Az ​Élő Ház 10 csillagozás

Tamás Dénes: Az Élő Ház

„Az ​egyik leghálásabb regénytípus a középiskolára visszaemlékező regény. Egyszerűen nem lehet nem átélni. Egyszerűen ki van zárva, hogy az olvasó ne találja meg saját magát a szereplők között. Az élő ház is ilyenfajta, aha-élményes próza. Tamás Dénes egy húszéves osztálytalálkozó kapcsán visz vissza minket egy közös múltba, vezet végig egy iskolaépületen, egy kollégiumon, mond el közös történeteket. Hőse tele van nosztalgiával, idealizál, de a közös legendák mellett ugyanolyan pontosan emlékszik az utolsó gumipapucsra is. Nosztalgiája szinte sistereg: folyton kicsap belőle valami furcsa, sötét, nyers indulat, egy negyven körüli férfi lelkében teljes épségben megmaradt esetlen kamaszdüh, ami az eltelt idő, és a hajdani társak ellen fordul. Mer igazságtalan, sőt, gonosz lenni velük és saját magával is, hiszen merészeltek megöregedni. Így lesz Az élő ház nemcsak szép, nosztalgikus olvasmány, hanem megalkuvás nélküli, őszinte próza. Kegyetlen és kétségbeesett. Tamás Dénes írói… (tovább)

>!
304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634681083
>!
Kalligram, Pozsony, 2019
304 oldal · ISBN: 9789634681304

Most olvassa 1

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Tamás Dénes: Az Élő Ház

Kétszer olvastam, elsőre habzsoltam, mondhatnám úgy is, hogy benyaltam.
Megvett a szerző, mert olyan intenzív érzeteket, emlékeket és emóciókat ébresztett fel bennem, hogy le se tudtam tenni. Éreztem ugyan, hogy itt-ott megbicsaklik, néhol slendriánok a mondatok, a történetben nincs semmi egyedi, kicsit laposan kezdődik és jellegtelenül zárul, a figurák életlenek, és tulajdonképpen mondanivaló sincs, vagy ha van, az akkora közhely, hogy szóra se érdemes, de… De mindezért kárpótolt az őszintesége és a lendülete, az egységes, végig azonos fekvésben megszólaló hangja, ami hitelesítette az elbeszélőt és a történetet is.
Miről szól? Egy 20 éves osztálytalálkozóval indul, aztán egy kollégiumban folytatódik, kamaszkori élményekkel, túlfűtött szexualitással, szokásos dominancia harcokkal és szerelemmel.
Az osztálytalálkozó pont annyira idegesítő, amennyire csak én el tudom képzelni – nem szól másról, csak a test mulandóságáról és az egzisztenciális hazugságokról, és ez pont annyira elidegenítő, hogy képes legyen egy kamerává, objektív megfigyelővé változtatni a tekintetet: hogy azt is amit lát, és azt is amire csak emlékszik, a lehető legtárgyilagosabban mutassa be.
Ez a koncepció, és első olvasásra ez nálam működött is. Ez persze privát életrajzi okokkal magyarázható, de aztán kíváncsi lettem, mi is volt az, ami megfogott? És mi is lehet az oka annak, hogy amíg Kemény István a regény fülszövegben áradozik, addig itt a molyon racionális megközelítésben olyan lesújtó vélemény születik róla.
A második olvasás aztán helyre tett. Amit @fióka az értékelésében spoiler ír, az nagyrészt jogos. Onnan, ahonnan ő olvas, ez a könyv valóban ilyennek látszik. Azok a mondatok, amelyek engem örvényként magukba húztak és elvarázsoltak, azok neki bugyogó, dagályos, lélekmélyről jövő, feketén hömpölygő, érzelmektől és jelzőktől terhes mondatszörnyetegek. Ami nekem őszinteség volt, az neki végeláthatatlan önkielégítés. Ami nekem természetes töredeztettség, az emlékképek sorozata, az neki össze nem fésült novellafüzér, ami nekem a narráció rögzítése, a narratív tekintet megteremtése, az neki kínkeserves erőlködés, amiből gyakorlatilag szinte lehetetlen kihámozni belőle, hogy mit is szeretne mondani.
Egy szigorú, racionális kritikus nem is mondhat mást. Ehhez még azt is hozzátenném, hogy ha a két, e témában általam legjobbnak tartott regény – az Ottlik Géza: Iskola a határon és Mariam Petroszjan: Abban a Házban – tíz pontot ér, akkor ez csak hármat. (De hát nem velük versenyez, hanem saját magával.)
Hogy miért örülök mégis, hogy megvettem ezt a könyvet? Nem mindig a jó könyvek kerülnek közel a szívünkhöz.

abcug IP>!
Tamás Dénes: Az Élő Ház

Az áhítat egy kicsit sok nekem a régi önmaga, a régi önmaguk felé. Elhiszem, hogy tényleg ekkora mélységet lehet tulajdonítani utólag visszanézve minden események és vágynak. De azzal, hogy a mélység különböző szinoním jelzőivel-kifejezéskészletével kerülnek ezek körülírásra, ebből még nekem nem jön át, hogy miért is. Éppen a felszínét olvasom csak. Megértem, hogy ez fontos. De nekem nem ad módot az írás arra, hogy megéljek így bármit is belőle. El kell fogadnom, hogy mély volt. A közepére lendültem be, de ismerve a szerző novelláit, tudtam, hogy kell idő felvenni a tempóját. Ezúttal azonban ki is kerültem a tempóból nem sokkal a közepe után. Sajnáltam. Tamás Dénesnek 2018 őszén egészen döbbenetesen erős verseit olvastam egy folyóiratban. Egyenesen belerázkódtam azokba a szövegekbe egy olyan végtelen vonatúton, amelyről e könyv is beszél. Azóta keresem az írásait. De lehet, hogy a vers világa az övé. Hiszen ez a regény is inkább lírai, mint elbeszélő jellegű. Idén, úgy hírlik, megjelenik a verseskönyve. És én nagyon kíváncsi vagyok rá.


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

A regény szereplői létező alakok, ahogy a helyszín és a felrémlő történetek is valóságosak. A valóságtól való eltérés a véletlen műve. De leginkább a szavak, a mondatok, az írói megformálás, és mi más, magának az emlékezésnek a kényszerű árulása.

9. oldal

melicsek P>!

[…] ezáltal megértetett valamit annak az erőnek a természetéből is, ami az érzékeibe gravírozta a benne időnként felvillanó női arcokat. Hasonlóan egy vízen lebegő, saját pompájától szétterülő virághoz, kitelést, kibontakozást érzett Eszterben, mint akit az idő nem tud megsápasztani, megfonnyasztani. Öröm volt benne. Egyfajta állandó készenlét, képesség a boldogságra. Ez az öröm nem zárta be Esztert, kisugárzóvá változtatta, aki, mint a Nap a világűrön átvágtázó fényt, maga felé hajlította és felragyogtatta a közelébe megeső dolgokat. De nem volt benne semmilyen bántó tolakodás, csak kíváncsiság, létezni hagyás. Mint aki képtelen birtokolni a másikat, legfeljebb előhívni. Megmutatkozni hagyni. Azt az örömet hordozta magában Eszter, ami azt sugallja: jól vannak a dolgok. Úgy vannak jól, ahogy éppen vannak. A rossz is jól van bennük. Mert ha képesek lennénk kivonni a rosszat a világból, azzal csak egy még nagyobb rossz előtt tárnánk ki a kaput. Ettől az örömtől szépül meg egy forradás az arcon, ettől változik a lábtörés egy hosszú önvizsgálatra való lehetőséggé. Ettől lesz a halál elköszönés. Pedig féltünk ettől örömtől, féltünk ez az öröm elé járulni, mert attól foszt meg, ami kitölti életünket, amibe egészen a vakságig beássuk magunkat: közvetlen, konok céljainktól. Ez az öröm nem az időben bontakoztatja ki magát, nem az idő megszervezésére, belakására, legyőzésére irányul, de még a dolgokból feltámadó csillogással, csábítással sincs kapcsolatban. Nem is képzes mindenki ezt az örömet hordozni, legfeljebb az, aki minden bűntudat nélkül tudja felajánlani a testét a nyári nap kényeztetésének, vagy az eső lassú, kaparászó permetezésének.

38-39. oldal

melicsek P>!

Érezni akarja, hogy az eső kimossa testük pórusaiból az évek alatt bennük felgyülemlett salakot. A nyári nap elé akar beállni vele. Akarja, mert akarhatja. Úgy érezte, kilépett saját idejéből, s bekerült egy áramlásba, ahol más dolgok érvényesek, más vonzások és taszítások számítanak, mint eddig.

39. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Aurora Lewis Turner: A megtörhetetlen átok
Sienna Cole: Elmejáték
Ittzés Laura: Nyolc perc
Mészáros Dorka: Filter nélkül
Nagy Gerzson: Délután Apámmal
Bächer Iván: Intőkönyv
Tapodi Brigitta: Amit örökül kapsz
Varga Gy. Brian: Két nap az élet
Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme
Sándor Iván: Szakadékjátszma