Vadon ​nőtt gyöngyvirág 93% 21 csillagozás

Kövezzenek meg (@Archibald_Tatum kezdte így egyik Saramago-könyv értékelését), de nekem ez a könyv – a négy elemit végzett Tamási Gáspár tollából – jobban tetszett, mint híres író-bátyjának eddig olvasott bármelyik munkája. Egyszerű szavú, de jól érthető és érdekes leírása ez a huszadik század első feléből a szegény sorsú székelyek viszontagságos életének. Gáspár bácsi nem szépíti az emlékeit, nem fényezi saját magát, és 'harag és részrehajlás nélkül' személyes történelmet ír. Olyan minimalista stílusban, aminek olvastán a nála sokkal iskolázottabb, hivatásos irodalmárok is megnyalhatnák mind a tíz ujjukat.

Mert ez a stílus mentes minden szóvirágtól, cifrázástól, amik sajna Áron bátyjának prózájában is gyakran előfordulnak. Mivel a memoár csak a bátyó halála után jelent meg, sőt, részben épp az ő halála adta a lökést, hogy egyáltalán megszülessen, így nem tudni, mit szólt volna hozzá, ha öccse művét olvashatja. Meglehet, az öcskös vállára csap, és így szól: 'No, Gazsi, ezúttal lefőztél engem!'

De akár így, akár úgy, ez az írás olvasásra méltó! Ha nem is irodalmi alkotásnak született, de az idők folyamán azzá érlelődött. Fél csillagot ugyan levontam azért, mert az emlékezés utolsó harmada, a második könyv, már kissé önismétlő, (s némileg fényezi a hatvanas évek romániai szocializmusát) de ez ne riasszon el senkit. Képzelje úgy, hogy az emlékező este, pohár bor mellett, lassú szóval elbeszéli az életét. Némi keserűség, sok fanyar humor, és nem kevés bölcsesség hallik ki a szavából.

Nem fogtok benne csalódni.

Tamási Gáspár négy elemit végzett. Pedig neve predesztinálta volna a tanulásra – a családi hagyomány szerint minden generációból egy fiú tanulhatott, csak egy, ennyit bírt meg a családi költségvetés. Ezt is csak keservesen. Gáspár egy tanulni küldött, de fiatalon meghalt másik Gáspárt helyettesített volna. Volna… Ha nem szól közbe egy kis baleset, amely a tanulás lehetőségét Áronnak adja át (milyen véletleneken múlthat egy író íróvá válása…). Gáspár pedig marad a kis székely faluban földet művelni. Áront tanulás, munka, Amerika, majd hírnév, siker, Budapest várja. Egy ideig, míg közbe nem szól a halál. Gáspár a család utolsó mohikánjaként ekkor veszi fel a tollat. Emléket továbbvinni, az írás örökségét, a család nevét, mely fiúörökös hiányában lassan megszűnik létezni.

Már Kányádi előszava megszeretteti velünk Gáspár bácsit. Olyan melegséggel, tisztelettel, szeretettel és nem kevés humorral tárja elénk az emlékirat megszületésének körülményeit, írójának alakját, hogy kétség nincs afelől: ezt csak szeretni lehet.
És szereti is az ember végig – szereti semmit nem szépítő őszinteségét, nyíltságát. Azt az egyszerű természetességet, ahogy a sokat tapasztalt és sokat átélt ember visszatekintve életére gondosan kiválogatja története megőrzésre méltónak ítélt pillanatait. Tamási Áron halálával indítja, és azzal is zárja le az első könyvet, mintegy tisztelgésül és az emlékirat létrejöttének magyarázatául. Mégsem a testvérről szól a könyv, hanem Gáspárról – és hétköznapokról, apai szigorról és kocsmázásokról, anyai féltő szereteről, betegségekről, munkáról, udvarlásról, lánykérésekről, katonaságról, tisztiszolgaságról, házasságról, gyerekekről, budapesti útról, búcsúkról és találkozásokról – az emberi élet kisebb-nagyobb eseményeiről. A nagy eseményekről hallgat. Talán mert a hatvanas évek végén nem is nagyon lehetett volna beszélni róluk. Talán mert nem is olyan nagyok azok, mint ahogy gondoljuk. Talán mert Áron megírta már, és az ő területére nem lépünk. Nem tudom. Még a sorok közt sem olvashatni ki semmit. A változás egyetlen jele, hogy a bort már lejért mérik, hogy Ploiestre kell menni katonának, dolgozni pedig a regátba. Ennyi. Egyébként ott is vannak emberek. Nem rosszabbak és nem jobbak, mint máshol.
Szeretem Gáspár bácsi bölcsességét. Azt az egyszerű, pátosztól, panaszkodástól mentes hangot és egészséges szemléletet, amellyel a világra reflektál. Tudja, hogy a háborús kitüntetést csak azért kapja az ember, mert az ellenség még jobban fél. Tudja, hogy a természet törvényei minden törvénynél erősebbek és hatalmasabbak. El tudja érni, hogy álszent erkölcsi felháborodás nélkül tudjak szemlélni olyan dolgokat, amelyekről nem szokás, mert nem kellemes beszélni – az idős nagyanya halálával járó kevesebb tüzelőfogyasztást, a beteg gyermek gyógyítására csak vonakodva kiadott pénzt… Ablakot nyit egy számunkra talán már kevésbé ismert világra, ennek szokásrendjére, erkölcsi kódexére. Arra a világra, ahol az asszony nem ember (kivéve, ha munkáról van szó, itt elismeri az egyenrangúságot), ahol néha eljár az ember keze, ahol a feleség helyettesíthető eszköz, ahol a fiú a gyermek, a lány meg, hát csak lány, ahol bizony sok mindenre sajnálja az ember a nehezen összekuporgatott pénzecskét – kivétel a bor és a pálinka. És mindezek ellenére érzed mindennek az ellentétét is – a szeretetet, a megbecsülést, a másokért, a családért meghozott áldozat fontosságát.
De Gáspár bácsi nem boncolgatja ezeket a problémákat. Ő jóízűen mesél, néhol humoros, néhol fájdalmas, máskor akár néprajzi szempontból is érdekes jeleneteket rajzol, és ha nem telt volna be a négyszáz oldalas füzet, odakanyarít a végére egy kis elbeszélést, hogy ne maradjon üresen az a két lapocska a végén. Kár volna a szép fehér papírért.
Az olvasó meg elmereng azon a fölösleges, de azért mindig fantáziát birizgáló kérdésen: mi lett volna, ha… ha mondjuk Áron gyerekkorában hagyja azt a puskát, és végül mégis Gáspár megy oskolába tovább tanulni.

Ez a könyv nem szól se többről, se kevesebbről,mint az életről magáról. Nem szépít, nem dramatizál, nem okoskodik utólag. Pont attól nagyszerű, hogy nem író írta, hanem egy ember.

Olyan volt, mintha a nagypapámat, apukámat vagy a nagymamámat hallgattam volna, miközben meséli az élettörténetét.

A mult szazadi szekely falusi eletnek a hiteles (szerintem) leirasa.

Gyerekkoromban nagyon szerettem.

Nagyon kellemes olvasmány, meleg hangvételű. Aki szereti a székelyes előadásmódot, szeretni fogja.