Gideon, ​a Kilencedik (Lezárt sír 1.) 84% 278 csillagozás

Nagy volt a várakozásom ezzel a regénnyel kapcsolatban, hiszen már elég régóta robog a hypetrain körülötte külföldön és a megjelenése óta idehaza is. Az elvárásaimat részben hozta a könyv, de sajnos több olyan kínzó probléma is van vele, ami miatt végül éppenhogy csak az átlag fölé került.

Remek a próza (és a fordítás), a világ kellőképpen egyedi és hangulatos. A karakterek kellő mélységgel rendelkeznek, az egymáshoz való viszonyuk folyamatosan alakul, változik (lásd még: karakterfejlődés) és bár azon lehet elmélkedni, hogy ez a folyamat mennyire hiteles, de az mindenképpen örömteli, hogy nem egydimenziós szereplőkről olvashatunk.

Mint (majdnem) minden 400 oldal feletti regénynek, ennek is jót tett volna egy legalább 10%-os fogyókúra, hogy kicsit feszesebb legyen a tempó. Az olvasást gyakran megtörik olyan apróságok, minthogy az író egy karaktert akár 3-4 különböző néven is meg tud szólítani (akár átfedéssel a karakterek közt), így néha elég nehéz követni, hogy akkor ki-kivel is van és éppen ki-kinek is mond valamit, különösen problémás ez amikor egyszerre sok karaktert mozgat egy jelenet.

Ennél fájóbb volt a kötet befejezése. A végjáték teljes egészében a folytatás öncélú előkészítését szolgálja és ezt olyan módon állítja elő, ami lényegében a teljes regényt zárójelbe teszi. Elindul egy krimi, mely egy “ki a tettes” jellegű lezárás felé halad, végül azonban olyan finálét kapunk, aminek a megfejtésére esélyünk sem volt olvasóként, így amikor kiderült, miről is van szó, a belőlem feltörő b+ nem annak szólt, hogy úristen mekkora csavar erre nem gondoltam volna, hanem annak, hogy ez így egyáltalán nem elegáns, mert erre az előző 400 oldal alapján nem is gondolhattam volna… A fő probléma, hogy hiába épít fel a regény egy A viszony és következmény rendszert, melyben az olvasó gondolkodik és a megoldást keresi, ha a megfejtés végül egy B rendszerből érkezik, aminek viszont köze nem volt a regény által korábban felépített eseményekhez. Az az érzésem, hogy úgy általában egy elég erős szerkesztői bozótvágást még elbírt volna a regény.

Ettől függetlenül ez egy jól olvasható és szórakoztató könyv, ami nekem ugyan nagy kihagyott ziccer marad, de a folytatás a hírek szerint jobb lett. :)

Jobban szerettem ezt a könyvet, mint az a könyv elején gondoltam volna. Akárcsak a történet főszereplőjét, Gideont.
Már tavaly szemet vetettem erre a könyvre, amikor külföldi oldalakon megláttam. A fülszöveg alapján arra gondoltam, hogy ez tök jó’ lehet: mágikus képességű leszbi nekromanták, akik egy gótikus világűrben, hatalmas kalandok során csontvázakkal harcolnak. Nagyon nagy vonalakban…., de annyira mégsem! Meg se közelíti a teljes történet szélességét, minőségét.
Olyan volt ez mint, amikor egy feszültségekkel teli gótikus stílusú regény, találkozik egy Agatha Christie stílusú gyilkossági rejtéllyel, miközben a történet a jövőben és a világűrben játszódik.
A szerző ezeket az különböző műfajokat olyan könnyűszerrel csűrte-csavarta, hogy valami egészen újat, eredetit sikerült megírnia. Legalább is számomra.
Muszáj meghajolnom Tamsyn Muir írónő előtt, mert elsőkönyves szerzőhöz képest egy komplex, teljesen egyedi világot hozott létre. A nekromancia ebben a könyvben szerteágazó, több tudományágat is érintő. Ezt a nyolc ház szépen ábrázolja, mivel mindegyiknek megvan a maga tehetsége, története és filozófiája.
A rengeteg trágár kifejezése ellenére is az írásmód, a leírások, a párbeszédek és persze a karakterek páratlanok voltak. Nem sokszor kellett visszalapoznom a könyv elejére a Házak és személyek oldalakhoz. Aránylag hamar megtanultam, hogy ki-kicsoda és, hogy melyik házhoz tartozik. Ezeknek a karaktereknek a jelleme a történet előrehaladtával, „a csontvázak kiesésével a szekrényből” és a szövetségek változásával egyre csak formálódnak.
Összességében nagyon szerettem ezt a könyvet. Annyira, hogy a kezdeti unalomra már nem is emlékszem és azt se bántam, hogy kis híján ínhüvelygyulladást kapnak az ujjaim a könyv súlyától. Nem vastag könyv, de van súlya. Érdekel a folytatás.
Ui: A borítója milyen badass már!
spoiler

Nekem baromira bejött az egész, sőt imádtam. ❤ IMÁDTAM. :) ❤ Azt hiszem mondhatom, hogy idén ez volt az egyik legjobb sci-fi fantasy olvasmányom, amit az elejétől a végéig imádok, úgy ahogy van. :D De ez csakis jórészt Gideon érdeme, már az első oldaltól kezdve tudtam, hogy imádni fogom a csajt. :D Már csak azért is, mert egyrészt k..vára szókimondó, nagyon menő a személyisége, és baromira menő a stílusa, egyszóval: ❤❤ I.M.Á.D.O.M, I.M.Á.D.O.M, IMÁDOM, IMÁDOM. ❤❤ Harrowhark is baromira bejött, őt is ugyanúgy megszerettem, bár eleinte nagyon gonosznak tűnt, sőt undoknak, kegyetlennek, zsarnoknak, de a vége felé kezdett megenyhülni, de még így is kedvelhető volt őt is, ugyanúgy, de számomra sokkal átütőbb karakter az Gideon volt, mert Gideon úgy ahogy volt, mindent vitt. :D A sztori nagyon izgi volt, teljesen lekötötte a figyelmemet, bár nagyon lassan haladtam vele, mert közben fogorvos is elvette a kedvem az olvasástól, és a fogfájás is, de azért mégis letehetetlen könyv lett nekem, és tuti, hogy újra fogom majd olvasni, mert a cselekmények, és az események is nagyon pörgősek, sőt izgalmasak, fordulatosak, a párbeszédek abszolút zseniálisak, a beszólások és a poénok mindent visznek, Gideon pedig nagyon király karakter lett. :D Jól kidolgozott történet, nagyon bejön az írónő stílusa, úgyhogy ide a következő résszel. Már most folytatnám… :D Mert ez így nem érhetett véget, ahogy… Gideon és Harrow között elhangzott párbeszédeiket, szócsatáikat, jeleneteiket nagyon bírtam, az első oldaltól az utolsóig, végig röhögtem, ahogy szívatták egymást, és cukkolták. Már-már az a feszültség, ami kettőjük közt volt, vitte előre magával az egész sztorit, teljesen felpörgette. :D Aztán szépen beindultak az események is, és persze jöttek újabbnál újabb karakterek is, akik szintén érdekesek voltak, bár nem mindenki lett közülük szimpatikus. Leginkább a Hatodik ház nekromantája és lovagja, Palamedes és Camilla voltak azok még, akik talán a kedvenceim lettek. :D

További értékelésem: link

Nyolc kicsi nekromanta off…

Csodálom, hogy ezt a poént nem sütötték el még el többen, de nyilván annyira adja magát, hogy szinte kínos lecsapni. No, de sebaj, mivel az írónő is meglehetősen pofátlan, ha ciki poénokról van szó, hát én sem érzem úgy, hogy ezt feltétlenül ki kell, hogy hagyjam.

Mert ennek a fura, néhány vonásában erősen Warhammer 40K felé húzó gótikus space-fantasynek legmarkánsabb jellemvonása, hogy üdítően pofátlan. Az írónő pedig úgy tud totál geek és LMBTQ lenni, hogy ezek nem lógnak ki a szövegből, és nem kellett kínosan éreznem amiatt, hogy az író már megint valami vélt olvasói igénynek off vagy SJW elvárásnak off akar erőlködve megfelelni.
Mondom ezt úgy, hogy egyértelműen nem én vagyok a könyv célközönsége.
Sőt, annak ellenére, hogy akár egy elnéző olvasó is számos ponton beleköthetne a szövegbe, és én meg, mint tudott, kimondottan kritikus olvasó vagyok, mégis élveztem a könyvet. Pedig volt pár dolog, amire azért ráncoltam a szemöldököm…
Kezdjük mondjuk rögtön a főszereplő stílusával – ugyanis rohadtul nem derül ki, hogy ugyan honnan a rózsaszín plüssmaciból szedte magára Gideon ezt a hányaveti lazaságot és a csuklója melyik hajlatából kaparta elő a nyegle benyögéseit, abban a szó szerint kriptaszagú közegben, ahol felnőtt? Mert hogy a Lezárt Sír Őrzői között kevés humorherolddal találkozhatott, az ziher…
Na, és itt rá is kanyarodhatunk arra, ami Gideon überlazaságának magyarázatánál fájóbb hiány: bár a könyv végére ezt-azt, sőt elég fontos dolgokat megtudhatunk a házakról és az azokat irányító nekromantákról, de a tágabb világ, amelyben a Kilencedik Ház, a többi nekromanta házzal karöltve leledzik és harcol valamiféle kozmikus ellenséggel, megmarad a szürkénél és ködösebb homályba burkolódzva. Pedig, ha pár lényegi dolgot off megtudtunk volna a házakon kívüli világról, rögtön sokkal hitelesebb lehetne, hogy mitől ilyen laza ez a csaj.
De így? Maradt az a halvány sejtelem, hogy Gideon azért ilyen, mert az írónő ilyennek akarta megírni, és nagy ívbe tett arra, hogy egy elvileg szeparáltan és magányosan felnőtt kamasz mitől is vált ilyen mocskosszájú és szabadelvű csajszivá.

A sztori jónéhány csavarral megfejelve klasszikus szalon krimi helyzetként indul, amelyben a házak tagjai nem csak vetélkednek egymással, de valaki elkezdi eltenni láb alól a riválisokat is…
A nyomozás során azonban nem miss Marple kotnyeleskedik mindenütt, hanem Gideon, a leszbikus kardforgató, és Harrow, a Kilencedik Ház nekromanta örökösnője. Ahogy a történet halad előre a klasszikus detektív sztori elemei mellett egyre több noir krimis effekt is bejátszik, és egyre csúfabb kép kezd körvonalazódni, ahogy a lehetséges mozgatórugókról sorra fellebben a fátyol.
A két főszereplő aztán jónéhány jellemformáló csapást és traumát valamint egymással való számvetést követően szép lassan megfejti a rejtélyt, aminek a megoldása nekromantához illő módon idézi meg a klasszikus krimiket.

Ahogy látszik, a könyv nem a konzisztens világépítésért vagy a nagyívű eseményekért rajongó olvasókat, hanem azokat szólítja meg, akik nyitottak a laza humorra, a nem kimondottan zavarja őket a vulgaritás vagy a szereplők felvállalt, de nem túlspilázott leszbikussága és főként kíváncsiak egy olyan krimire, ahol a mágia a rejtély lakatja és kulcsa egyszerre.

„Érted, ugye? Erre esküsznek fel a lovagok. Ha nem vagy, én sem létezem. Egy test, egy végzet. ”

Kezdjük ott hogy mikor még nem kezdtem el olvasni csak a címét láttam h Gideon azt hittem a főszereplő férfi- de megviccelt a cím mert nő.
Imádtam minden egyes sorát a könyvnek nagyon régen történt hogy így beszippantott egy könyv de ezt nem lehet lerakni hogy ne olvasd mert tudni akarod hogy mi fog történni a következő oldalon. Semmit se értettem amúgy a világ felépítésből még csak elképzelni se tudtam egyik bolygót se, és a lovagokat se tudtam hova tenni se elképzelni hogy ki nő ki férfi ez valahogy nem állt össze nekem, plusz kicsit zavaros is volt a történet olyan értelemben hogy volt egy olyan érzésem hogy ennek kéne egy előzmény kötet egy novella valami ahol leír mindent az írónő amit ebből kihagyott. Zavaros volt viszont még is volt benne valami egyedi valami ami a legtöbb fantasy könyvből hiányzik. Imádtam Gideon stílusát ő egy badass csaj, akinek természetesen van külön története amit sajnálok hogy nem lehet sokat megtudni belőle, vicces szórakoztató és bátor. Ez nem az a könyv amiben azt fogod olvasni hogy ezt a nőt szereti nagyon vagy éppen azt szereti nagyon, nem itt non stop káromkodást fogsz olvasni és még csak el sem fogsz tudni olvadni a „romantikus” résznél hanem azt fogod mondani hogy… amit Gideon mondana. Csavaros, jól össze van rakva nem tudhatod hogy mi fog történni, utáltam a végét azonnal akarom magyarul olvasni a következő részt mert attól tartok olvasási válság fog rám törni. Leginkább azt tudnám mondani hogy ha szereted Sarah J Maas-t na ez a a könyv neked való.

Ha leírom azt a két szót, amit folyamatosan hajtogattam a könyv utolsó oldalait olvasva, rám szólnak, hogy itt nem lehet káromkodni. Pedig ennél jobban semmi sem passzolna ehhez a történethez. Ehhez a lezáráshoz. Gideonhoz.

Félre értés ne essék: a könyv fantasztikus.
Az egész, úgy, ahogy van.
De most olyasmit szeretnék olvasni ezután, ami nem nyúl be a bordáim közé, nem facsarja meg a szívemet, és tépi ki tövestül a mellkasomból. Hogy aztán még jól meg is tapossa.

Egyelőre ennyi.
Ha összeszedtem magam, talán még írok valamit, bár egyébként felesleges lenne.
Olvassátok el, ha tudni akarjátok, miről beszélek.

The Hunger Games – The Broken Empire Special Edition – egyre az járt a fejemben, hogyha ez videójáték lenne, tuti ez lenne a neve.
Éhezők viadala, mivel a Házakból érkeztek az emberek, hogy képviseljék otthonukat egy akár halálos kimenetelű megmérettetésben, Széthullott Birodalom, mivel kaptunk egy sci-fi alapokon nyugvó fantasyt, amiben a szereplők elég kemény múlttal rendelkeznek és fontos szerepet kap a nekromancia.

A fent említett vonása a könyvnek egyáltalán nem volt zavaró, ellenben akadt pár problémám. Először is a megnevezések. Oké, oké, a könyv elején van egy összesítő, ami szépen összefoglalja a karaktereket, viszont ahogy megjelennek a történetben, sok esetben nem mutatkoznak be teljes nevükön, ezt követően viszont az író hol keresztnéven, hol vezetéknéven, hol Ház alapján emlegeti őket. Mivel 16 emberről beszélünk, ez sokszor zavaró volt, többször kizökkentett, hogy vissza kellett lapoznom, hogy akkor most kiről is van szó?
Ezen kívül észrevettem, hogy időnként a Házakat, vagy esetleg a Házakon belüli karaktereket is összecserélte. Konkrét példa erre a Negyedik, ahol a bekezdés elején még lovagot ír – aki itt a Jaennemary nevű lány volt – a végére viszont valamilyen különös oknál fogva már fiúként emlegeti – pedig ugye Negyedik Isaac a nekromanta, nem a lovag.

Picit frusztrált, hogy a háttérvilágról a könyv végére sem kaptunk teljes képet. Persze, sok minden kiderült, nagyjából összeállt a fejemben, hogy mit talált ki Muir, de hiányoltam egy kicsit bővebb kifejtést, legalább a könyv végére odabiggyesztve.

Fordítás szempontjából zavart, ahogy tegezték-magázták egymást a karakterek, pl.: Isaac lazán tegezte Gideont, a következő oldalon pedig magázta Coronát. Kicsit véletlenszerűnek tűnt így számomra.

A spoiler része a könyvnek talán kicsit elnyújtottra sikerült, ha valakit nem ránt be már az elején a történet, akkor itt jó eséllyel teljesen elunja magát.

Viszont, hogy ne csak a negatívumokat említsem, jöjjenek a pozitívumok.
Picit megijedtem a sci-fi részétől a dolognak, az első oldalakon nem igazán láttam magam előtt, hogy fog működni a nagy egész, de szerencsére ezt a részét ügyesen kitalálta az írónő. Utaznak az űrben, vannak különböző gépek, de az egyén szintjén sokkal jobban érvényesül a kardom van, vagy varázserőm, másra nem is támaszkodhatok .

A karakterek jól sikerültek, maga a történet szintén.
A befejezés abszolút váratlan volt, spoiler a háttértörténetet leszámítva a következő résznek sok köze nem lesz az első könyvhöz.

Összességében azt gondolom, hogy néhány pici hibája ellenére ez egy nagyon jól sikerült fantasy lett, sajátos világépítéssel és érdekes karakterekkel. Kíváncsian várom a folytatást.

Vannak azok a könyvek, melyek az ember életében valamilyen oknál fogva kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Számomra ez a könyv egy mérföldkő lett, egy meghatározó olvasmány, mely megszeretette velem a fantasy-t. Olvastam már YA fantasy-t, de ez a horror-krimi sötét mágiával fűszerezett vonal lett a befutó.
Tamsyn Muir által megálmodott világ teljesen lenyűgözött. Csak kapkodtam a fejem, hiszen belecsöppentem egy nekromanták által uralt világba, mely nagyon jól ki lett dolgozva. Ugyanakkor mégis maradtak megválaszolatlan rejtélyek, homályos dolgok, amik miatt nagyon várom a következő kötetet.
A cselekmény olyan volt számomra, mintha pár nagyon jól megrendezett horror filmet gyúrtak volna egybe. Sok rejtély, egy titkokkal teli ház, bezárt ajtók. És a szereplőkkel sem bánik kesztyűs kézzel az irónő. Hullanak, mint a legyek.
Harrow és Gideon nem mindennapi „teremtmények”. Ugyanakkor a maguk fekete világában mégis olyan emberi tulajdonságaik csillannak fel, mely még sokkal szerethetőbbé teszi őket. Gideon, kedvenc lett, minden cifra hozzászólásával együtt. Nagyon szerethető karakter. Vicces, jók a beszólásai. Ugyanakkor a legnehezebb helyzetben a hűség és a szeretet vezérli.
Szóval ha lehetne ötnél több csillagot adnék erre a könyvre. Tényleg fantasztikus, a borítója meg számomra a legszebb a könyveim között.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, mert a világ érdekes, a technika, a mágia összefonódása eléggé egyedi. Két főhősünk viszonya is különleges, azonban egy kicsit túl sok a jóból – vagy a rosszból -. Számomra egyértelmű, hogy ez egy bevezető kötet – ha nem az, akkor törjenek porrá a csontjai –, mert ez a nyomozósdi, kutatósdi kicsit – inkább nagyon – olyan volt, mint a tíz kicsi néger fantasy köntösben. Szóval a folytatását el fogom olvasni, azonban tartok a csalódástól, ha nem lesz képes az író ezt a kötetet felülmúlni. Ugyanis most már nagyjából ismerjük a dolgokat, ami most újdonság és érdekesség volt, a következőben nem lesz az. Várom, hogy mit húz elő a kalapból.

Kicsit másfajta világ volt, mint amikhez szoktam, de hamar bele lehet rázódni ebbe az univerzumba…a fő “bajom” azzal volt, ahogy a kedves írónő zokszó nélkül kiírja a karaktereket a történetből akiket megkedvelsz.:D
Mindent összevetve nagyon izgalmas, újszerű élmény tele jó karakterekkel és érdekes nekromanciával, a főszereplő pedig zseniálisan lett megalkotva, ajánlom mindenkinek!;)