Hazai ​tükör 4 csillagozás

Eljárt kétlovas szekerével közeli s messzibb vidékekre, hogy az egyik helyen megrakodjék olyan portékákkal, amik ott helyben nem kellettek s hogy azokat más vidékre vigye, mint olyan hasznos cikkelyeket, amelyekért szívesen adtak pénzt.

S közben ismerkedett a világgal.

Igy ismerte meg Somlyón felül az egész Olt-völgyületet, sőt magát Gyergyót is Gyimesig; nem is szólva a vadregényes tusnádi szorosról s a közeli osdolai hegyi mezőkről; s no, aztán a moldovai városokról és a bojárok uradalmairól.

Ha az Oltnak felső völgyibe ment, akkor bizonyosan Csík-Szentdomokos volt a cél, hol az álladalmi rézhámorban a Zakariások uralkodtak, kik mint jó üzletes örmények, sok kelendő rézportékát adtak az ügyes szekeres embernek. Hanem a gyergyói s nevezetesen a borszéki borvíz is, mit nemrégen fogtak a világ hasznára, igen kívánatos cikkely volt mindenfelé s különösen a moldovai bojárok házainál.

Igy történt hát, hogy a katonaság dolgában eresz alatt állott atyám, ámbár az az eresz reá is szakadhatott, bármelyik napon. De hiába tudott üggyel-bajjal a maga embere maradni, mert szikrázásokban igen sokat emésztődött így is, mivel maga a nép fedél nélkül állott mondhatni. Ott ázott, már ötven esztendeje, künn a hadi ég alatt szabadon; csapta a kincstári eső, verte a jég s szállta a dér.

Hanem ahol nyomorú az állapot s ahol annak cifrázására még a kormányzat is gondolni meg nem szűnik, ott az emberi szimatolás kölcsön kér a kutyától, hogy a jobbulást fürkéssze mindenütt; a szeme elkutat messze is, mint a vigyázó madáré; s ha jön egy csepp nesz, vagy csak fuvint is messziről a szellő, már hegyesedik a fül.

Hát akkor is így volt!

Mert sűrű bajokban s avas világban járván, pezsgést szimatolt mindenki; reménységben a szegény, a gazdag aggodalommal s viszketegen a német. S ez nem is volt csoda, mert nemcsak a nép fészkelődésinek a nesze hallatszott már, hanem a jobb tanultak hangos szava is, mint voltak a vándor patrióták, kik több megyének a gyűlésire is elmentek bátor szót szólani. A nesz és a szaporodó zaj között még egy-egy reccsenés is esett, mert ugyanis némelyik szószóló, honfias hevében, összetörte a gyűlésben a széket is, mint ahogy tette az erős Wesselényi Miklós. Hanem meg is ijedtek úgy az ő markától, hogy utána minden széktörőnek, ott a helyszínén melegiben, száz forintot kellett fizetnie. De az okos beszéd is, mint a Kazinczy erdélyi levelei s Kölcsey költőnek szatmári lángolása, megcsapta úgy annyira a fület, mint egy-egy széknek a roppanása. S Wesselényi ebben sem maradt hától, mert a balítéletekről olyan könyvet bocsátott közre, amit tűzre tettek a német vigyázók. Csakhogy az a könyv mégsem égett el, mert titokban azután is olvasták az emberek.

S azt jól is tették.

Hogyne, mikor az a könyv a szabadságról szólott, mit immár a jobbágy embereknek is meg kell adni. Nemkülönben arról a szabadságról, hogy magyar szívből emberi igazságot lehessen mondani s ugyanazt újságba is beléírni; s mindezeket bátor elmével együtt művelni, mi okból olvadjanak össze a honi magyarok a síkságon élőkkel.

Bizony, tudta Wesselényi, hogy mit beszél, mert az elbúsult magyar tűzhelyre valósággal parazsat tett, amit tüdeje s bátorsága szerint mindenki fújni kezdett. Még az olyan emberek is, mint Cseh Ignác bátyám uram, aki Szentkatolnán lakott, de mint királybíró gyakran feljött Bereckbe, hogy ott nemcsak az igazgatást vizsgálja meg, hanem a szíveket is kormányozza. Olyankor egy »Erdélyi Híradó« nevű újságot is mindig hozott magával, mit Kolozsvárról küldöttek neki. Ahol csak hív ismerőse volt, mint atyám is vala, oda ő kevés időre mindenüvé bement. Egyet-kettőt kérdezett, majd a foltos bőrkabátjának a zsebiből, mert olyanban szokott mindig járni, elévette az újságot. S ahogy elévette, már fújták is ketten, mármint ő s az újság, azt a melegítő parazsat, amit említettem az imént.

Hát ez a tábla kutya rossz tábla volt, mert sok gondozást kívánt magának. Ugyanis az írást minden nap le kellett üveggel vakarni róla s utána viasszal békenegetni ismét, hogy másnap is írni lehessen rá. Mivel azonban, ha itt nem, akkor ott, mindig béitta a viaszon keresztül is a tentát, én bizony kezdtem igen kímélgetni, vagyis az írásban mellőztem őt.

– Milyen jó dolgod van neked, te Vince!

– Nekem, miért? – kérdeztem.

– Mert mostanában írni sem igen kell az iskolában.

– De bizony kell! – mondtam.

– S te mire írsz?

Ebből már láttam, hogy ő megtudta, amit nem kellett volna. Istenem, mit mondjak! A táblát, aki hibás volt, mégsem akartam ócsárolni, hiszen azt nagy örömmel ő csinálta volt nekem.

– Hát én a fejembe írok – kanyarodtam el a táblától.

– S mért csak a fejedbe?

– Azért – mondtam neki –, hogy a betűk ne a tábla viaszába íródjanak belé, hanem inkább a fejembe.

Ennyit szólottam csupán s ezt is olyan ártatlanul, hogy akár mindjárt is elmúlhattak volna a szavaim. S mégsem így történt, mert oly görgeteg lett belőle, ami a táblát örökre az emlékembe véste.

Atyám ugyanis másnap a két lóval elment Kézdi-Vásárhelyre, hogy ott valami ügyét igazítsa. Amikor azonban visszajött onnét, hát nekem s Lázár bátyámnak is, egy-egy új táblát hozott. De milyent! Nem fából valót, hanem úgymondott palatáblát, amilyen akkor még berecki ember gyermekinek nem volt. De nem is lehetett, mert nagy újság gyanánt most került először tájékunkra, hozván német földről egy vásárhelyi örmény kereskedő, ki a leányát egy német őrmesterhez adta volt férjhez. Hát bárki hozta akárhonnét, igen jó és célszerű dolog volt s még a szemnek is kedves abban a keskeny farámában, akárcsak egy kicsi fekete ablak. Kívánat szerint tarisnyában is lehetett hordani, de igen nyakba akasztva is, mely esetben mindenki nagy elismeréssel nézte az ember oldalát. Nyilvánvaló hát, hogy én is így hordoztam, nyakamba akasztva, de nemcsak az említett okból, hanem még inkább azért, mert a tartó zsinegéje, ami egy likacskán keresztül a rámába volt fűzve, ez a szép zsinegéje piros-fehér-zöld szálakból volt sodorintva. Egyébként maga a tábla, ahogy érintve mondám is, fekete volt, az egyik felén tiszta mezővel s másfelől vonalas mezővel; s továbbá három palavessző járult hozzá s egy kicsi spongya is, amire csak rá kellett pökni s már úgy letörölte a tábláról az írást, mintha csak álmában lett volna rajta.

Ilyen volt.

Bezzeg írtam is attól kezdve annyit, az iskolában és otthon egyaránt, hogy még nézni is győzni kellett. Igy aztán nem is volt semmi baj, sem hanyagolás az én részemről, annál is inkább, mert a természetem erősen húzott mindenhez, amit írni és olvasni kellett.

…a palatábla visszaadott nekem mindent: vagyis ha én sokat írtam reá, írt ő is az emlékezetembe egy maradandót.

Hamarjában senki sem tudott szót találni, csak a szemünkből lett kérdőjel, ahogy néztük Lázárt s a malacot.

Dehát hogyne lett volna kesergésben bárki is, ki az igazságot s nemzetét szerette, mikor a császári német a maga nyomásával oly telhetetlen volt! Pedig az Isten bizonyosan nem verte volna meg azt a németet, ha annyi sok kormányzatot nem rakott volna is a népre. De neki nem volt elég a Kolozsvárott pásztorkodó Kormányszék, a bécsi Kancellária, a szebeni Kincstár, s a vásárhelyi nagy ítélőtábla, hanem ezt az elegendő világi kormányzatot számunkra még katonai kormánnyal is megpótolta. Sőt valamennyi között ez volt a legpogányabb, mert tizenkét esztendős korában már minden székely fiúgyermeket lajstromba írtak s majd tizennyolcadik évétől a hatvanig úgy rendelkeztek véle, mint sajátjukkal.

Egyszóval az egész nép fölött ott honolt ez a hadi kormányzat. De nehogy azt merje gondolni valaki, hogy csak katonai regula dolgában, mert engedelme nélkül házasodni sem lehetett. S nehogy valaki a honpolgári vétkezésnek is neki bátorodjék, működésben álltak a szüntelen törvényszékek, melyek még a káromkodást is büntették s amelyek, úgy mondják, arra késztették a székelyeket, hogy legalább káromkodni németül káromkodjanak.

Mert ugyanis olyan esetben büntetés alá nem estek.