Fiú 82% 202 csillagozás

Takeshi Kitano könyve egy szerény, csendes kötet, mely meglepően hatásosan mutatja be a japán kamaszfiúk lelkét és a kamaszkor, a gyermeki lét bizonytalanságait. Három egyszerű elbeszélés japán fiatalokról, amelyek egy-egy részletet mutatnak be ezeknek a gyerekeknek, fiúknak az életéből. Vágyaikról, gondolataikról, mindennapjaikról.
Három csendes dráma a gyerekkor és felnőttkor határán, mely előrevetíti a felnőttlét nehézségét és a reményét is arra, hogy most már valami más, valami jobb, valami fontos dolog történik.
Bár a fiúk a történetek főszereplői, érdemes odafigyelni a női karakterekre, az ő életükre is. Nekik vajon több esélyük van valami jobbra, valami reménytelibbre?
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2018/12/takeshi-kitano-fiu.html

”Nem könnyű dolog gyereknek lenni Japánban…” – ez volt az első gondolat, ami felszállt sóhajként a lelkemből már az első novella elolvasása után…
Nehéz lehet már kora gyerekkorban megtanulni, mi az: belülről tűrni – elviselni a tanári pofonokat, ütlegeket, vagy akár az iszákos apa borgőzös szekálásait, szó nélkül, szemlesütve hallgatni.
3 gyerek (pontosabban kétszer három) – 3 történet: ahol a szereplők: Mamoru (és bátyja Shinichi), Toshio (és bátyja Hideo), Ichiro (és véletlenül szerzett alkalmi „idegenvezetője” Jun/Yoko) megpróbálnak élni, beilleszkedni, hacsak egy valamiért is, de igyekeznek lelkesedni, legyen az a futás, a csillagászat vagy a történelem, ami megadja számukra a csekély vigaszt és örömöt ebben a jó nagy adag szomorúsággal, szenvedéssel, kirekesztettséggel, kamaszkori botladozásokkal, szerencsétlenkedéssel, fájdalommal teli életben; ott, ahol talán a felszabadultság érzését egyetlen egyszer sem érezhetik át…

Ami tetszett, hogy nagyon képletesen ábrázolta az író a testvéri összetartozás, szeretet, óvás, bátorítás jelenségeit, ill. azt, amikor a kisebb testvér szeme rányílik arra, felfedezi, hogy a báty tulajdonképpen ugyanolyan problémákkal küszködik, és hasonlóan védtelen, mint ő maga…
A kisebb gyerekek karaktere sokkal kidolgozottabb, a nagyobbakkal viszont van problémám: túl érzelgőseknek vannak ábrázolva, gyakran sírnak, gyakran érzékenyülnek el könnyekig – ez tőlem távol áll. Különösen az utolsó novella főhőse botladozik és szerencsétlenkedik túlságosan sokat – ez már nekem fájt; úgy éreztem, a nagyobb, kamasz srácok túlságosan eltévedt, kerengő-lényekként jelennek meg előttünk, akik az első fenyegetésre apróra húzzák össze magukat, és emiatt morzsányi hősök lesznek: morzsák, amik véletlenül pottyantak oda, ahol épp vannak, észrevehetetlenül, jelentéktelenül léteznek, és azok is, mert észrevehetetlennek és jelentéktelennek is akarnak látszódni… Így élnek, örök félelemben: mi van, ha közelít egy hatalmas madár, és felém kap a csőrével? És még ha ez meg is történik, elnézést kérnek… nagyon kemény sors ez egy gyereknek, van egyáltalán remény, hogy ne legyen kisebbségi érzése? merült fel bennem…
Kivételnek tekintem ez alól az első novella „futóbajnok” kissrác alakját: Mamoru-t; talán neki van a legerősebb jelleme – emiatt nekem az első novella, a Bajnok kimonóban című lett a kedves; a második, Csillagbölcső c. novellában az apához fűzött erős ragaszkodás volt figyelemreméltó, ebben a novellában nagyon mélyen benne van a fájdalom, és úgy érzem, hogy ez benn is maradt: annyira mélyen lehet ez az érzés elásva az íróban, hogy nem sikerül felszabadulnia, nem sikerült kiírnia magából…

És most én, ezzel a nehéz szívvel és lélekkel, ami feszít itt belülről, mit kezdjek?
Miért marad ez a feszítő érzés bennem továbbra is? A tragédia az, hogy nincs is ebből a reménytelenségből egy jófajta kiút: a csillagászgyerekek ábrándjai, hullócsillagként alszanak ki és esnek a mélybe, a Szíriusz megszemlélése csak pillanatnyi boldogság, (de legalább addig az), de arcukba vág a jeges szél; a templomok történelmi atmoszférájának beszippantása is csak alkalmi, és a szomorúan kopogó eső valahogy azt sugallja, hogy sajnos, a rideg apának lesz igaza: a kamasz fiú nem valósíthatja meg álmát, és ezzel együtt önmagát.

Tisztelet a fordítónak, Lázár Júliának, aki nagyszerűen fordította le az írásokat, mert nagyon át tudta adni a „magánytól körülövezett, hangtalanul ordító csend” a hangulatát…, ahol „láthatod”, mennyire fontosak egy ilyen létben a belső monológok, a vívódások önmagaddal…

A kötetet @msrados Olvassuk el a japán akcióban vásárolt könyvünket! eseményfelhívására jelentkezve olvastam el. Köszi a biztatást!

Még annyit hozzá szeretnék tenni, hogy nagyon esztétikus a könyv, nagyon jó kézbe venni, és igazi papírszaga van…

Takeshi Kitano könyve három novellát tartalmaz. Szerintem jó írások, tetszettek, megvan bennük az összekötő kapocs: az pedig a kamaszodó fiúk olykor még gyermeki világa.
spoiler
Mind közül legjobban a középső, a Csillagbölcső című tetszett. Egy kicsit emlékeztet Jostein Gaarder Narancsos lány hangulatára, azt pedig nagyon élveztem. A harmadik elbeszélés is érdekes volt a kiotói látnivalókkal, és megvolt a hangulata.
Azt gondolom, jobb könyv, mint amit az eddigi 99. értékelés mutat, vagyis erős 4,5 csillagra pontozom (4,6 pont) 100. molyként. Ha az első írás úgy megérint, mint a másik kettő, biztosan ötöst adnék. Jóféle japán novellák, nem is hosszú a könyv, érdemes olvasni, ha kamaszodó fiúkról olvasna az olvasó vagy szülő.

Takeshi Kitano igen elfoglalt ember: talk-show-kat, vitaműsorokat vezet, filmet rendez, fest, forgatókönyveket és novellákat ír. Ez a kis nyúlfarknyi kötete három novellát tartalmaz, mely témáiban a mai japán kamaszok problémáit járja körül, kamasz szemszögből: iskolai zaklatások, verekedések, az apa halála, szülői nemtörődömség vagy éppen kemény, apai szigor, magányérzés, kiszolgáltatottság, önmegvalósítási törekvés, a szexualitás kérdése – mind terítékre kerül írásaiban.
A novellák kissé sután vannak megírva, nem tökéletes művek. Érezni rajtuk a filmes hatást, gördülékenyek, könnyen olvashatóak, ami önmagában nem jelent rosszat, de olykor hiányérzetem támadt olvasásuk közben: volt, ahol a téma felületesen lett körbejárva és néhol túl kigondoltnak, erőltetettnek éreztem a történéseket.
Amiért mégis négy csillagra értékeltem a művet, az a Csillagbölcső novellának köszönhető, ami gyakorlatilag megmentette a kötetet: magával ragadó, drámai írás, mely két fiútestvér küzdelmét mutatja be apjuk halála után. Az ott maradt űrt az egykoron közös hobbival, a csillagászat iránti szenvedéllyel próbálják betölteni, iskolai beilleszkedésüket, konfliktusaikat megoldani. Szívszorító az a magányérzés és egyfajta kétségbeesés, mely mindkét fiú életében megjelenik.
Ezért a novelláért érdemes volt elolvasni a kötetet.

Valahogy a reakciók, az indulatok olyan idegenül hatottak.
Három történet, melyek közül nem tudnék választani egy tetszetősebbet.
Verekedés, sírás, magabizonytalan fiatalok. Kis mérete miatt kedveltem :)

A kötetben szereplő mindhárom elbeszélés életképszerű, egy-egy tizenéves kamasz mindennapjaiból kiragadott helyzet. Egyik sem rendkívüli esemény, épp csak olyan, amit egy átlagos élet során megjegyzésre méltónak lehet mondani. Semmi extra… De talán épp ez benne a jó. A jellegzetes japán gondolkodás, viselkedés, mentalitás azért szépen megmutatkozik ezekben a kis szösszenetekben is.

A magyar változaton érezhető sajnos, hogy a fordítás nem az eredeti, hanem az angol verzió alapján készült, illetve a fordítónak sincs sok köze Japánhoz és a japán nyelvhez. Az kevésbé zavaró, hogy a nevek magyaros átírása helyett az angol verzió maradt (bár nálunk nem így helyes), viszont más dolgok „magyarosítása” annál rosszabb. (Bár azt nem tudom, hogy ez az angol nyelvű kiadás számlájára írható, vagy a fordító próbálta érthetőbbé tenni a dolgokat…) Ezek az apróságok csak azoknak tűnnek fel, akik valamennyire otthon vannak a japán kultúrában, viszont pont ezért nem is tartom szerencsésnek, mert a laikus olvasó elől elrejti ezeket az érdekes különbözőségeket.

Tetszett! Elgondolkodtató történetek, szépen van megírva. Néha furcsának találtam a szereplőket, ezért vontam le azt a fél csillagot.

„Nem szeretem a japán kultúrát, de kell a könyv a nemzetes kihíváshoz!” jeligével kezdtem bele az első novellába, és magam is meglepődtem, de egyhuzamban ledaráltam. Hirtelen volt az öröm, mert a második már kevésbé tetszett, a harmadik meg még inkább, de összességében volt valami szerethető ezekben a rövid történetekben.
Mamoru és Shinichi novelláján jót mosolyogtam, magunkra ismertem bennük a tesómmal.

Korlátlan mennyiségű sushit vagyok képes megenni, de a japán irodalom és filmművészet befogadásával már meggyűlik a bajom.

Ezért némi idő és – nem túl kitartó – próbálkozás után el is engedtem, nem kell nekem minden tájjal jóban lenni. Legnagyobb meglepetésemre ez a kis kötet e szilárd elhatározás ellenére is vonzani kezdett. Nem azt vártam tőle, hogy megváltoztatja a japán kultúrával kapcsolatos érzéseimet és átírja a személyes tapasztalataimat, csak azt, hogy adni fog nekem valamit, hogy élvezet lesz végigolvasni, hogy ebbe kivételesen nem törik majd bele a bicskám.

Na ezzel meg pont az volt a bajom, hogy akár Soroksáron is játszódhatott volna,
kultúrában szinte semmit sem kaptam, cserébe a szöveg valahogy buta, egyszerű volt – sokan írják, hogy ez a fordító hibája lehet, hajlok rá, hogy igazuk van.

A rövidsége ellenére is sajnálom, hogy időt szántam rá, de nagyon örülök, hogy pénzt nem.

Ez az egész nekem nagyon súlytalannak hatott. Mindhárom novella érdekes és komoly témát feszegetett, főleg a fiatalkor problémáival foglalkoztak, de annyira fiatalos és filmes az egész stílus, hogy az érzelmek és a komoly mondanivaló valahol a cselekmény közben elhomályosodott. Nem igazán tudtam elmélyedni a történetekben, ez által nem is gondolkoztattak el. Pedig szerintem ez lett volna a cél. Önmagukban aranyos novellák, egyszer olvashatóak, de nem több.