Tamási Áron nekem eddig nagyon kimaradt. Már hatvannégy múltam, de eddig összesen egy könyvét olvastam – a Bölcső és bagolyt –, azt is több mint fél évszázada, s nem sokra emlékeztem belőle (még arra sem: tetszett-e igazán). Nosza, gondoltam, ideje újra belekóstolni a szerzőbe. A kétkötetes, vaskos összes novellákat szemeltem ki, de mivel kényszeres végigolvasó vagyok, jobbnak láttam valami szerényebb méretűvel kezdeni.
S mivel Tamási opus magnuma az Ábel-trilógia, így végül emellett döntöttem. És csalódtam.
Szép dolog a szülőföld szeretete, a ragaszkodás a szeretteinkhez, a népünkhöz. S én Tamási székely hazafiságát nem vonom kétségbe. Ami viszont sajna, úgy vélem, hiányzik belőle, az az írói tehetség.
Ez a három munka a XVIII. századi kópéregényekre emlékeztet, csak azok sokkal fordulatosabbak. Ezekben a regényekben viszont alig történik valami; az első cselekménye novella-terjedelmű, a másodiké és a harmadiké anekdotákból van összegereblyézve, melyeket, ha az író a kocsmában, bor mellett beszéli el őket, még mulatságosnak is találok, de így egybesütve és melegen feltálalva nem igazán ízlettek. Előperdülnek a lapok közül a kisebbségi lét panaszai, és némi – erősen tompított – osztályharcos indulat is, de az oldalak zömét Ábel – szellemesnek szánt – párbeszédei, és monológjai töltik meg. Az első regénybeli ismételt, bő lére eresztett feleselések fiú és apa közt engem meglehetősen fárasztottak, de a második regény szóváltásai még ezen is tútesznek. Érzek ebben az egészben egy erőltetett népies hangot, egyfajta műfolklórt.
Az első munka eleven természetleírásai, hargitai környezetrajza, meg a lelkes kutya, Bolha voltak a legjobbak, amit ez a trilógia nyújtott. S a végső tanulság – 'Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.' – mélyen igaz, csak ehhez nem szükséges több mint hatszáz oldalnyi körítés.
Ingadozom, hogy ezek után az összes novellákba belekezdjek-e? Talán inkább a Hazai tükörrel fogok próbálkozni.
És keresem azt a székely írót, aki ennél hitelesebb tolmácsa népe sorsának.