A ​mi utcánk 94% 256 csillagozás

Viszonylag fegyelmezett olvasónak tartom magam. Ritkán adódik az, hogy nem bírok a véremmel és egy kötet kellős közepén megnyomom a gombot és ország-világnak kihirdetem: engem bizony nem érdekel, hogy mi lesz a vége, ez a könyv már örökre a kedvencem.
Ráadásul Tar Sándor történetfüzérből összeálló regénye, A mi utcánk látszatra semmivel sem több, mint bármely hasonló – a kortárs irodalomban viszonylag gyakran fellelhető – kis magyar addiktológiai zárójelentés. Tökéletes diagnózis a korszak minden hazai szenvedélybetegségéről, rendszerszintű, alapos anamnézissel, a betegre közvetlen befolyást gyakorló tényezők és a tünetek részletes ábrázolásával. Az pedig már természetes, hogy ez az „egészségügyi dokumentum” kínosan kerüli az orvosi javallatnak még a látszatát is, ahogyan nem tesz utalást sem prevencióra, sem pedig a szükséges utókezelés lehetséges irányaira. Csupán megállapít és a „helyszínről tudósít”.
Amiért mégis megérint, magával ragad és valószínűleg újraolvasós darabbá válik, az az író-olvasó szimbiózisa, amely bizonyos esetekben – talán a csillagok állásából adódóan – magától értetődő könnyedséggel előáll. Mindez pedig ebben a műben a szerző érintettségéből és az olvasó – jelesül jómagam – bevonódásából adódik össze.

Nem ismerem a magyar falu kurzusváltás-kori hétköznapjainak személyes és kisközösségi tragédiáit, gazdasági-szociális-morális válsághelyzetét. De vallom, hogy ami a sámsoniaknak a GÖCS volt Debrecenben, az volt a melósnak Csepelen a Művek, vagy Újpesten az Izzó, és így tovább. Abban az időben csupán az volt a kérdés, hogy a vadromantikával megfűszerezett vadkapitalizmus beköszöntével a művezető, az üzemvezető, vagy még inkább a párttitkár, a bizalmi az ML-egyetemen edződött kapcsolati tőkéjét milyen ügyesen, mekkora érzékkel tudja átmenteni gazdasági hatalommá a privatizáció „tiszta kezű” metódusában. Nyilvánvaló, hogy a korszak ügyeskedői, haszonélvezői mellett látványosan megjelent a kárvallottak nem is olyan szűk rétege. Az is nyilvánvaló, hogy a lecsúszott egzisztencia nem kizárólag a ’90 körüli időszak velejárója, de a gazdasági-politikai viszonyok markáns változása óhatatlanul felszínre hozza ezt a problémát, mint a szennyezett víz a hasára fordult haldögöket. Persze hogy Dorogi, a Vida gyerek, Hesz Jancsi, meg Sudák Józsi ott volt köztünk már évtizedekkel a változás előtt is, de a tragikus ebben az egész kor(és kór)képben, hogy közel harminc év elteltével is itt vannak. Ugyanazzal a reménytelenséggel tekintenek a semmibe (ami számukra a jövő), és valószínűleg újabb harminc év múlva, majd unokáink is találkoznak remegő kezű árnyékukkal hajnalban az utcavégi, sarki kisközértben, vagy bögrecsárdában, ahogyan próbálják a fájdalmukat enyhíteni, ahogyan nekifutnak az éppen soron következő, értelem nélküli, de kötelezően túlélendő hétköznapnak.

A legszebb számomra ebben a regényben az a gyengéd érzékenység, ahogyan Tar Sándor ezeknek a beteg embereknek fogja a kezét, ahogyan szavaival kimossa a sebeiket, cseréli alattuk az ágytálat.
Elhiszem, hogy közülük való, hogy őszintén átérzi a fájdalmukat, megérti és szánja a szenvedésüket, az embert keresi mindegyikükben. S mindezt humorral, kesernyés derűvel tudja láttatni, hiszen az ember csak saját sírnivaló nyomorúságát képes hitelesen kiröhögni.

A mi utcánk rendkívül mély hatást gyakorolt rám, feltétlenül ajánlom Mindenkinek! spoiler

Nem idegenek. Itt vannak a mi utcánkban is. Ismerem őket látásból, van, aki köszön, annak visszaköszönök. Van akinek pár hét ismételt látás után én köszöntem oda, ne menjünk már el hallgatagon egymás mellett. Ha már bámul, legyen miért. Ha a kocsmákat összebuheráljuk légvonalban szép széles szalagokkal, annak pont a keresztközepébe van a házunk. És egyik sincs harminc méternél távolabb. Így a mi utcánk kereszteződése egy találkozó pont a reggelben, a nappalban, az éjszakában. Itt éneklik ki magukat az egyik kocsmából kifele a másikba tartva, itt üvöltik az utca tudtára, hogy már megint a büdös pitsába ittad el a pénzt, miből vegyek én kenyeret az asztalra. Itt udvarolnak a fiatal szép testű legények a nagyon korán megérő lyányoknak, hogy aszongya, na há' csák mégfogom. Éngedd mán. Az egész utca élettől bűzlik. Amiről Tar ír, az ma is a valóság. Kicsit másképp néz ki minden tájegységen, de felismerhető. Ezek azok az emberek, akiknek már nincs mit kirakni a kirakatban és mindenki belelát a függöny nélküli szobákba. Mindenki azt gondolja magáról, h ő soha, hogy ő ilyen mélyre nem fog. Nem lennék én abban olyan biztos…

Ez is az a könyv, amiről nem beszélni kell, hanem olvasni. Mindenkinek.
https://gaboolvas.blogspot.hu/2017/10/a-mi-utcank.html

Jelenkor 30/30, novelláskötetek, 17.
Ez a falu valahol a román határ mellett fekszik (eleve nem hangzik jól), de a mi utcánk még ennek a falunak is a legszélén, nem is a legszélén, hanem inkább kívül rajta, legalább is így szeretné mindenki, aki nem az utcában lakik, mert ez az utca girbe-gurba, csak a tanácsi nyilvántartás szerint aszfaltos, de főleg olyan emberek lakják, de olyanok…
A történet(ek) ’90 után játszódik, lehetne ez akár a rendszerváltás regénye, de nem az, mert a változást a ’80-as évekhez képest csak egy dolog jelenti, a munkanélküliség. A fölöslegessé vált emberek gyűjtőhelye ez az utca, úgy kanyarog a falu határa felé, mint egy gyulladt vakbél. A többi ugyanaz, alkoholizmus, széteső kapcsolatok, magukra hagyott emberek, szexuális nyomor, szegénység kívül és belül.
Azt kell mondjam, meglepett Tar, mert mindezek ellenére ez a kötet nem csupán arra hajt, hogy beleverje az olvasó orrát egy kis magyar valóságba, de bőven meg van fűszerezve szatírával, röhögünk, ha kínunkban is a sok élhetetlen balfácánon, akik mind nagyobbnak akarnak tűnni, mint amik valójában, néha olyan érzésem volt, hogy nem csak a kocsma előtti fát, de Bélának hívnak itt mindenkit.
Tar nem művészkedi túl a szöveget, keresetlen egyszerűséggel szólnak a mondatai, de valami olyan arányérzékkel keveri a valóságot az irodalommal, amit kevesen tudnak. Érződik, hogy nem csak papíron teremtette meg ezeket a figurákat, hanem ott is járt közöttük, viszont ahogy leírja, az meg nem csak egyszerű tényközlés, sztori mesélés, hanem tudatosan felépített szöveg, pontosan tudja, hogy mit akar elmondani, és tökéletesen sikerül is neki.
Szóval bárkinek tudom ajánlani ezt a könyvet, és végre a Magvető újra kiadta, úgyhogy semmi akadálya az ismerkedésnek. Nem fog fájni, annyira.

Nem volt könnyű olvasni ezt a könyvet. Elnehezül az ember szíve tőle.
A mi utcánk bármelyik magyar faluban lehet, ettől olyan szomorú az egész.
Ismerős az életük, a világ változásával rájuk mérettetett csapások,
amik alatt lassan megtörtek. A házakba zárt fájdalmak, melyek képtelenek bent
elférni, ki-ki türemkednek az ajtón és az ablakon.
Ismerősek azok a helyek is, ahol a szívük pillanatnyi megnyugvást talál az ital
mámorfelhőjébe burkolva, és talán egy-egy fél mondatban ha csak viccként is említve lepakolhatnak egy keveset a terheikből.
Ha máshol nem, hát Bélánál.
A mi utcánk szomorú, benne vagyunk mindannyian, apáink, nagyapáink,
őseink révén. Hiszen Isten is errefelé lakik, a nagy madár pedig már valaki
portája felett köröz…

Nem tudtam, hogy ő hiányzott. Őt kerestem sok-sok könyvben, egészen addig, amíg végre meg nem találtam, és örülök, hogy már nem kell tovább keresnem.

Én ismerem ezeket az embereket. Akikről ír, ott laknak a szülőfalumban, bejönnek hozzám nap, mint nap a munkahelyemre, elmennek mellettem az utcán. Tökéletesen lefesti a rendszerváltás utáni munkanélküliek reménytelen nyomorúságát, akik csak az alkoholban találnak vigaszt. Életük olyan sivár és kilátástalan, hogy még egyikőjük lova sem tud sör nélkül létezni. Ötből öt.

Én egy hajdúsági faluban nőttem fel. Nem Sámsonban ugyan, de mit számít az a 40 km, azt hiszem a nyomor és a lecsúszás ugyanilyen földrajzilag bárhová helyezzük. Első olvasáskor azt írtam ismerem ezeket az embereket. És tényleg. Én a mi utcánkban nőttem fel, a falu végén, állt-dőlt arra pár ház és csak pár lépés a mennyország onnan. A kocsma. A kurta. Ismertebb nevén Zöld tízes italbolt, amire nyílik az utca, és ahol mindenkinek megvan a maga kis tragédiája. Ez elől nyújt menedéket a kocsma, ahol hol megértéssel, hol utálattal találkozik az ember, mégis mind idejár. A nyugdíjban lévő vénemberek, apák, vén legények, munkások, de főleg munkanélküliek, meg az ordítós “Manyi”, a részeges. (A férjének mindenki azt mondta, ha agyonütötted volna időben, már szabadulnál, hát igen, nekem is vannak ilyen történeteim). Igen, a nők is járnak, ki inni, ki az ura/ apja után szédül be, hogy hazacibálja onnan, ahol az alkohol ad némi feloldást, a játék, meg a röhögés, ami a kínkeservből fakad. Mert, ha ilyen nagy a nyomorúság, akkor mi mást lehet tenni? Nevetni. Igen, jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.

Update. Azóta már teljesen más az utca, húsz év tűnt tova, kihaltak az öregek, kicserélődtek a lakók, de a könyv lapjain és bennem ott él a mi utcánk, a nyomorúság nem költözött el, az ott lakik, és talán nem űzhetik el soha. Minden Tar-túrán megbeszéljük, hogy újra aktuálisak az írásai, hogy megint csúszik le a nép, nő a szegénység, hogy jelen korban is mennyire igaz. Sajnos minden évben egyre igazabb. Bár az utóbbi időben a Szürke galamb áll a dobogó tetején, azért A mi utcánk örökkön kedvenc. Ekkor szerettem meg Tar írásait, ennek hatására lettem novellaolvasó, ez egy szép barátság kezdete volt.

Általában görbe szemmel nézünk a mi utcánk lakóira, ezekre a józanul is részegnek tűnő emberekre. Vagy elnézünk mellettük, kizárjuk őket világunkból – mintha nem hozzánk tartoznának, nem a mi Görbe utcánkban laknának. Szégyelljük a mi, saját utcánkat, és kitartóan ásunk, keresünk, kutatunk, vagy leletek hiányában bőszen feltételezünk, akár Végső Márton tiszteletes, csak hogy találjunk valami szenzációsat, nagyszerűt, igazi nagy értéket, ami elfeledteti a kopár, sivár, szegény, piszkos és sanyarúan egyhangú valóságot. Azonban miközben holt leletek után kajtatunk, él a legenda – pálinkásüvegként terjed szájról szájra: sötétben, az utcáról letérő, kocsmát kereső tévelygők verték az utat, ahol ma a mi utcánk girbe-gurba vonala vezet. Szégyen és gyalázat! De mi is a szégyen? A részegség, a nyomor és a félbehagyott álmok, életek? És kinek a szégyene?
Annak, aki mindig siet, menne, dolgozna, de mégis mindig marad, mert nem kell senkinek? Annak a napszámosnak, aki az ólban alszik, mert a házban nincs helye? Annak, aki bármit tesz, soha semmi reménye az előléptetésre? Annak, akinek a nevét a főnök soha meg nem jegyzi? Annak, aki, bár remekül dolgozik, leszázalékolják? Annak, akit, bár tanult és becsületesen dolgozott, elbocsátanak? Annak, akinek a kiselejtezett kacatból sem jut? Annak, akinek minden álma egy ház, család és gyerekek – és ezt sem sikerül elérnie?
Igen, isznak a mi utcánk lakói, néha a sínekre fekszenek, páran előkészítik a kampót és a kötelet, mások állandóan alszanak és mindenről lekésnek, vagy Bélába, az akácfába kapaszkodva zokogják el bánatukat, mert ki más hallgatná meg őket… Mások állandóan kiabálnak, hangosan beszélnek, és még így sem tudják rendesen elmondani a bánatukat. Kellett valaki, aki megteszi ezt helyettük. Egyszerre értőn és érzőn, ironikusan és empatikusan, humorosan és szívszaggatóan. Úgy, hogy rádöbbenj: minden kis remekbe szabott fejezet-novella egy-egy találkozás azzal, akitől többnyire elhúzódsz az utcán. Meg arra, hogy talán nem elhúzódni kellene. Meg arra is, hogy a mellékutcának nem kellene egyben zsákutcának is lennie, hiszen lehetett volna ez is a falu főutcája…

Történet több szólamra, ami külön-külön egy gyomrosnak felelt meg, s közben mégis idétlen vigyor ült közben az arcomon, mert az elbeszélők fura fintorokat vágtak beszéd közben. Fintorogtak, mert nem sajnálatot akarnak maguknak, nem azt akarták, hogy a szívünk szakadjon a sztorijuk hallatán, majd hamar felejtsük el őket, hanem azt, hogy lássuk meg bennük az embert is. Azt az embert, aki valaha talán többet akart, jobbat akart, de valahol nagyon elrontotta. Tar Sándor nem kegyelmez nekünk, a mi utcánkban nem fordíthatjuk félre a fejünket, hogy ne is lássuk ezeket az elhanyagolt, alkohol után remegő embereket. Nem mentegeti őket, főleg nem menti fel őket, de megmutatja azokat az érzéseket, vágyódásokat, amik bennük, mint mindannyiunkban ugyanúgy megvannak, de arra is rávilágít, hogy hogyan tudnak ezek a vágyak olyan mélyre süllyedni egy emberben, amikor már nem igazán képes rájuk találni.
Tar Sándor az írásával ha csak annyit ért el, hogy legközelebb az utcán összefutva Dorogival, Mérővel vagy Sudákkal nem csak a büdös, koszos, lepusztult alakot látjuk, hanem eszünkbe jut, hogy a külsőségek alatt is egy ember van, már nagyon komoly elismerést érdemel.
Nem mellékesen Tar Sándor könyve remekmű, ami régen is aktuális volt, és még nagyon sokáig az is marad. Sajnos.

Vida bácsi és az eldugott utca története, ahol senki sem tudja igazán, hogyan kellene csinálni. Egy falu vége, és egyben az út vége. Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy „A mi utcánk” egy újabb fejezet a társadalmi szociográfiai írás hosszú történetében: a vidéki depriváció (valamitől való megfosztottság) közelgő fenyegetettsége. De korántsem. Mert Tarnak váratlan és frissítő hangja van. Az ő alakjai inkább egyéni hangot adnak az olyan gondolatoknak köszönhetően, amelyek gondoskodnak a tragédia, a szatíra vagy a szentimentalizmus elkerüléséről. Az „átfedő mesék” közvetlenül az utca világába vezetnek minket, olyannyira, hogy végül úgy érezzük, mintha a szerző hangja olvadt volna a karaktereibe. Minden történet egy társadalom életének része. A harmincegy darab „matrica” miközben egymás mellé áll, feltárják az utcai lakosság mindennapi rettegését. Megnyitják a szomszédos ablakok következő kaleidoszkópját. A fejezetek különálló életeket vizsgálnak. Tárgyilagos stílusban tele iróniával, miközben humor tölti meg a sivár, szegényes paraszti karaktereket élettel. Itt az emberek élete összefonódik, mégis magányos, és ez annyira hétköznapi, hogy csak egy pillanatra érezzük meg a fájdalmat. A fejezetek inkább térbeli, nem időbeli sorrendet követnek: az idő lassan halad, ha egyáltalán halad, mert hasonló események körül keringenek. A leírások tökéletesen olvadnak monológokba: a szavak, ugyanazok maradnak. A karakterek elkülönülnek egymástól, de végül az arcukon a közös elszigeteltség és reménytelenség jeleit „véljük felfedezni.” Ezeken és más figurákon keresztül az ember egy olyan világba csöppen, amely elragadó, de egyben borzasztó. És mégis: itt Tar olyan univerzumot hozott létre, melyben a történetek megerősítik a szereplők emberiségét, méltósággal gazdagítják. Bár az olvasók megtalálják a tematikus hasonlóságot Bohumil Hrabal: Véres történetek és legendák című könyvével vagy, hogy itthon maradjak: (általam oly kedvelt) Krasznahorkai László disztópikus (elképzelt negatív jövőkép) falvai, Bodor Ádám vidéken játszódó, történetei vagy Borbély Szilárd „anatómiai erőszak” arcát mutató könyveivel, mégis ez az egyedi viselkedés és személyiség Tar ajándéka, amelyek megjelenítése az ő eredetiségét mutatja.