A könyv hátsó borítóján és az első oldalakon olvasható kritikaidézetekben a következő szerzőkhöz hasonlítják Tao Lint (nemcsak ezt a könyvét, hanem a műveit általában): Samuel Beckett, Albert Camus, Franz Kafka, Bret Easton Ellis – meg még lehet, hogy kihagytam valakit. Ha valakit ilyen nevekhez hasonlítanak, akkor az illetőnek minimum az évszázad egyik legnagyobb írójának kéne lennie. De attól, hogy a regény abszurd, a szerzője még nem lesz mindjárt Beckett vagy Camus; attól, hogy a könyv egy fenyegető, kiismerhetetlen, az embert rettegéssel és szomorúsággal eltöltő (virtuális/valóságos) világban játszódik, a szerzője még nem lesz mindjárt Kafka; és attól, hogy az író minimalista, még nem lesz mindjárt Bret Easton Ellis. (Tao Linhez képest egyébként BEE minimalizmusa maga a gyönyörűséges, elomló líraiság – és ezzel nem Lint akarom dicsérni.) És Tao Lin nem is az évszázad írója (vagyis még lehet, végül is még tök fiatal, de remélem, nem lesz az. És remélem, nem ez a fajta írás lesz „az irodalom jövője” – ahogy azt szintén valamelyik kritikaidézetben írják).
A regény amúgy arról szól, hogy Haley Joel Osment (nem a színész, hanem egy fiatal író) és Dakota Fanning (nem a színész, hanem egy középiskolás, mindenféle lelki nyavalyával küzdő lány) megismerkednek a neten. Először Gmailen chatelnek, aztán elkezdenek találkozgatni, aztán szerelmesek lesznek egymásba – a „szerelem” szót jobb kifejezés híján használom a kettőjük között lévő érzelmi viszonyra. Az idejük nagy részét az teszi ki, hogy a legközelebbi találkozást tervezgetik (nem egy városban laknak, Dakota meg még fiatalkorú, úgyhogy nem olyan egyszerű találkozgatniuk), találkoznak, majd utána chatelnek vagy SMS-eznek arról, hogy hogy sikerült a találkozás. Később aztán már közelebb laknak egymáshoz. Aztán persze az egész nem vezet sehová.
Szóval nem olyan nehéz kitalálni, hogy Tao Lin „mit akar mondani”: hogy milyen szörnyű ez a kor, milyen üresek az emberek, milyen rémes a virtuális világ (meg a valós is), mennyire kilátástalan és abszurd az élet, mennyire nincs értelme semminek, s hogy milyen borzasztóak ezek a „meta-kapcsolatok”, amelyek arról szólnak, hogy két ember szinte kizárólag arról beszélget, hogy ők most akkor kapcsolatban vannak egymással. Stb.
És végül is érthető és a tárgyhoz illő a stílus is, ahogy mindezt előadja: (szándékosan) lapos (emiatt engem nagyon frusztráló); a leghétköznapibb részletekre szorítkozik, azokat viszont nagyon pontosan írja le. (Tao Lin nem azt mondja, hogy valaki szomorú vagy aggódik. Nem. Ő ezt úgy mondja, hogy mondjuk „Dakota Fanning aggodalmas arckifejezéssel nézett Haley Joel Osmentre” […with a worried facial expression]. Ami egyszer oké, de amikor százhatvannegyedszer olvasom a facial expression kifejezést, akkor már valahogy tök szürreálisnak tűnik.) Ahogy Tao Lin ír, az abszurd, eltúlzott-és-semmitmondó egyszerre, távolságtartó, sokszor ironikus és „irodalmiatlan”. Unalmas és üres stílus – nyilván direkt, de attól még nem jó olvasni.
A könyv amúgy sokszor nagyon jól ábrázolja a modern (?) kapcsolatok milyenségét meg az állandó kétségeket, amik között egy efféle kapcsolatban lévő ember vergődik. Főleg Dakota Fanning és Haley Joel Osment személyes találkozásai és intim pillanati jók ilyen szempontból. Mint pl. amikor egymás mellett fekszenek a lány ágyán, a lány megérinti a fiút, aki ezt nem viszonozza. Kicsit később a fiú megöleli a lányt, aki ezt nem viszonozza. Közben a fiú azon gondolkodik, hogy most a lánynak kell lépnie, de ha ő (Haley Joel Osment) megint kezdeményezne és megérintené a lányt, nem játszmázna és nem várná ki a „szabály szerint” következő lépést, akkor minden rendbe jönne és akár még jól is érezhetnék magukat. Vagy pl. amikor Haley Joel Osment azon agyal, hogy ő több mindent megtesz a lányért (pl. rajzol neki citromot), és később érzelmileg zsarolja a lányt, merthogy a lány kevesebbet ad neki. Az utolsó kb. 50 oldal meg úgy egy az egyben nagyon jó.
Szóval vannak jó részei. Elég sok. Meg az egész még jelent is valamit. De eléggé utáltam olvasni.
