A képzelet szertartásai 5 csillagozás

Talamon Alfonz gimnazista diák volt még, amikor első novellája megjelent az Irodalmi Szemlében. Kiváló formaérzéke és stílusának nyelvi gazdagsága akkor is feltűnést keltett már, és sokan a nyolcvanas évek közepén színre lépő új költői-írói nemzedék egyik legkiválóbb tehetségét sejtették benne. A Próbaút című antológiában két elbeszéléssel szerepelt, s ezekkel az írásokkal igazolta a személyéhez fűződő várakozásokat. Talamon Alfonz azoknak a kevés számú íróinknak a táborát gyarapítja, akik nem elégszenek meg egy történet elbeszélésével, hanem az írásaikban ábrázolt tárgyi világot reflektálni is képesek, s írói világukat megpróbálják kitágítani a gondolatiság és a mítosz irányába. Az itt olvasható sűrű atmoszférájú, érzelmekben és reflexiókban gazdag elbeszélések nem könnyű olvasmányok. Ám nem nélkülözik a humort és iróniát sem, s még a modern prózában kevésbé járatos olvasót is elkápráztatja Talamon Alfonz nyelvi gazdagsága, képszerűsége és invenciózussága. A képzelet… (tovább)

Tartalomjegyzék

20. század elbeszélés Felvidék határon túli magyar nyelvű magyar szerző magyarság

Madách, Bratislava, 1988

128 oldal

Fülszövegek 1Borítók 1 Új kiadás Új borító Új fülszöveg Új címke

Kedvencelte 1

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 10

Kiemelt értékelések

giggs85

2013. január 17., 16:31

Talamon Alfonz: A képzelet szertartásai

Ebben a kötetben van az egyik legszebb magyar novella, amit valaha is olvastam:
A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa
Gyanítom nem sokan ismerik.

Új hozzászólás

3 hozzászólás

iniesta

2016. március 28., 20:22

Talamon Alfonz: A képzelet szertartásai

Kimagasló összirodalmi színvonal. Nemcsak ajánlom, de javallom.

–

Egyesével is többnyire legalább nagyon jó elbeszélések, a fizikai kötet első kétharmada tökéletes, pedig van itt aztán minden: egy filológiai főtételű apokalipszissel eljátszadozó ál-disztópia – ál, mert nem ezirányú kifutása számít –, effektíve tulajdonképpen banalizált sci-fi (Az utolsó író memoárja); expresszionista-kváziszürreális vizualitással lényegileg csupán hangulatafestett egyetemes szakítástörténet (Bocsátó); kafkai-talányos, többemeletes lélektani labirintus (Az éjszaka árkádsorai); mágikusan átszőtt Krisztus-parafrázis (A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa). A legutóljára idézett akár ennél jóval több (a kategorizálás rögtön torzít), a megnevezés csak annyit igyekszik hangsúlyozani: ez bizony így is működik (manapság: kuriózum). És bár mind a négy, ismételten csak, legalább jó (szemléletesen: >=8/10), ez a kötet egyetlen abszolút remekműve (10/10).

Jogos kérdés persze, hogy na de mégis hogyan jön ez össze? Nos, igen: sehogy. Azaz mégis: összejöhetNE, mégpedig a címmel, mint vezérlő koncepcióval. (Egyébként szerencsésen nyitott eset: életműkezdő kötet, és mint ilyen egy határozott víziónak alárendelve páratlan szabasággal rendelkezik.) Lehetnének az egyes darabok az ominózus szertartások, így esztétikailag akár ennyire széttarthatnának, és lehetne a képzelet az alkotás könyvön végighúzódó allegóriája – ez, így, elvinné magán a dolgokat. Ami miatt mindez mégis bebukik, az éppen az, hogy a címet nem „sajátítja ki” magának a kötet, mint felsőbb egész, ellenben sajnos a záródarab is bír vele (értelemszerűen: A képzelet szertartásai), tartalmilag egyébként feleslegesen. Közvetlenül előtte már részleteiben is megbillen azért: a háborúk és felelősségek rétegződésével foglalkozó, és ezt szakaszról szakaszra álomszerű képekbe fojtó rövidpróza (A pikádorok ivadéka) nyelvileg sokszor túlfolyó, egy-egy rövidebb passzus erejéig szinte habos, még ha nagyon líraian is az.

Új hozzászólás