: 9789631436297
>!
Magvető, Budapest, 2017
242 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631435979

3 további kiadás


Enciklopédia 12


Kedvencelte 93

Most olvassa 13

Várólistára tette 208

Kívánságlistára tette 126

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63
Tar Sándor: A mi utcánk

Viszonylag fegyelmezett olvasónak tartom magam. Ritkán adódik az, hogy nem bírok a véremmel és egy kötet kellős közepén megnyomom a gombot és ország-világnak kihirdetem: engem bizony nem érdekel, hogy mi lesz a vége, ez a könyv már örökre a kedvencem.
Ráadásul Tar Sándor történetfüzérből összeálló regénye, A mi utcánk látszatra semmivel sem több, mint bármely hasonló – a kortárs irodalomban viszonylag gyakran fellelhető – kis magyar addiktológiai zárójelentés. Tökéletes diagnózis a korszak minden hazai szenvedélybetegségéről, rendszerszintű, alapos anamnézissel, a betegre közvetlen befolyást gyakorló tényezők és a tünetek részletes ábrázolásával. Az pedig már természetes, hogy ez az „egészségügyi dokumentum” kínosan kerüli az orvosi javallatnak még a látszatát is, ahogyan nem tesz utalást sem prevencióra, sem pedig a szükséges utókezelés lehetséges irányaira. Csupán megállapít és a „helyszínről tudósít”.
Amiért mégis megérint, magával ragad és valószínűleg újraolvasós darabbá válik, az az író-olvasó szimbiózisa, amely bizonyos esetekben – talán a csillagok állásából adódóan – magától értetődő könnyedséggel előáll. Mindez pedig ebben a műben a szerző érintettségéből és az olvasó – jelesül jómagam – bevonódásából adódik össze.

Nem ismerem a magyar falu kurzusváltás-kori hétköznapjainak személyes és kisközösségi tragédiáit, gazdasági-szociális-morális válsághelyzetét. De vallom, hogy ami a sámsoniaknak a GÖCS volt Debrecenben, az volt a melósnak Csepelen a Művek, vagy Újpesten az Izzó, és így tovább. Abban az időben csupán az volt a kérdés, hogy a vadromantikával megfűszerezett vadkapitalizmus beköszöntével a művezető, az üzemvezető, vagy még inkább a párttitkár, a bizalmi az ML-egyetemen edződött kapcsolati tőkéjét milyen ügyesen, mekkora érzékkel tudja átmenteni gazdasági hatalommá a privatizáció „tiszta kezű” metódusában. Nyilvánvaló, hogy a korszak ügyeskedői, haszonélvezői mellett látványosan megjelent a kárvallottak nem is olyan szűk rétege. Az is nyilvánvaló, hogy a lecsúszott egzisztencia nem kizárólag a ’90 körüli időszak velejárója, de a gazdasági-politikai viszonyok markáns változása óhatatlanul felszínre hozza ezt a problémát, mint a szennyezett víz a hasára fordult haldögöket. Persze hogy Dorogi, a Vida gyerek, Hesz Jancsi, meg Sudák Józsi ott volt köztünk már évtizedekkel a változás előtt is, de a tragikus ebben az egész kor(és kór)képben, hogy közel harminc év elteltével is itt vannak. Ugyanazzal a reménytelenséggel tekintenek a semmibe (ami számukra a jövő), és valószínűleg újabb harminc év múlva, majd unokáink is találkoznak remegő kezű árnyékukkal hajnalban az utcavégi, sarki kisközértben, vagy bögrecsárdában, ahogyan próbálják a fájdalmukat enyhíteni, ahogyan nekifutnak az éppen soron következő, értelem nélküli, de kötelezően túlélendő hétköznapnak.

A legszebb számomra ebben a regényben az a gyengéd érzékenység, ahogyan Tar Sándor ezeknek a beteg embereknek fogja a kezét, ahogyan szavaival kimossa a sebeiket, cseréli alattuk az ágytálat.
Elhiszem, hogy közülük való, hogy őszintén átérzi a fájdalmukat, megérti és szánja a szenvedésüket, az embert keresi mindegyikükben. S mindezt humorral, kesernyés derűvel tudja láttatni, hiszen az ember csak saját sírnivaló nyomorúságát képes hitelesen kiröhögni.

A mi utcánk rendkívül mély hatást gyakorolt rám, feltétlenül ajánlom Mindenkinek! spoiler

4 hozzászólás
>!
DaTa P
Tar Sándor: A mi utcánk

Tulajdonképpen a felénél tudtam már, hogy a kedvencek polcra kerül. Az utolsó novellát is befejezve pedig egyszerűen annyit tudok mondani, írni: évek óta nem volt rám könyv ekkora hatással. Döbbenten, elcsendesedve tisztelgek Tar Sándor írói nagysága előtt. Köszönöm az élményt. Majd beleszakadt a lelkem, de köszönöm.

>!
Stone
Tar Sándor: A mi utcánk

Nem idegenek. Itt vannak a mi utcánkban is. Ismerem őket látásból, van, aki köszön, annak visszaköszönök. Van akinek pár hét ismételt látás után én köszöntem oda, ne menjünk már el hallgatagon egymás mellett. Ha már bámul, legyen miért. Ha a kocsmákat összebuheráljuk légvonalban szép széles szalagokkal, annak pont a keresztközepébe van a házunk. És egyik sincs harminc méternél távolabb. Így a mi utcánk kereszteződése egy találkozó pont a reggelben, a nappalban, az éjszakában. Itt éneklik ki magukat az egyik kocsmából kifele a másikba tartva, itt üvöltik az utca tudtára, hogy már megint a büdös pitsába ittad el a pénzt, miből vegyek én kenyeret az asztalra. Itt udvarolnak a fiatal szép testű legények a nagyon korán megérő lyányoknak, hogy aszongya, na há' csák mégfogom. Éngedd mán. Az egész utca élettől bűzlik. Amiről Tar ír, az ma is a valóság. Kicsit másképp néz ki minden tájegységen, de felismerhető. Ezek azok az emberek, akiknek már nincs mit kirakni a kirakatban és mindenki belelát a függöny nélküli szobákba. Mindenki azt gondolja magáról, h ő soha, hogy ő ilyen mélyre nem fog. Nem lennék én abban olyan biztos…

10 hozzászólás
>!
Bla I
Tar Sándor: A mi utcánk

Pál Mária(?) osztályfőnök jól választott. (https://moly.hu/karcok/1317675) Ez a 90-es években megjelenő novelláskötet a Móricz-i tudósítások minőségével vázolja fel a nagyobb városok környéki magyar falvak helyzetét a „gengszterváltást” követően. Póztalan, hiteles, igaz. Bár Tar Sándor utcája valahol a Hajdúságban található, de igaz megállapításokat tesz szinte valamennyi magyar falura – Tolnában és Nógrádban magam is tapasztalhattam ezt…Az író valóban tudta, "mitől lesz csend a kocsmában"(Bodor Ádám) Novellái ércnél maradandóbb matériából álltak össze, gyúrta őket ez a hallatlan írói kvalitásokkal bíró esendő lélek, törékeny szervezet – ki 2005-ben már elhagyott minket. Mert mindnyájunknál többet tudott róla, mit jelent elesettnek, kiszolgáltatottnak, megnyomorítottnak lenni. Prózájában mindenkor az alul levők világából merített, ahonnan maga is jött. Nekem első tőle olvasott kötetem. Lenyűgöző!
Nagyon ajánlom!

>!
Csabi P
Tar Sándor: A mi utcánk

Jelenkor 30/30, novelláskötetek, 17.
Ez a falu valahol a román határ mellett fekszik (eleve nem hangzik jól), de a mi utcánk még ennek a falunak is a legszélén, nem is a legszélén, hanem inkább kívül rajta, legalább is így szeretné mindenki, aki nem az utcában lakik, mert ez az utca girbe-gurba, csak a tanácsi nyilvántartás szerint aszfaltos, de főleg olyan emberek lakják, de olyanok…
A történet(ek) ’90 után játszódik, lehetne ez akár a rendszerváltás regénye, de nem az, mert a változást a ’80-as évekhez képest csak egy dolog jelenti, a munkanélküliség. A fölöslegessé vált emberek gyűjtőhelye ez az utca, úgy kanyarog a falu határa felé, mint egy gyulladt vakbél. A többi ugyanaz, alkoholizmus, széteső kapcsolatok, magukra hagyott emberek, szexuális nyomor, szegénység kívül és belül.
Azt kell mondjam, meglepett Tar, mert mindezek ellenére ez a kötet nem csupán arra hajt, hogy beleverje az olvasó orrát egy kis magyar valóságba, de bőven meg van fűszerezve szatírával, röhögünk, ha kínunkban is a sok élhetetlen balfácánon, akik mind nagyobbnak akarnak tűnni, mint amik valójában, néha olyan érzésem volt, hogy nem csak a kocsma előtti fát, de Bélának hívnak itt mindenkit.
Tar nem művészkedi túl a szöveget, keresetlen egyszerűséggel szólnak a mondatai, de valami olyan arányérzékkel keveri a valóságot az irodalommal, amit kevesen tudnak. Érződik, hogy nem csak papíron teremtette meg ezeket a figurákat, hanem ott is járt közöttük, viszont ahogy leírja, az meg nem csak egyszerű tényközlés, sztori mesélés, hanem tudatosan felépített szöveg, pontosan tudja, hogy mit akar elmondani, és tökéletesen sikerül is neki.
Szóval bárkinek tudom ajánlani ezt a könyvet, és végre a Magvető újra kiadta, úgyhogy semmi akadálya az ismerkedésnek. Nem fog fájni, annyira.

5 hozzászólás
>!
AfterEight
Tar Sándor: A mi utcánk

Nem volt könnyű olvasni ezt a könyvet. Elnehezül az ember szíve tőle.
A mi utcánk bármelyik magyar faluban lehet, ettől olyan szomorú az egész.
Ismerős az életük, a világ változásával rájuk mérettetett csapások,
amik alatt lassan megtörtek. A házakba zárt fájdalmak, melyek képtelenek bent
elférni, ki-ki türemkednek az ajtón és az ablakon.
Ismerősek azok a helyek is, ahol a szívük pillanatnyi megnyugvást talál az ital
mámorfelhőjébe burkolva, és talán egy-egy fél mondatban ha csak viccként is említve lepakolhatnak egy keveset a terheikből.
Ha máshol nem, hát Bélánál.
A mi utcánk szomorú, benne vagyunk mindannyian, apáink, nagyapáink,
őseink révén. Hiszen Isten is errefelé lakik, a nagy madár pedig már valaki
portája felett köröz…

>!
AeS P
Tar Sándor: A mi utcánk

Nem tudtam, hogy ő hiányzott. Őt kerestem sok-sok könyvben, egészen addig, amíg végre meg nem találtam, és örülök, hogy már nem kell tovább keresnem.

3 hozzászólás
>!
Gyöngyi69
Tar Sándor: A mi utcánk

Történet több szólamra, ami külön-külön egy gyomrosnak felelt meg, s közben mégis idétlen vigyor ült közben az arcomon, mert az elbeszélők fura fintorokat vágtak beszéd közben. Fintorogtak, mert nem sajnálatot akarnak maguknak, nem azt akarták, hogy a szívünk szakadjon a sztorijuk hallatán, majd hamar felejtsük el őket, hanem azt, hogy lássuk meg bennük az embert is. Azt az embert, aki valaha talán többet akart, jobbat akart, de valahol nagyon elrontotta. Tar Sándor nem kegyelmez nekünk, a mi utcánkban nem fordíthatjuk félre a fejünket, hogy ne is lássuk ezeket az elhanyagolt, alkohol után remegő embereket. Nem mentegeti őket, főleg nem menti fel őket, de megmutatja azokat az érzéseket, vágyódásokat, amik bennük, mint mindannyiunkban ugyanúgy megvannak, de arra is rávilágít, hogy hogyan tudnak ezek a vágyak olyan mélyre süllyedni egy emberben, amikor már nem igazán képes rájuk találni.
Tar Sándor az írásával ha csak annyit ért el, hogy legközelebb az utcán összefutva Dorogival, Mérővel vagy Sudákkal nem csak a büdös, koszos, lepusztult alakot látjuk, hanem eszünkbe jut, hogy a külsőségek alatt is egy ember van, már nagyon komoly elismerést érdemel.
Nem mellékesen Tar Sándor könyve remekmű, ami régen is aktuális volt, és még nagyon sokáig az is marad. Sajnos.

>!
eme P
Tar Sándor: A mi utcánk

Általában görbe szemmel nézünk a mi utcánk lakóira, ezekre a józanul is részegnek tűnő emberekre. Vagy elnézünk mellettük, kizárjuk őket világunkból – mintha nem hozzánk tartoznának, nem a mi Görbe utcánkban laknának. Szégyelljük a mi, saját utcánkat, és kitartóan ásunk, keresünk, kutatunk, vagy leletek hiányában bőszen feltételezünk, akár Végső Márton tiszteletes, csak hogy találjunk valami szenzációsat, nagyszerűt, igazi nagy értéket, ami elfeledteti a kopár, sivár, szegény, piszkos és sanyarúan egyhangú valóságot. Azonban miközben holt leletek után kajtatunk, él a legenda – pálinkásüvegként terjed szájról szájra: sötétben, az utcáról letérő, kocsmát kereső tévelygők verték az utat, ahol ma a mi utcánk girbe-gurba vonala vezet. Szégyen és gyalázat! De mi is a szégyen? A részegség, a nyomor és a félbehagyott álmok, életek? És kinek a szégyene?
Annak, aki mindig siet, menne, dolgozna, de mégis mindig marad, mert nem kell senkinek? Annak a napszámosnak, aki az ólban alszik, mert a házban nincs helye? Annak, aki bármit tesz, soha semmi reménye az előléptetésre? Annak, akinek a nevét a főnök soha meg nem jegyzi? Annak, aki, bár remekül dolgozik, leszázalékolják? Annak, akit, bár tanult és becsületesen dolgozott, elbocsátanak? Annak, akinek a kiselejtezett kacatból sem jut? Annak, akinek minden álma egy ház, család és gyerekek – és ezt sem sikerül elérnie?
Igen, isznak a mi utcánk lakói, néha a sínekre fekszenek, páran előkészítik a kampót és a kötelet, mások állandóan alszanak és mindenről lekésnek, vagy Bélába, az akácfába kapaszkodva zokogják el bánatukat, mert ki más hallgatná meg őket… Mások állandóan kiabálnak, hangosan beszélnek, és még így sem tudják rendesen elmondani a bánatukat. Kellett valaki, aki megteszi ezt helyettük. Egyszerre értőn és érzőn, ironikusan és empatikusan, humorosan és szívszaggatóan. Úgy, hogy rádöbbenj: minden kis remekbe szabott fejezet-novella egy-egy találkozás azzal, akitől többnyire elhúzódsz az utcán. Meg arra, hogy talán nem elhúzódni kellene. Meg arra is, hogy a mellékutcának nem kellene egyben zsákutcának is lennie, hiszen lehetett volna ez is a falu főutcája…

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
sztimi53 P

Ezeket? Isten? A saját képére?

60. oldal (Magvető, 1995)

21 hozzászólás
>!
robinson P

Az ember sokszor nem is tudja miért, csak jön a könny a szeméből.

>!
fülcimpa

Ott vannak a szép, új házak, van, amelyik hatszobás, emeletes, rajta a rengeteg adósság, az ember munka nélkül, akkor a gyerekek, csinálták, szerződtek, hogy majd így, majd úgy, most meg sehol semmi, csak a szar füstöl. Akkor a menyecske egyszer csak, megunja, fogja magát, és elválnak. Ez megy máma. A ház meg eladó. De kinek?

7. oldal (Magvető, 1995)

1 hozzászólás
>!
gesztenye63

Aludni, az lenne jó, sokáig. Aztán felébredni úgy, mintha csak álom lett volna ez az egész.

108. oldal, Madártávlat (Magvető, 2018)

>!
Miestas

Miatyánk, ki a mennyekben vagy, morogja a tiszteletes, egyáltalán milyen vallású maga? Tudja a herém, püspök úr, mondja a sovány ember hát nem mindegy? Nem egy isten van? Akkor engem becsaptak!

43. oldal

>!
fülcimpa

Az ötödik terhesség körül a fáradt tekintetű orvos lágyan megkérdezte, hogy asszonyom, szokott maga védekezni? Nem lenne jobb? Joli nem értette elsőre, viszont másodszorra sem, hát mért védekezzek én az uram ellen, kérdezte ártatlanul, nem bánt az! Még ugyan szeret! Azt látom, mondta türelmesen az orvos, aztán Harap Sanyival is beszélt, csak fel kell rá húzni, mondta szeretettel, mire, kérdezte Sanyi gyanakvón, aztán mikor a dolgok előre haladtak, hirtelen felsírt mint egy gyermek, és úgy, lehúzott nadrággal kiugrott a kötöző ablakán.

85. oldal (Magvető, 1995)

1 hozzászólás
>!
robinson P

A kocsmában hetenként egyszer verekednek, de a harag vagy a gyűlölet nem tart sokáig, ahogyan a szeretet, az öröm és a boldogság sem.

Kapcsolódó szócikkek: kocsma
>!
Miestas

Az udvarlás gyors és lényegre törő, meséli a helyi körzeti orvos, úgy kezdődik, hogy gyere…

90. oldal

>!
sztimi53 P

Iszik valamit, kérdezte. Dehogy, pironkodott Terka, esetleg a magáéból egy kortyot. Abból nem, az a lovamé, az meg nem iszik senki után.

102. oldal (Magvető, 1995)

>!
robinson P

Az öreg tiszteletes általában nyugodt ember, csak néhány dolog tudja felidegesíteni, például az, ha valaki gyónni szeretne.


Hasonló könyvek címkék alapján

Bodor Ádám: Sinistra körzet
Závada Pál: Jadviga párnája
Bartis Attila: A nyugalom
Békés Pál: Csikágó
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert
Galgóczi Erzsébet: Vidravas
Petőcz András: A születésnap
Csalog Zsolt: Parasztregény
Arthur Koestler: Sötétség délben