Ne ​keress (Ne érints 2.) 87% 789 csillagozás

Ezt a könyvet Kenji és Warner vitte el a hátán. Kenji hihetetlenül szórakoztató, rengeteg jó poénja volt. Warner egy kicsit másabb arcát mutatja, ami nekem bejött. Sok mindent megtudhattam róla, emiatt pedig még inkább megszerettem. A sorozat leginkább izgalmas karakterének tartom továbbra is.
Sajnos Juliette a nyafogásával sokszor kikészített, illetve az írónő Adam-ből is olyan pancsert csinált, hogy őt meg az eddiginél is jobban utálom. Juliette nem fejlődött sehova, ugyanúgy nem tudja eldönteni, hogy mit kezdjen magával, folyamatosan nyavalyog és csak magával van elfoglalva.
Omega Pont életét érdekes volt végigkövetni, ott sok új szereplőt ismerhettünk meg. A cselekmény izgalmas, pörgős, szinte egy ültőhelyemben kiolvastam. Bízok benne, hogy a harmadik kötetben már rendeződik a szerelmi háromszög. Team Warner!!♥

Nagyon szeretem ezt a részt, talán még jobban, mint az elsőt.
Újraolvasva rájöttem, hogy egy csomó apróságot elfelejtettem az első olvasás óta, ezért újra és újra meg tudott lepni a könyv a fordulataival.
Juliette karaktere sajnos nem sok jellemfejlődésen ment keresztül ebben a részben. Bár többször is elhatározta magát, hogy meg fog változni, összeszedi magát és erősebb lesz, végül mindig visszatért a gyenge és önmarcangoló énje.
Adamből is eléggé kiábrándultam, pedig az első részben még annyira szimpatikus volt. Szörnyen dühített ez az új, hisztérikus és nyavalygó Adam. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a Fracture Me az ő nézőpontjából.
Kenjit imádtam; nagyon sokszor mosolyt csalt az arcomra a megnyilvánulásaival.
Tetszett a történet, érdekes volt megismerni Omega Pontot és lakóit, de már nagyon vártam, hogy Warner újra felbukkanjon a cselekményben.
Nagyjából a könyv felénél újra találkozunk vele, és attól kezdve ismét jelentős részét képezi a történetnek. Egyszerűen imádtam a Juliette-tel közös jeleneteit; annyira más volt ezt a Warnert megismerni. ^ ^
Számomra hihetetlenül érzelmes volt az a kötet, rengeteg szívszorító pillanattal.
A könyv írásmódja továbbra is gyönyörű, az első oldalaktól fogva magával ragad és nem is enged el az utolsó oldalakig.

Hallom, milyen hevesen ver a szíve. Konkrétan hallom a köztünk feszülő csendben.

Óriási szerelem nekem ez a sorozat. És Aaron Warner. Pláne Aaron Warner.

Persze a sztori tök érdekes irányt vett, ugyan nem tudott annyira meglepni, mert ahhoz már túl sok tartalom láttam róla a közösségi médiába, de ettől még nagyon élvezem. Izgalmas, annyira, hogy egyszerűen nem bírom abbahagyni, képtelen vagyok letenni a könyvet.

Egy ideje már olvasói válságban szenvedtem, de ez a könyvsorozat úgy besszippantott, hogy állandóan olvasni akarom és ezért az érzésért külön hálás vagyok. Jöhet is a kövi!

Érzelmes volt. Tele szenvedéssel, naivitással, önmarcangolással. Mintha Bella 2-t olvastam volna a New Moon-ban. Hiába mondták el neki többször is, hogy nem csak a saját nyomora van, ő akkor is csak azzal foglalkozott. Hányszor megfogadta, hogy most már más lesz, segíteni fog, nem csak önmagára meg az érzelmeire fog gondolni, de valahogy mégis mindig visszatért önmagához. Mindig csak ő, ő, ő és ő. Adam-ből egy érzelmi nyomorékot csinált az író. Őt is csak az érdekelte, hogy hogyan lehetne együtt a szerelmével, hogyan érinthetné meg anélkül, hogy a lány megölné őt. A kamaszok hormonjai meg a szenvedésük, amikből világi problémát gyártanak… hányingerkeltő volt néhol már.
De aztán végre, végre, végre feltűnt Warner… végre volt szín a könyvben, érzelmek, amiktől megdermedt az olvasó, aztán felolvadt, szinte már elégett. Majd forgott vele a világ körbe, körbe és előre, néha visszafelé is, de folyamatosan előre. És meg sem állt, csak zuhant, bele az érzelmek káoszába, hogy úgy érezte már nem kap levegőt, megfullad, s amikor végre oxigén jut a tüdejébe az fáj, oly nagyon fáj, s mégis édes és gyönyörteli, és csak még többet akar.
Csak most kezdődik az egész. Pedig már a vég jön…

„Remény.
Olyan, mint egy csepp tiszta méz, tavasszal virágzó tulipánmező.
Friss eső, suttogott ígéret, felhőtlen ég, a tökéletes írásjel a mondat végén.
És ebben a világban csak ez tart engem a felszínen."

A stílus és megfogalmazás változatlanul gyönyörű, izgalmakban és döbbenetes pillanatokban is volt részem bőven, de Juliette-re sokszor borzasztóan mérges voltam. Az első részről írt értékelésembe majdnem leírtam, hogy mekkorát fejlődött a rész végére. Jó nagy hülyét csináltam volna magamból! Tényleg úgy zárult a kötet, mintha elfogadta volna magát és képességét. Erre megint azzal szembesültem, hogy a teljes összeomlás szélén állt. Sírt, elzárkózott, gyűlölte önmagát, ráadásul soha nem mondta ki nyíltam, amit érzett! Folyton csak fogadkozott, hogy változtat a dolgokon, de ennek nyomát sem láttam. Haragudtam rá, nagyon! De sosem sokáig. Hiszen kedves, jószívű, bátor lány és mindig próbálta megvédeni a többieket (főleg Adam-et), önmagától.
A szerelmi háromszöget sajnos előre megjósoltam magamban. És leszögezném, én nem tágítok, Adam pártján vagyok!
Kenji a legklasszabb figura az egész csapatból, rendre feldobta a hangulatomat.
Rám is fért, gyakran szinte fuldokoltam a sok intenzív érzelemtől.

Menthetetlenül beleszerettem ebbe a történetbe. Szépen megírt világgá kerekedett, ahol a jó nem mindig jó, így a rossz sem mindig jelent csupa rosszat.

Hatalmas jellemfejlődés ívelte át az egész történetet, ami leginkább Juliette-et és Warner-t érintette.
Juliette sokat fejlődött azóta, amióta kihozták az elmegyógyintézetből. Bár a régi szokásai megvannak: sötétben ülni , érzéketlenné válni a külvilággal szemben…
De szert tett sok pozitív jellemre is, amitől jobban megkedveltem a személyét.

De a legnagyobb szerelmem a könyvben egyértelműen Warner. A múltja, a sebei… Minden amit látatni enged a külvilágnak, csupa hazugság, álca. Valahol mélyen, ott van egy srác, aki szeretetre és törődésre vágyik, úgy mint Juliette. Talán emiatt is szurkolok ennek a párosnak mert megérdemlik egymást, és meg is értik a másik múltját, érzelmeit. Adam is megérti, de Warnerrel szemben ő nem élte át azt, amit a két karakter. Hogy kiközösítve, rettegve és szeretetre éhesen kellett élniük a mindennapjaikat.
Tény, hogy Warnernek vannak apró gondjai, de kinek nincs?! Egy jó emberré is válhat a jövőben, aki méltó lehet Juliette-re. Remélem hogy így is lesz.

Hogy lehetséges, hogy ez a lány állandóan nyavalyog amiatt a hülye és irritáló pasi miatt? Igen, Adamről beszélek. Legszívesebben mindkettejüket megcsapdostam volna, hogy végre észhez térjenek. Aaron Warner…hát nos, még mindig imádom őt! Ő és Kenji viszi a hátán az egész trilógiát. Gondoljatok bele, ha ők nem lennének, akkor Juliette és Adam nyafogását kellene végig hallgatnunk.

Egyre jobban alakul. A stílus és a fogalmazás továbbra is YA szint fölötti. Juliette fejlődött, csak az a gond, hogy nem tudta eldönteni, hogy előre, vagy inkább visszafelé.
A történet elejét kissé vontatottnak éreztem. Szerintem ráfér erre a sorozatra egy olyan karakter, mint Warner. Körülbelül történet felénél jártam, amikor egyre jobban kezdtem könyörögni, hogy „jöjjön már Warner!” Rázza fel a lapos cselekményt és így hátha elmegy a fenébe Adam, mert be kell látni, Warnerhez képest dögunalmas karakter. Szerintem az írónő is kissé részrehajló, talán ezért sem éreztem a hősnő és Adam között azt, amit folyton érezni lehetett, amikor Warnerrel volt.
Továbbra is Kenji a legszerethetőbb karakter.

Csillagozni kellett. Kedvencnek kellett jelölni, noha éppen túl vagyok a felén…. Ó, hogy az a…. *o*
~~~~~~
Befejeztem. Duplán Ó, hogy az a…. *o*

A teljes értékelés elérhető a blogomon: https://www.niitaabellvilaga.hu/2018/12/tahereh-mafi-ne…

Te jó isten! Mi a @#$*@- volt ez? Nem térek magamhoz!

Mindent felülmúlt! Álmomban sem számítottam ilyenre! Minden egyes lapon olyan dolgok történtek, hogy az állam még mindig a padlón van!

Nem véletlen írtam az első részhez olyan keveset; egyszerűen tudtam, hogy ez a rész mindent visz és mindent borít amit az első adott! Most már bátran kijelenthetem amit az első résznél még nem igazán szerettem volna elkiabálni: Warner!!! OMG!! Fel se tudom dolgozni ezt a pasit és azt amit művel! Imádom! Uhh. Adam-ről áradozhattunk eleget az előző részben, de itt! Ó jajj! Teljesen új szintre emelkedett a szerelmi háromszög. Nem is merek belegondolni mi lesz a vége!
Muszáj még valakit megemlíteni, és az nem más mint Kenji. Vele is vegyes érzéseim voltak az első részben, de amit itt művelt ahhh! Kell kell kell! Nem is tudnék választani. Warner-Adam-Kenji. Nem csodálom, hogy Juliette se tudja mit tegyen.

Az egész könyv egy érzelmi hullámvasút ami leginkább Warner-nek köszönhető. Meg persze a rengeteg váratlan információnak! Kezdve az Aaron üggyel… ;)

Nem bírtam letenni. Este szabályosan az arcomra esett a könyv és úgy aludtam el.
Viszont félek milyen vége lesz…. Jajj rohanok is olvasni a folytatást.