Viszonylag fegyelmezett olvasónak tartom magam. Ritkán adódik az, hogy nem bírok a véremmel és egy kötet kellős közepén megnyomom a gombot és ország-világnak kihirdetem: engem bizony nem érdekel, hogy mi lesz a vége, ez a könyv már örökre a kedvencem.
Ráadásul Tar Sándor történetfüzérből összeálló regénye, A mi utcánk látszatra semmivel sem több, mint bármely hasonló – a kortárs irodalomban viszonylag gyakran fellelhető – kis magyar addiktológiai zárójelentés. Tökéletes diagnózis a korszak minden hazai szenvedélybetegségéről, rendszerszintű, alapos anamnézissel, a betegre közvetlen befolyást gyakorló tényezők és a tünetek részletes ábrázolásával. Az pedig már természetes, hogy ez az „egészségügyi dokumentum” kínosan kerüli az orvosi javallatnak még a látszatát is, ahogyan nem tesz utalást sem prevencióra, sem pedig a szükséges utókezelés lehetséges irányaira. Csupán megállapít és a „helyszínről tudósít”.
Amiért mégis megérint, magával ragad és valószínűleg újraolvasós darabbá válik, az az író-olvasó szimbiózisa, amely bizonyos esetekben – talán a csillagok állásából adódóan – magától értetődő könnyedséggel előáll. Mindez pedig ebben a műben a szerző érintettségéből és az olvasó – jelesül jómagam – bevonódásából adódik össze.
Nem ismerem a magyar falu kurzusváltás-kori hétköznapjainak személyes és kisközösségi tragédiáit, gazdasági-szociális-morális válsághelyzetét. De vallom, hogy ami a sámsoniaknak a GÖCS volt Debrecenben, az volt a melósnak Csepelen a Művek, vagy Újpesten az Izzó, és így tovább. Abban az időben csupán az volt a kérdés, hogy a vadromantikával megfűszerezett vadkapitalizmus beköszöntével a művezető, az üzemvezető, vagy még inkább a párttitkár, a bizalmi az ML-egyetemen edződött kapcsolati tőkéjét milyen ügyesen, mekkora érzékkel tudja átmenteni gazdasági hatalommá a privatizáció „tiszta kezű” metódusában. Nyilvánvaló, hogy a korszak ügyeskedői, haszonélvezői mellett látványosan megjelent a kárvallottak nem is olyan szűk rétege. Az is nyilvánvaló, hogy a lecsúszott egzisztencia nem kizárólag a ’90 körüli időszak velejárója, de a gazdasági-politikai viszonyok markáns változása óhatatlanul felszínre hozza ezt a problémát, mint a szennyezett víz a hasára fordult haldögöket. Persze hogy Dorogi, a Vida gyerek, Hesz Jancsi, meg Sudák Józsi ott volt köztünk már évtizedekkel a változás előtt is, de a tragikus ebben az egész kor(és kór)képben, hogy közel harminc év elteltével is itt vannak. Ugyanazzal a reménytelenséggel tekintenek a semmibe (ami számukra a jövő), és valószínűleg újabb harminc év múlva, majd unokáink is találkoznak remegő kezű árnyékukkal hajnalban az utcavégi, sarki kisközértben, vagy bögrecsárdában, ahogyan próbálják a fájdalmukat enyhíteni, ahogyan nekifutnak az éppen soron következő, értelem nélküli, de kötelezően túlélendő hétköznapnak.
A legszebb számomra ebben a regényben az a gyengéd érzékenység, ahogyan Tar Sándor ezeknek a beteg embereknek fogja a kezét, ahogyan szavaival kimossa a sebeiket, cseréli alattuk az ágytálat.
Elhiszem, hogy közülük való, hogy őszintén átérzi a fájdalmukat, megérti és szánja a szenvedésüket, az embert keresi mindegyikükben. S mindezt humorral, kesernyés derűvel tudja láttatni, hiszen az ember csak saját sírnivaló nyomorúságát képes hitelesen kiröhögni.
A mi utcánk rendkívül mély hatást gyakorolt rám, feltétlenül ajánlom Mindenkinek! spoiler
