34. legjobb kortárs könyv a molyok értékelése alapján
!

Az ​Esti ködök kertje 166 csillagozás

Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje
Bookline · 4.290 Ft –30% 3.003 Ft
Olvasók Boltja 3.432 Ft
Publioboox · 2.125 Ft –5% 2.019 Ft
Book and Walk 2.125 Ft
Könyvtár

Malajzia hegyei között, a teaültetvények szomszédságában bújik meg Jugiri, az Esti Ködök kertje. Gazdája a megközelíthetetlen Aritomo, a japán császár hajdani kertésze, aki a japánkertek tervezésének művészi fogásain kívül számos más titok őrzője is. Mellé szegődik Jün-ling, a fiatal kínai lány, akinek a lelkét súlyos emlékek terhelik. Kettejük lassan és nehezen kibontakozó kapcsolatáról szól a könyv, amelyet eleinte csupán megállapodás tart össze, később azonban az egyre szorosabbra fűződő barátság vagy valami annál is több…

Eredeti mű: Tan Twan Eng: The Garden of Evening Mists

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
Tarandus, Győr, 2016
480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155261732 · Fordította: Hegedűs Péter
>!
Tarandus, Győr, 2014
480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155261732 · Fordította: Hegedűs Péter
>!
Tarandus, Győr, 2014
480 oldal · ISBN: 9786155261749 · Fordította: Hegedűs Péter

Enciklopédia 38

Szereplők népszerűség szerint

Aritomo · Tacudzsi Josikava professzor · Töoh Jün-ling

Helyszínek népszerűség szerint

Jugiri


Hirdetés

Kedvencelte 60

Most olvassa 24

Várólistára tette 250

Kívánságlistára tette 212

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma MP
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Ez a könyv olyan szép, hogy hajlamos az ember elfelejteni, milyen elképesztő vállalkozás is egyben. Tan Twan Eng tulajdonképpen az irodalom eszközeivel tesz kísérletet egy orbitális Ázsia-szintézis létrehozására mind etnikai, mint történelmi értelemben. Egyszerűen szemkápráztató, mennyi minden van belesűrítve ebbe az egyetlen könyvbe: hinduk, muszlimok, kínaiak, japán megszállók, európai gyarmatosítók, kommunista lázadók… Ez a regény éppúgy szól a sérelmekről és fájdalmakról, mint a felejtésről és megbocsátásról, és nem mellesleg: ez a könyv eredeti és tiszta megfogalmazása annak a Mester és Tanítvány kapcsolatnak, ami a távol-keleti kultúrák egyik sajátossága – csak itt a tanítvány első próbatétele az, hogy megtanulja nem gyűlölni mesterét.

Több síkon és sok szereplővel operál az író, nagy céljai vannak, és jól dönt, amikor mindehhez egy lágy szövésű, világosan értelmezhető nyelvezetet választ. Azt hiszem, ezt így kell, csak így lehet. De azzal én vitatkoznék, hogy ez egy lassú szöveg. Sőt, épp ellenkezőleg – ilyen sűrű beltartalommal röpke 500 oldalon nem is tudom, boldogulna-e az író ráérősen. Pláne, hogy Twan Eng mintha a krimizsánerből emelné át azt a módszert, amivel a feszültségről gondoskodik: a mindent átható titok sejtelmét, amihez a szereplők csak lépésről lépésre jutnak közelebb. Mindezt azonban Twan Eng elrejti a szemünk elől a kert történetével. Sakkei, ahogy Aritomo, a kertész mondaná, vagyis játék a perspektívákkal: amíg szereplőink a fákkal és a koi-pontyokkal foglalkoznak, addig nekünk is olybá tűnik, hogy megállt az idő, kikerültünk a történelemből és átjár minket a nyugalom, holott az oldalak és a történések csak úgy rohannak az ujjaink alatt. Érdekes, kontinentális éghajlaton egy ilyen kert ritmusát az évszakok periodikus változásai irányítanák, ám a trópusokon más a helyzet, itt folyamatos az átalakulás, a fejlődés és a pusztulás egyaránt. Hömpölyögnek a dolgok, nem pulzálnak, ahogy ez a szöveg is. De ez a hömpölygés nem a mondatok elengedéséből fakad, hanem a lehető legmagasabb fokú megkomponáltságból. „Az övéhez hasonló kerteket azért tervezik, hogy manipulálják az ember érzéseit. Én ezt tisztességtelennek találom.” – mondja a könyv egyik (fehér) szereplője Aritomo botanikai műalkotásáról. És igen, ezt a regényt is azért tervezték, hogy manipulálja az ember érzéseit. És én ezt végtelenül tisztességesnek találom. Feltéve, ha sikerrel jár..

(Külön kiemelném a Tizenhatodik fejezetet – bár ez talán nonszensz egy epikus próza esetében. De Tacudzsi elbeszélése a kamikaze-pilótákról az egész egyszerűen tökéletes. Mutogatni kéne íróiskolákban, hogy nézd csak, így kell érzékenyen, finoman megmarkolni az olvasó összes belsőszervét egyszerre. Talán a vesék kivételével.)

2 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Klasszikus nagyregény, épp oly szép, mint a címe.
Csábító és kézenfekvő a hasonlat: olyan, mint egy japán kert, egyszerre mesterséges, konstruált és ugyanakkor mégis természetes. Nagyívű kompozíciójával és apró részleteivel, stílusával elvarázsol, meditációra ösztönöz, de ugyanakkor mégis nyugtalanító, elgondolkodtató. A sok nagyszerű, rajongó értékelés után én nem is tudok újat mondani.
Azért van egy spoieres kiegészítésem, egészen személyes megközelítésem:
spoiler

8 hozzászólás
>!
_Eriii P
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Nem akartam, hogy vége legyen a könyvnek. Bármennyire is megpróbáltam lassan olvasni, minden egyes szót lassan befogadni, nem tudtam abba hagyni az olvasást. Én még ilyen gyönyörű könyvvel nem találkoztam. Olyan csodás ez az írásstílus amilyenhez foghatót még nem olvastam. Olyan gyönyörű ez a könyv, olyan lírai, olyan fájdalmas, hogy olvasás közben az ember elfelejt levegőt venni. Olyan átkozottul fájdalmas a háború legyen az bárhol, olyan átkozottul dühítő, olyan átkozottul az emberiség szégyene. Az esti ködök kertje egy hosszú utazás a távol kelet gyönyörű Malajziájában. Sok évet felölelő utazás, ahol az ember dühvel, haraggal, keserűséggel, lelkében sebbekel utazik, de amikor rálel a béke, a csend kertjére, megtalálja azt a lelki békét ami a megbocsájtás ad. Egyszerűen képtelen vagyok azt a sok szépséget amit a könyv adott le írni. Képtelen vagyok szavakba önteni, azt a csodaszép utazást amibe részem volt. Igaz, volt iszonyatosan szörnyű és embert próbáló is. A szívem szakadt meg Jün-lingért. Mindegyik szereplő kiemelkedő volt. Egyszerűen nem tudom elengedni ezt a csodát, amit a könyv nyújtott. Ajánlom….

7 hozzászólás
>!
Bélabá P
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Az Esti ködök kertje olyam olvasmány, amire sokáig emlékezni fogok. Nagyszerű regény több szempontból is! Egyik és talán legfontosabb tényező az a keleti hangulat, amely még magasabb polcra helyezi az amúgy erős történeti szálakat. Malajzia történelmébe kap az olvasó némi bepillantást, és ez önmagában is kuriózum. Nem nagyon jelentek meg könyvek magyarul ebből az országból. Tan Twan Eng mesterien elegyíti, keveri a lapokat azzal, hogy japán és kínai szereplőket írt a regénybe és a kultúrájuk, hagyományaik parányi szelete bontakozik ki előttünk. Elég csak a japán kertépítő művészetre gondolni vagy a testkultúrára, tetoválásokra, kalligráfiákra, irodalmi utalásokra Kínából (például Vízparti történet). Ezek a dolgok önmagában is remek olvasmánnyá emelik a regényt.
A cselekmény meg egy memoár-szerű emlékezésfolyam a kényszermunkatábor borzalmaira, a háború utáni évekre, az ország (Malajzia) függetlenségi harcaira.
Stílusában és kiadásában is gyönyörű regény. A szépen megfogalmazott mondatok mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Azt gondolom, ebbe a fordító, Hegedűs Péter is hozzátette a magáét. Komoly mondandójú könyv, amit célszerű elaprózni olvasásban, hogy kellően hasson a hangulata, keleti varázsa. Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, akit kicsit is vonz a Távol-Kelet világa. Abszolút ötcsillagos regény (5 pont), kedvenc lett.

4 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISMP
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

A fülszöveg nagyon egyszerű, szinte sablonos történetet ígér. Egzotikus közegben. A regény sok minden, csak nem egyszerű és nem sablonos. Ami pedig az egzotikumot illeti…
…számomra az volt olvasás közben a legkeservesebb, hogy sok-sok elemét minden további nélkül be tudtam helyettesíteni általam ismert történelmi eseményekkel. Mert szomorú, de könnyű munka olyan szörnyűségekről olvasni, amelyek tőlem több ezer kilométerre estek meg, és ott is maradnak. De az embernek a torka összetapad, és fulladozni kezd, ha úgy érzi, hogy olykor Malajziában is „rólunk szól a mese.”

Pedig azt, hogy egy ilyen könyv olvasásától közelebb fog jönni az a sose látott-hallott idegen kultúra, azt tudtam már azelőtt, hogy kinyitottam volna a könyvet. Soknemzetiségű, soknyelvű, sokkultúrájú ország Malajzia, amelyhez egyaránt ragaszkodik a városban élő, iszlám vallású maláj, a törzsi társadalomban élő dzsungellakó maláj és a hajdani kínai bevándorlók nyomokban buddhista ük-ükunokája is, aki régen nem tud kínaiul, felnőttként tanul meg malájul, viszont anyanyelvi szinten beszéli a brit gyarmatosítók nyelvét. Akik közül egy sem válik szereplővé, de nyilvánvalóan vannak közöttük, akik otthonuknak tekintik a földet, amely már nem gyarmat többé. És akkor még nem is beszéltem a dél-afrikai családról, amely szintén a brit gyarmatosító hadsereg elől menekült Malajziába, és híven őrzi afrikaans anyanyelvét.
Mindenki az önazonosságáért küzd, mindenki meg akarja őrizni önmagát, és a főszereplők többnyire még arra is törekszenek, hogy a többiekkel békében éljenek. A baj „csak” az, hogy az önazonosság nem képzelhető el emlékezet nélkül – ezek az emberek pedig felejteni akarnak. Nagyon.
Mert ebbe az egész lecsóba belecsapott a II. világháborús japán megszállás meg az azt követő (udvarias megnevezéssel) szükségállapot, amikor hol a kormány ölte a kommunista felkelőt, hol a kommunista felkelő a kormány (vélt vagy valós) híveit, de leginkább a polgári lakosság szenvedett, mint mindig.
A regény pedig úgy van megírva, hogy az összes főbb szereplőnek, így vagy úgy, ehhez az időszakhoz kötődnek a legmeghatározóbb emlékei. Súlyosabb esetben pont azok, amelyektől az illetőnek a személyisége kialakult. Senki sincs évtizedekig gennyedző lelki sebek nélkül, és még szép, hogy senki sem ártatlan. (Hogy a főszereplő kínai nő, Jün-Ling, éppen jogász, az telitalálat. Nem is lehetne más.) És közben még az öregedéssel meg a betegségekkel is meg kell küzdeni.

Mindezzel együtt ez a regény nagyon, nagyon szép. Egyfolytában, elejétől végéig.
A múlékony szépség regénye. Azoké a művészeteké, amelyek hangsúlyozottan rövid ideig léteznek, nem az örökkévalóságra pályáznak. Ha megpróbálnák, akkor gyorsan jön egy bomba, és annyi. Állandóan visszatérnek a törékeny-gyúlékony papírra vagy selyemre festett, murvába rajzolt és rögtön eltörölt vagy emberi testre tetovált műalkotások, amelyek csak addig élnek, ameddig a hegyek fölött elfoszló köd. De (gyorsan múló) művészet van a kimondott szóban, a test mozdulataiban, lélegzetében, sőt az íj kezelésében is.
És persze ott a kert, mindvégig hangsúlyosan ott van a kert, az állandó változás helye, az utolsó Aritomo japánkertjei közül. Egyébről sincs szó a kerttel kapcsolatban, mint hogy meg kell őrizni, ehhez képest állandóan azt sugallja a szöveg, hogy a keletkezése pillanatától pusztul a kert…
…és ez nem is biztos, hogy baj. Bár attól még szomorú.

Minden, ami ebben a regényben feltűnik vagy elhangzik, egyszerre szó szerinti és jelképes. Amire a szereplők soha el nem mulasztják felhívni a figyelmet. Még a legbrutálisabb kegyetlenségre is jelképes-költői megnevezést találnak ki. A fájdalom okozása is lehet művészet, és ezek az emberek sokszor pontosan azt csinálnak belőle. A másik ember testét kihasználni lehet a háborúban is, lehet a szerelemben is, különféle módokon, akár annak beleegyezésével is.
És ez utóbbit ne csak a szerelemre tessék érteni! Ez talán a leggyilkosabb rétege a regénynek, bár, ami azt illeti, sajnos a legmegjósolhatóbb is. Már ha az embernek vannak ismeretei a saját kultúrája II. világháborús emlékeiről.

Aztán hogy jobb-e, ha az ilyen emlékeket elfelejti az ember…
…abba én már nem merek belemenni.

9 hozzászólás
>!
Zsófi_és_Bea MP
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Előfordul néha, hogy nem tudok azonnal írni egy könyvről, csak halogatom. Mindig más-más oka van és ritkán fordul elő. Az Esti ködök kertjénél is ez történt, már napok óta hevert az íróasztalomon, mintha nem akartam volna távol kerülni tőle. Úgy gondoltam nehéz írnom róla, mert hogyan is adhatom vissza azt a szépséget, amiben a könyv olvasása közben részem volt, hogyan írhatom le azt a nyugalmat, ami olvasás közben eltöltött. Nagyon régen olvastam már ilyen hosszú időn keresztül könyvet, egészen egy hétig tartott. Ez nálam soknak számít, mert annyi olvasnivalóm van, hogy csak olvasom egymás után őket, egyik kalandból a másikba csöppenek, igyekszem gyorsan olvasni. De ezzel a könyvvel sikerült lelassulnom, átélnem a zen, a meditáció adta szépségeket Aritomo japánkertjén keresztül.
A teljes értékelés: http://konyvutca.blogspot.nl/2016/01/tan-twan-eng-az-es…

15 hozzászólás
>!
giggs85 MP
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Bár már eddig is számos eltérő nemzetiségű szerzőtől olvastam rengeteg különböző témájú és tartalmú könyvet, valahogy a maláj szerzők kimaradtak – egészen mostanáig, a legutóbbi olvasmányom ugyanis Tan Twan Eng regénye, Az esti ködök kertje volt. Némi keresgélés után viszonylag keveset tudtam meg a szerzőről: fiatalon ügyvédként dolgozott, és közel negyvenévesen kezdett el írni, mindkét eddigi műve óriási siker volt, különösen a jelen ismertető témájául szolgáló, ugyanis bekerült a Booker-díj és az IMPAC Dublin-díj rövidlistájára, valamint elnyerte a MAN Ázsia-díjat és a Walter Scott-díjat is. Azt hiszem, nem rossz ajánlólevél egyik sem.

A könyv talán legfontosabb központi témája az emlékezet és a felejtés kettőse, nem véletlen tehát, hogy több helyütt is megjelenik a görög istennő, Mnémoszüné és annak névtelen ikerhúga. A történet kezdete talán kicsit sablonos és már több helyen is találkozhattunk vele (többek között egyik kedvenc kortárs regényemben, a Vágy és vezeklésben is), ennek ellenére tökéletesen működik, és egy idő után nem hasonlítgatjuk más korábban olvasottakhoz sem. Az idősödő Jün-ling Töoh bírónőnél súlyos, visszafordíthatatlan agyi leépüléssel járó betegséget diagnosztizálnak orvosai, ami rövid időn belül emlékei és személyisége teljes elvesztéséhez fog vezetni, ezért nyugdíjba vonul, és harmincöt év távollét után visszatér a Kuala Lumpúrtól alig négyórányira fekvő Jugiribe, ahol élete talán legmeghatározóbb időszakát töltötte. Itt egy régi szeretője tanácsára megpróbálkozik azzal, hogy megírja memoárjait, ezzel megőrizze emlékeit a pusztulástól.

Tan Twan Eng nagyon precíz és szinte hibamentes munkát végzett, ugyanis a három főbb időszálon zajló események tökéletes összhangban állnak egymással, és végig képes fenntartani a feszültséget, illetve olvasói kíváncsiságát. Az egyik szál az ’50-es évek elején játszódik, amikor a fiatal, de már alaposan kiégett Jün-ling Jugiribe érkezik a hírneves japánkertészhez, Aritomóhoz, hogy teljesítse testvérének tett fogadalmát, és a japán segítségével felépítsen egy tökéletes kertet, ami megőrzi Jun-hua emlékét. A kapcsolatuk korántsem ígérkezik zökkenőmentesnek, ugyanis a kínai származású lány korábban egy japán kényszermunkatáborban sínylődött (a második idősík), ahol szeretett testvére is meghalt. Ezután csak a gyűlölet élteti, és az, hogy megtalálja nővére sírját, valamint teljesítse fogadalmát.

A történet hihetetlenül lassan bontakozik ki; azt kell mondanom, igazi távol-keleti tempóban haladnak az események, és Jün-linggel együtt mi is lassan kezdjük megtanulni a japánkertészet, illetve számos, a Felkelő Nap országából származó művészet alapjait; megértjük egy posztkolonialista ország mindennapjait, az itt élők helyzetét, és közben megismerjük ennek a két sebzett szívű embernek a múltját is. Eng számtalan rafinált kapcsolódási pontot hoz létre az egyes események, szereplők, vagy helyszínek között, ami által összefüggésbe kerülnek olyan távoli események, mint a búr háború, a japán megszállás és a maláj kommunisták rémtettei, így aztán óhatatlanul is más szemmel, komplexebb módon tudunk tekinteni egyes szereplőkre, történésekre. Sőt, ha figyelmesek vagyunk, akkor talán Jün-linghez hasonlóan mi is élesebb szemmel tudunk a világra nézni.

Megmondom őszintén, hogy kicsit félve vágtam bele ebbe a könyvbe, mert tartottam attól, hogy a maláj irodalom nem tud igazán nagy értéket felmutatni, de szerencsére pozitívan csalódtam benne – Az esti ködök kertje az idei év egyik legkellemesebb meglepetése és legjobb olvasmánya lett.

12 hozzászólás
>!
eme P
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Világháború, megszállás, munkatábor, kamikaze, gyarmatosítás, gerillaháború, függetlenségi harcok. Soha nem gondoltam volna, hogy minderről – társadalmi-történelmi és egyéni vonatkozásaikról, tragédiákról, borzalmakról, megalkuvásokról, testi és lelki sebekről, ezek fájdalmáról és lassú gyógyulásáról így is lehet írni. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nyugalommal lehet olvasni róluk. Sokkal kevésbé nyomasztó témájú könyvek sem tudják elérni azt a harmóniát és békét, amit olvasás közben érez az ember. Hetek, hónapok múlva is visszacseng ez az érzés, az Esti ködök kertjének hangulata. A csend. A befelé tekintés csendje. Az idő felfüggesztése. Pedig maga a regény egyben csupa dinamizmus is. Idősíkok keverednek, történelmi események zűrzavara harsánykodik benne. Fegyverek ropognak, repülők zúgnak el a ködbe burkolózott kert fölött, kések villannak a bozótban. A kert nyugalma elsősorban ahhoz kell, hogy higgadtabban lehessen szembe nézni ezzel a káosszal, az egyre jobban felhalmozódó kérdésekkel, hogy visszavonulva hegyeidbe, könnyebb legyen a számvetés, az önvizsgálat, a világ dolgain való meditálás.
Ebben a fény és idő egymást átfedő rétegeiben létező kertben minden összesűrűsödik – emlékezés és felejtés, változatlanság és örök változás, bocsánatkérés és megbocsátás, gyűlölet és szeretet, erőszak és gyöngédség, gyanú és bizalom, elzárkózás és megnyílás, pusztulás és túlélés, művészet és tabuművészet. A kivonulás, az elhallgatás, az igazságszolgáltatás problémája.
Elültetett titkok csíráznak ki és bújnak napfényre, érzések bimbóznak és virágoznak ki, előítéleteket metsz vissza a metszőolló, súlyos köveket cipel és rendezget gondosan a mester és tanítványa. Harmonikus vonalak kanyarognak a kavicságyon, és rajzolódnak át újra és újra a kertész keze nyomán. Ilyen harmóniába olvadnak a regény szálai, idősíkjai is, a jó érzékkel adagolt információk időnként átrajzolják a képet, amelyet egy mesterien felépített motívumhálózat árnyal, színesít, gazdagít. Szimbolikus terek tükröződnek egymásban, talányos térképek rajzolódnak ki, és titkok várnak megfejtésre, emlékművek, gondosan megtervezett és felépített kertek épülnek kint és bent, a lélek mélyén.
A főhősök – a rendezettség kertjében nyugalmat kereső magányos madarak megszakítatlan láncolata. A kis tó tükrében önnön visszatükröződésük által néha rabul ejtett, máskor szárnyra kelő, örök körforgásban egymás kergető, a ködfátyolba vesző szürke gémek. Remekül, a lélek apró rezdüléseit, sötétebb bugyrait, de magasságait is ismerve ábrázolt karakterek. De persze nem csak a főhősök azok.
Tan nagyon jól megtanulta nemcsak a kertészet, de az íjászat művészetét is. Érezni, amint minden egyes lélegzetvétele-szava-sora szabályozott, összhangban van az egésszel, mesterien összpontosít, és úgy röppenti ki a nyílvesszőt, hogy az kegyetlenül pontosan a célba talál – elmébe, érzésbe, lélekbe. Bár az idő lassan, de feltartóztathatatlanul rajzolja át a vonalakat és törli el az emlékeket, úgy gondolom, jó kezekben van az Esti ködök kertje, ha ilyen kertész-íjászok próbálják menteni, ami még menthető.

>!
fióka P
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Mindenki (majdnem mindenki) életének van egy távolkeleti szakasza. Az enyémnek nincs és nem is volt. Én nem akartam Indiába menni, átélni a buddhista életérzést, nem ábrándoztam japán körutazásról, sőt, Kína is csak nagyjából a táj és a Fal miatt érdekel. Lehet, hogy ez a problémám, lehet, hogy az én életemből kimaradt valami, ami miatt nem tudom úgy értékelni ezt a könyvet, ahogyan mások (azt nem mondhatom, hogy amiként kellene, mert ez meglehetősen szubjektív pálya). De az biztos, hogy ebből a könyvből hiányzik valami. A baj az, hogy a hiányt nem tudom megfogalmazni. Így hát elmondom, hogy mi a jó benne. Nagyon szépek a táj- és kertleírások. A névadás könnyű szépségét mindig irigyeltem a japánoktól/kínaiaktól, a neveik éterien szépek, olyanok, mint egy madártoll, amit tulajdonosa épp elhagyott és lassan pereg le az égből. Vagy olyanok, mint a hegyek Malajziában, zöldek, illatosak és néha titokzatosak. Az Esti ködök kertje is gyönyörű, ráadásul a idegenség a legszebb ebben a névben, hiszen ha én kezdeném ilyen nevekkel körbebástyázni magam, legfeljebb meglehetősen giccsesnek tűnnék. Jó, hogy a könyv beszél a II. VH japán vonzatairól, hiszen ezt az ajrópai nagyközönség vajmi kevéssé ismeri, nem is várható el tőle, míg a sajátjával sincs tisztában. Öröm tudni, hogy Malajzia volt az első a világon, aki sikeresen meghiúsított egy kommunista hatalomátvételt. Az ára természetesen nagy volt, ebből is kapunk részleteket a könyvben. Jó, nyugalmas írás, annak ellenére, hogy a borzalmak csak úgy sorjáznak a lapjain. Nem hiányzik belőle az izgalom sem, noha az ilyesmik csak az utolsó fejezetekben bukkannak fel. Addig van a kert, a mindennapok, a természet rutinja, a tervezés, a megvalósítás és a nyugalom. Amiért csodálom a távolkeleti kultúrákat, az az óriási önuralom, a szabályokhoz való ragaszkodás képessége és az a már-már rideg bölcsesség, ami jellemzi a gondolkodóikat. Anyám sok díjat nyert az ikebanáival. Ismerte a virágrendezés titkát, minden szabályát, gyönyörűeket alkotott. És ez az, amit nem szeretek a távolkeletiekben, de most maradjunk csak a japán kultúránál: az agyonszabályozottság. Az, hogy tényleg mindenre van valamilyen kitaposott út, amit úgy kell csinálni, mert ha nem, akkor az egésznek már más jelentése, eredménye ésatöbbije van. Nem szeretem az agyonszabályozottságot. Rebellis énem nem enged soha tökéletesen konformálódni, én nem tudok szabályok garmada mentén élni. Ez az, ami egyszerre vonz és taszít az Esti ködök kertjében. A többi nem fontos, mert az akármelyik regény kelléke lehetne. Örülök, hogy volt szerencsém hozzá, mert érdekes szelete úgy az irodalomnak, mint a történelemnek, de a hiány ott van. A hiány, amit nem tudok megfogalmazni.

2 hozzászólás
>!
Chöpp P
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Csoda volt ez is. Én először az Esőcsinálóhoz jutottam hozzá, így azt olvastam el elsőnek. Úgyhogy már megvolt a könyvvel kapcsolatos pozitív előítéletem. Nem is csalódtam. De választani sem tudnék, melyik Tan Twang Eng a kedvesebb számomra. Nagyon szép és szomorkás, élettel teli, érzékletes mindkettő. Csodálatos érzés együtt élni és lélegezni velük! Nem szoktam elolvasni a fülszöveget, de ezt a könyvet olyan sokáig dajkáltam, forgattam a kezemben, hogy a fülszöveget is háromszor egymás után olvastam el nagy gyönyörűséggel. Alig vártam, hogy belefogjak, és csöppet sem siettettem, amikor olvastam, mert már megtanultam az Esőcsináló kapcsán, hogy úgysem hagyja magát. Szépen, nyugodtan kell olvasni és nagyokat sóhajtozva a kritikus tartalmaknál.
Malájföld és lakói a szívem egyik csücskébe kerültek. Viharos történelmük – hála ezeknek a könyveknek – ezentúl az én részemet is képezik.


Népszerű idézetek

>!
Sli SP

– A háborúban nem tudtak megölni. A fogolytáborban sem tudtak megölni – szólalt meg végül fojtott hangon. – De ha negyvenhat éven át kapaszkodtam volna a gyűlöletembe… az biztosan megölt volna.

66. oldal, Negyedik fejezet (Tarandus, 2014)

Kapcsolódó szócikkek: gyűlölet
>!
Futóhomok P

– Vegye le a cipőjét! – parancsolt rám a férfi. – Így behurcolja magával a világ gondjait.

69. oldal, Negyedik fejezet (Tarandus, 2014)

>!
robinson P

Itt még a csendnek is más jellege volt: úgy éreztem, mintha ólmozott horgászzsinóron vezettek volna az óceán mélyének sűrűbb vizeibe. Csak álltam ott és hagytam, hogy a nyugalom belém ivódjon.

68. oldal

Kapcsolódó szócikkek: csend/csönd · nyugalom
2 hozzászólás
>!
ziara P

„Szél nincsen, és a zászló sem mozog. Csupán az emberek szíve és elméje az, ami nyughatatlan.” Én azért úgy gondolom, hogy lassan, de biztosan a szilaj szív is elcsitul, s csakhamar eljut a csendnek és békességnek abba az állapotába, amely felé harsányan dobogva egész életében törekedett.

476. oldal, Huszonhatodik fejezet (Tarandus, 2014)

2 hozzászólás
>!
Zsófi_és_Bea MP

– (…) Ez az a hely, ahol az első kavics megtöri a víz tükrét. Ha az első követ a megfelelő helyre teszi, a többi igazodni fog az első kívánságához, és a hatás az egész kerten végiggyűrűzik. A kövek boldogok lesznek, ha követi az óhajukat.
– Ez úgy hangzik, mintha a köveknek lelkük lenne.
– Hát persze, hogy van lelkük – felelte Aritomo.

131. oldal, Hetedik fejezet (Tarandus, 2014)

>!
Zsófi_és_Bea MP

Hallgattam a szél susogását, és elképzeltem, ahogy fáról fára, levélről levélre libben. Lelki szemeim előtt egy madár szárnyait láttam, amint felkavarják a levegőt. Figyeltem, ahogy egy falevél keringve aláhull a legmagasabb ágakról a mohos talajra. Beszívtam a kert illatait: egy frissiben kivirított liliomét, a harmattól nedves páfrányokét, a termeszek falánk rohamai alatt szétporladó fakéregét, amelyet a nyirkosság és rothadás halvány szaga hatott át. Az idő nem létezett; fogalmam sem volt, hány perc telhetett el. Ugyan mi egyéb az idő, mint soha el nem csituló szél?

257-258. oldal, Tizennegyedik fejezet (Tarandus, 2014)

>!
sztimi53 P

Ne nézzen már olyan mérgesen… az öregek megengedhetik maguknak, hogy tapintatlanok legyenek. Másként mi örömünk maradna öregségünkre?

243. oldal, Tizenharmadik fejezet (Tarandus, 2014)

>!
Zsófi_és_Bea MP

A kertet védelmező magas falat moha lepte, és lecsorgott víz foltjai éktelenítették. Repedéseiből páfrányok dugták ki a fejüket. A falban kapu nyílt. Egyik félfájára fatáblát szögeztek két beleégetett japán írásjellel. Alattuk ott állt a kert neve angolul: Esti ködök. Úgy éreztem, olyan helyre készülök belépni, amely csak levegő és víz, fény és idő egymást átfedő rétegeiben létezik.

21. oldal, Első fejezet (Tarandus, 2014)

>!
robinson P

Néhány másodpercig hallgatunk, majd Emily megszólal.
– Tudja, mit kívánok magamnak az én koromban? Hogy addig haljak meg, amíg emlékszem rá, hogy ki vagyok és ki voltam.

243. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Rani Manicka: A kígyó szíve
Andrea Hirata: A végletek szigete
Jodi Picoult: Elrabolt az apám
Kate Furnivall: A fehér gyöngy
Harry Thürk: A dzsungel előtt meghal a szél
Larry Niven – Steven Barnes: Álompark
Edgar Wallace: A zöld íjász
Abe Kóbó: A dobozember
Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy!
Tharan-Trieb Marianne (szerk.): Szigetvirágok