A három részesre tervezett regényes önéletrajzi mű első kötete. Szíves kalauzként Székelyföldre, időben a század elejére viszi el az olvasót, szülőföldjére, a Nyikó völgy Farkaslakára. Megismerkedünk a falu keletkezésének legendájával, a környező községekkel, a székelyek eredetével, majd az író őseivel, akik a többi székely család életét példázzák. Gyűrkőznek a sovány földdel, őrzik egy zárt világ hagyományait, de minden nemzedékükben akad valaki, aki kiemelkedik; a nép követeként kiröppen a világba. A könyv az első emlékezetes betegségtől a kiröppenésig, az elemi iskola végéig mutatja be hősét. Gyermekkori csínyek, szorongások, ráeszmélések mögül kirajzolódik a felnőtteket kritikával szemlélő, a munkát korán megtanuló és jókedvvel végző kisfiú embersége. Megelevenedik az anya „szenvedő s mégis derűs tekintete”, az apa „komoly és értelemben díszes arca”, de nem hiányoznak a család és a falu életének komor, nehéz pillanatait felidéző oldalak sem. Néha úgy tűnik, hogy az emlékezés… (tovább)
Bölcső és bagoly 73 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1953
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Millenniumi Könyvtár Osiris · Iskolai könyvbölcső · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi · Székely könyvtár Hargita
Enciklopédia 1
Kedvencelte 5
Most olvassa 2
Várólistára tette 30
Kívánságlistára tette 9
Kiemelt értékelések
Önéletrajzi kisregény, visszaemlékezés a Bölcső és Bagoly, melyben Tamási Áron a legényke korát eleveníti fel. Néprajzi mű is lehetne, hiszen megismerhetjük a korabeli székely emberek életét, szokásait, gondolatait, környezetét.
Megismerjük a Szerző szülőfalujának történetét, a település nevének eredetét, a szülőket, a gyermekkori csínytevéseket, de kiderül az is, hogy hogyan ismerkedett meg a kis Áron a csépléssel, szórással, szántással és kaszálással, a lekvár főzéssel, aszalással, tollfosztással. Elkísérjük a megszeppent legénykét és édesanyját az iskolai beiratkozásra, és nyomon követjük a beilleszkedését. Negyedikes kisdiák, amikor egy téli hajnalon baleset éri a kezét. A történtek hatására döntenek úgy a szülők, hogy Áron ne fizikai munkával, hanem az eszével keresse meg a kenyerét.
Többször is jártam Erdélyben. A székelyföldi hangulat, a poros utcák, az esténként hazafelé ballagó tehenek, a kenyér illata, az emberek közvetlen szeretete gyermekkoromat, a vidéken töltött nyarakat idézték fel. Tamási Áron könyvei, novellái ugyanezt hívják elő bennem. A mai felgyorsult és lassan élhetetlen világban nagy szükség van az ilyen testet-lelket lelassító és feltöltő írásokra.
Tamási Árontól eddig az Ábel trilógiát olvastam és az is hatalmas pozitív meglepetés volt számomra. Újra azt tapasztaltam, hogy Tamási Áron valami csodálatosan, gyönyörűen, lélekemelően ír. Annyira érzékletesen tud leírni egy tájat, hogy teljesen ott érzem magam, érzem az illatokat, a szellő simogatását. Imádom a különös szavakat, amiket használ, amit eddig szinte senki másnál nem olvashattam. És emellett mindig szívesen olvasom, amikor egy író a gyerekkorára emlékszik vissza. Tamási Áronnak remek gyerekkora lehetett a nagy szegénység és a sok munka mellett is. Azt pedig eddig nem is tudtam, hogy egy sajnálatos balesetnek köszönhetjük, hogy lett egy újabb remek írónk.
Lélekmelengető ez a regény!
Szeretem a székelyek világát, így, ismeretlenül is. Olyan tiszta, igazi, őszinte. Tamási Áron megerősített benne, hogy nekem oda egyszer el kell jutnom. Sőt, minden embernek el kellene oda jutnia egyszer.
Gyönyörű a nyelvezete is. Mintha egy egészen más magyar nyelvet használna, melyet még megértünk, de mi már nem beszéljük. Kicsit sajnáltam is, hogy hangoskönyvként hallgattam, mert így nem tudtam elidőzni egy-egy szép kifejezésen, vagy ismeretlen szón. Fogok még olvasni tőle.
Mottó: Az emberrel az életnek minden fontos dolga megtörténik már gyermekkorában.
Tamási Áron regényes életrajzában gyerekkorát visszaidézve, világának legféltettebb bensőjébe, a földkerekségének középpontjába invitálja olvasóját. Naná, hogy a Székelyföld vadregényes, mesébe illő tájára, a Gordon-hegy lábához, a Nyikó folyó völgyében csendesen meghúzódó Farkaslakára.
Zegzugos utakon át, a virtuális gyalogvándort követve, fokozatosan érkezünk meg a faluba, és amint szemeiket a „betűk szántóföldjein” így sorról sorra járatjuk, hát úgy a családfa ágain is szépen, ágrúl-ágra ugorva kerül látóterünkbe a legifjabb sarj, a zöld ágacska, vagyis a kis írópalánta.
A legényke korát újraélő író, a gyermek csodalátó lelkével mutatkozik előttünk. Néhol tündökletes szépséggel, az egyszerű dolgokra is örömteli, rákerekedő szemekkel láttatja magát, míg máshol a munka, a mindennapi gondok méregpoharából csepegtet apránként, keserűség és mellékíz nélkül, a kikerülhetetlen bajokat megélő ember belenyugvásával.
„A szokott élet szirtes partjai között, a gondok és a ritka örömök váltakozó hullámain, lassan és valahogy előre eveztünk az időben.”
És hogy mivé lett a cserebogár? Bizony a bölcsőből kikerülvén megindul a megbaglyosodás útján, a „megsegítő tudomány tarka mezői” felé.
Azon spekulálok hogy, hangoskönyvként ezt az írást Berecz András előadásában hallgatnám legszívesebben.
Végül el kell, hogy mondjam hogyan is jártam: Míg Tamási Áron életrajzát olvastam, nem ügyeltem magamra eléggé, és aközben székellyé váltam magam is.
Így volt!
Tamási Àron a század elejére viszi el az olvasóját, szülőföldjére, a Nyikó völgy Farkaslakára, megismerkedünk a falu keletkezésének legendájával, a székelyek eredetével, majd az író őseivel. Ezzel indít az író, majd megszületik Tamási Àron és innentől kezdve legfőképpen az ő személye kerül górcső alá, aki a munkát korán megtanulja és jókedvvel végzi.
Néha úgy tűnik, hogy az emlékezés megszépíti a valóságot, mégis teljes világot rajzol az író, melynek a tisztesség, a szabadságszeretet, a szorgalom és a kövek alól is virágot hajtó remény az alapja.
Szinte megkívánta ez a könyv, hogy elcsendesedve, lassacskán, a szavait ízlelgetve olvassam, és ebben az óvatos kóstolgatásban igazán örömömet is leltem a kötet elejétől a végéig. Hanem ez az öröm igencsak felszínes maradt ahhoz képest, mennyi és milyen mély szomorúságot ébresztett a család és benne a gyermek helyzetének egy-egy felvillanása is, az a kilátástalan szegénység, amit mi, ma már elképzelni is nehezen tudunk…
„ – Hadd tudja meg, hogy menni kell hidegben s melegben; dolgozni kell sárban s a porban…
Szép időben izzadni, s esőben megázni..
Nem számít a vihar sem, csak egyedül az számít, hogy mocskolódjék és dolgozzék, mert ez lesz az ő sorsa, ha már ideszületett nekünk…
Erre anyám sem tudott szólani rögtön, mert tudta, hogy úgy van, hiszen az adó, a rovatal és a hivatal s még a mostoha időjárás is, mind nyomott minket.” (189. oldal)
Olyan gyermeki tapasztalatokról beszél 7-8 évesen, amit a szüleink talán még saját bőrükön érezhettek, de számunkra nagyon -nagyon messzinek tűnik – a mezítláb szántás az ökrökkel az őszi esőben, vagy a hegyi kaszálón végigdolgozott nap, amihez véletlen veszteségből nem jut semmi ebéd…Hiszen máskor se volt sok.
„Jobb is volt azonban így, mert Károly bácsi nemcsak szívesen eljött, hanem jelenléte vendégségre is emelte a disznóölés napját.
Abban az utcában lakott Károly bácsi, nem messze tőlünk. Ingyen és jókedvvel csinálta az egészet, de amikor a friss disznóhúsból elkészült végre a lakoma, akkor engedelmeskednie kellett atyámnak és anyámnak, vagyis a disznótorra ott kellett maradnia. Ezt ő meg is tette, bár szokás szerint egy kicsit szabadkozott. Amikor azonban véglegesen megadta magát, akkor minket is folyton szorgalmazott az evésre, aminél fölöslegesebb munkát soha nem végzett.” 174.
Az első új cipő, és a székelyharisnya, ami csak azért lehetett az övé, mert hibás volt az anyag szövése, a fűtetlen vegyes korúakat (1-6) befogadó osztályterem…
„A papnak ugyan és a tanítónak minden esztendőben vittek fát a gazdák, mert a tüzelőfában is éppen úgy megvolt a kepe, mint a gabonában. Az iskolát azonban kihagyták a melengető számításból, minek folytán ott nem volt tüzelőfa soha; jobban mondva valamennyi volt, de az is inkábbat azért, hogy az iskola fáskamrája ne csodálkozzék egészen üresen.” (174. oldal)
És a nagy hidegekben a téli hajnalok, amikor vastag jégvirág fagy a kicsi ablakokra…
Aztán mégis, ebben a kemény, embert próbáló, kevés szavú, istenfélő és tekintélytisztelő egyenes világban, a szigorú felnőttek mellett felcseperedő, a halálra is figyelmes, de megélő gyermek szavai közt ott bujkál az a jellegzetes humor…
„De én nemcsak szívesen keltem fel korábban, hanem idővel úgy megszoktam a dolgot, hogy serkentés nélkül is gyakorta idejében ébredtem. Amíg a forgácsot béraktam és a szalmával lábra kapattam a tüzet, sokat kellett dideregnem, mert olyan nagy hidegek jártak akkor, hogy a fák ágaira fehér kötés fagyott, s talán még a szerelmes legény sapkájában is megfagyott a bolha, amikor hajnalfelé csikorgott haza a kedvesétől. Az ablakok is mind fehérre vastagodtak, mire eljött a hajnal; s úgy oda voltak fagyva, hogy jó ideig, amíg ki nem engedett, nem is lehetett kinyitani.” (191. oldal)
Szeretem az ilyen történeteket és szerencsére van hová kötnöm az itt elhangzott dolgokat :)! Egy kicsit „arrébb”, a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Kálnokon, még a múlt században, én is belekóstolhattam egy nyáron az ehhez hasonló életbe – no meg gyerkőcként Mezőkövesden is :D. Örök emlék marad és így könnyedén bele tudom élni magam az ilyen helyzetekbe. Lényegében Tamási Áronnak ez „Az én falum” könyve! :)
Meg sem közelíti az Ábelt. A maga nemében biztosan jó, de engem valószínűleg nem jó pillanatomban kapott el. Pedig egyébként nagyon szeretem a székely-környezetben játszódó regényeket, sok emléket visszahoznak. Azonban az engem meglehetősen zavart, hogy Tamási erre a kontextusra és nyelvre (főleg az elején) még rá is fókuszált. Nem hagyta, hogy az olvasó maga jöjjön rá egy-egy szó jelentésére, mindig kiemelte, hogy „mert mi ezt így mondjuk” – köszi, erre akkor is rájövök, ha nem írod le… Meg amúgy is: mivel a szerzőnek az életéből kellett vennie az élményeket egy „regényes életrajzhoz” (ami nem önéletrajzi regény persze), így kicsit ingerszegénynek és sokszor unalmasnak éreztem. Történészeknek vagy szociológusoknak biztos jó könyv ez, ahogyan a Puszták népe is, de engem nem hat meg különösebben. Sajnálom.
Mikor belekezdtem Tamási Áron könyvébe, megijedtem, hogy mire vállalkoztam. Tömény leírás lapról-lapra, ami messze nem kötött le. Aztán a 24. oldalon végre megjelent egy személy is, az író egyik őse. Onnantól kezdett érdekelni az egész. A falusi ház és környezetének, valamint a háztájinak a leírása nagyon tetszett. Szinte magam elé képzeltem az egészet. Majd sorban megszülettek a felmenők, míg a 33. oldalon maga Áron is meglátta a napvilágot, akit egyébként élete első három napján még Jánosnak hívtak. Innentől szívesen, érdeklődve olvastam a gyermekkort, mely már a korai életkorban munkával telt. A kis Áron nagyon ügyesen és lelkesen segített a mezei munkában, a betakarítás során, vagy éppen az állatok körül. A munka mellett a szülők törekedtek rá, hogy gyermekük iskolába járhasson, habár nem sok esélyt láttak arra, hogy valaha kitörhet a falusi taposómalomból és szegénységből. Az esetleges lehetőséget viszont nem szerették volna elvenni tőle. És milyen jól tették!!
Az író soraiból a szülők és testvérek egy-egy jellemvonása is megmutatkozik, bár bővebb képet igazán egyikükről sem kapunk. Talán az apa az, akit a legjobban megismerhetünk. Az Ő komolyságától, szigorától kicsit tart is Áron, míg az anyánál megtalálja a megértést és védelmet. Ízelítőt kapunk a székely hagyományokból is.
Tamási Áron nagyon szépen fogalmaz. A szöveg könnyen olvasható volt a tájszólás és régi kifejezések ellenére. Habár nem egy vidám írás, mégis humoros elemek tarkítják.
S ahogy kint szakadt az eső, miközben elmerültem a regényben, jó magam is vágytam a nárciszmezőn lenni.
Gyönyörű nyelven megfogalmazott, néha vicces önéletrajz Tamásitól, a gyermekkorát mutatja be a balesetéig. Egy kicsit sok volt nekem a történelmi háttér (pl. székelység és falutörténet), és sokkal több gyermektörténetet is szívesen olvastam volna a szerzőtől.
Népszerű idézetek
De ha már, a kiütköző vagy bujkáló keleti vonásokon kívül, se nem ilyenek, se nem olyanok ezek az emberek, hanem csak székelyek, akkor valójában kicsodák és mik a székelyek? Hogyan kerültek Erdély keleti szegeletébe ezek a titokzatos múltú emberek, akik úgy elütnek a környező népektől, hogy néha önmagukra is csak hasonlítanak? Honnét származnak, s mi a múltjuk; mik voltak azelőtt, mielőtt lettek volna, és hogyan lettek azok, akik mindig voltak?!
Hát ezt senki sem tudja.
Így aztán legjobban a krónikások járnak, akik egykorú vagy majdnem egykorú följegyzéseket tettek a székelyekről. Eme krónikás feljegyzések szerint a székelyek nagy része a keleti határokat őrizte már a honfoglalás alatt; kisebbik része pedig a seregek élén járt már azokban a hadjáratokban, melyeket az első magyar királyok vezettek. De jutott belőlük arra is, hogy Erdély állapotát a honfoglalás idején felderítsék, és a való helyzetről hírekkel szolgáljanak a magyaroknak, mint ahogy a bihari kazárokhoz is a székely előőrsök vezették Árpád magyarjait. Ez az ismeretség aztán kicsi háborúval is fűszerezve, elég jól sikerült, mert a kazárok kánjának, vagyis Marótnak a leányát nemsokára el is vitték a magyarok, hogy Árpádnak a menye legyen, vagyis Zsoltnak a felesége.
Sok időbe telt, amíg megtudtam, hogy a szerelem húsvéti dolog, szenvedéssel és hozsannával; s hogy a két szerelmes olyan, mint két piros tojás. Csakhogy nem mint a valódiak, hanem csalóka és bolond piros tojások, mert ha folyton koccannak és ütődnek is egymáshoz, nem törnek el. Mihelyt azonban valaki más megfogja az egyiket, akkor a másik összetörik.
191. oldal
Mint a mámor, úgy döbbent belém, hogy a néhány hetes lázban és a betegség kínzatásában egyszerre megérett a szemem, hogy láthassam is véle, ami vagyon a világban; s megnyílva állott már a lelkem is, hogy emberi örömmel ámulhassak a teremtett világon, amely tündökletes volt, és nagyságában határtalan.
56. oldal
…miközben továbbhaladna s keresztülmenne egy vidám mezőn, melynek a túlsó végében ismét egy falut érne. Itt megállna a vándor, mert furcsa érzések támadnák meg. A szíve megmozdulna, s valami otthonos, meleg érzés kelne a tagjaiban. S ahogy beljebb és beljebb menne a faluba, furcsa módon s egyre jobban úgy találná, hogy kezdi otthon érezni magát. …Farkaslaka ennek a falunak a neve.
29. oldal
De hát mostoha volt mindig a föld, amelyen élnie kellett; s a gazdálkodásban is nehezebben hagyta el a régi szokásokat, mint amilyen könnyen tanulta meg az új módokat. Mivel pedig a föld művelésén kívül nem talált ki magának valami nagyobb hasznú dolgot, ezért az örökös küzdelem és a nehéz szegénység ma is a legrégibb két család a faluban.
27. oldal
Az egyik fán körte terem, melyet „buta körtövének” hívnak a házbeliek. Nem buta azonban az a körte, mert akkora nagyra nő, mint egy legénykének az ökle; s nem buta azért sem, mert leszedés idején nem kívántatja magát, hanem ászokra vagy sarjúba kívánkozik, ahol ősz végére aranyosra sárgul, és karácsonyra igazi jó ízzel és illattal örvendezteti meg a türelmes várakozót. A másik fán alma terem, s azt „fejér almának” nevezik, de az alma selymes sárga színnel titkolja, hogy ő fehér; nem is bírja sokáig a nyilvánvaló füllentést, mert idő előtt lehull a fáról, s lisztes-puhán várja a földön, hogy elpusztítsa bárki.
27-28. oldal (Tortoma könyvkiadó)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Méhes György: Szép szerelmek krónikája 92% ·
Összehasonlítás - Jósika Miklós: Az utolsó Bátori ·
Összehasonlítás - Márton Evelin: Farkashab 78% ·
Összehasonlítás - Méhes György: Emmi 74% ·
Összehasonlítás - Wass Albert: Tizenhárom almafa 92% ·
Összehasonlítás - Nyirő József: Uz Bence 88% ·
Összehasonlítás - Bárányi Ferenc: Égbenyúló kockakövek ·
Összehasonlítás - Bálint Tibor: Zokogó majom 83% ·
Összehasonlítás - Bánffy Miklós: Milolu 78% ·
Összehasonlítás - Szilágyi István: Kő hull apadó kútba 92% ·
Összehasonlítás