Forbidden ​– Kimondhatatlan 86% 725 csillagozás

Halvány fogalmam sincs, hogy miért szeretem ostorozni magam, de magyarul is elolvastam. Amikor angolul kiolvastam a könyvet rendesen összetört, azt is mondtam, hogy ezt én soha az életben nem fogom újraolvasni, mert ez nem egy újraolvasós könyv. Ez egy gyönyörű, szomorú, fájdalmas, a tiltottnál is tiltottabb szerelemi történet, de nem az újraolvasós fajta. De hát ugye soha ne mond, hogy soha. Most, hogy becsuktam a könyvet, felszáradtak a könnyeim, és nem hüppögök tovább fogadom meg, hogy tényleg nem fogom még egyszer kezembe venni. Fájt nagyon, lapról lapra hova tovább jobban összetört talán azért, mert tudtam, hogy mi fog történni. Annyira nagyon sajnáltam Mayat, Lochiet, és a többi testvért is. A szívem szakadt meg értük. Legszívesebben elbujtattam volna őket a világ szeme előtt. Az ilyen szülőknek egy székelybicskát tudnék adni a hátukba. Hogy gyűlöltem őket. Kinek ajánlom? Senkinek és mindenkinek….

Azoknak ajánlom, akik képesek elviselni az erős érzelmeket, mert ez a sztori hatni fog rád, megkérdőjeleződnek az addig elfogadottnak vélt normák. Csak úgy tudod elviselni, hogy tudatában vagy annak az egyszerű ténynek, nem te vagy ebben a helyzetben, kívülálló vagy. Nem a te anyád egy büdös k., akinek börtön járna. Nem neked kell bujkálni, nem neked kell harcolnod magaddal, nem neked kell feláldoznod önmagad.
Maya is erős karakter a történetben, de közel sem annyira összetett, mint Lochan. Hat éve szajkózza neki az anyja, amióta az apjuk lelépett, hogy most már ő a férfi a családban, helyt kell állnia, hat éve kell minden körülmények között megfelelnie, bátornak, erősnek lennie. Tisztában van anyja alkoholizmusával, tudja, hogy ezt titkolnia kell, ezért visszahúzódó, nem barátozik senkivel, egyedül Maya az, aki ismeri valójában, előtte nem kell megjátszani magát. Együtt beszélhetnek bármiről, megértik egymást, igazi lelki társai egymásnak. A gondolkodásuk érett, korán fel kellett nőniük, mindketten megpróbálnak erőt adni a másiknak a sokszor kilátástalan helyzetben. Maya sokkal nyitottabb a szerelmüket tekintve, ebben a kérdésben is Lochan az, aki mélyen magába zuhan, ő az, aki gyakorlatilag szétszakítja a lelkét, a szívét.
Olvastam már testvérek közötti szerelemről, de az nem volt egyenrangú érzelem mindkét fél részéről, össze se tudom hasonlítani a Forbidden egyediségével. Ez egy tabunak számító téma, amiről nem beszélnek az emberek, mintha nem is létezne. Nem tudok ítéletet mondani felettük, mert a testvériség és a szerelem is olyan fogalmak, amelyek önálló életet élnek, nem befolyásolhatók. Egyébként is szimpatizálok a lázadással, a korlátok lerombolásával, legyen az bármennyire tabudöntögető.
Miért van ennek a történetnek ekkora sikere? A témát persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, de az elfogadáshoz, az óriási eladott példányszámhoz, a rengeteg irodalmi jelöléshez és díjhoz a szerző csodálatos írásmódja kellett. Már az első fejezetben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Tabitha stílusa lenyűgöző. Szinte lírai a szöveg, gyönyörűen megfogalmazott mondatok áradnak az olvasóhoz. Erősen hatnak a gondolatai, mélyen átérezhetőek az érzelmek, a szerelmi jelenetek lenyűgöztek. Nincs bennük semmi taszító, ami miatt rosszul érezném magam. Felváltva olvashattam a két testvér szemszögét, így volt hiteles és mélyen átérezhető. A szerző tökéletesen felépítette a konfliktust, képes volt elérni, hogy az utolsó pillanatig bízzam a lehetetlenben. A végkifejlet tökéletes, ehhez nincs mit hozzátenni, a történetben ez benne volt az első pillanattól. A könyv hiába lett a kedvencem mégis le kell vonnom az értékelésből. Nem azért, mert nem tetszett a vége, mert bármi más hiteltelenné tette volna az egészet. A hiányérzetem abból fakad, hogy nem kaptam megnyugtató utalást vagy bármi jelet arra, hogy az anyával mi történt. Kellett volna valami elégtétel, valami büntetés, ami egyensúlyozhatná, amit tulajdonképpen lehetetlen bármivel balanszírozni.
Olvasnod kell, kihagyhatatlan.

És megint én vagyok, akinek nem tetszik egy magasan értékelt könyv. Próbáltam én szeretni, de nem ment, és nem a téma miatt.

Tény, hogy nem egy társadalmilag elfogadott dologról ír, de valahogy nem tudtam neki hinni, nem éltem úgy át, ahogy kellett volna. Sok értékelésben olvastam, hogy erős érzelmekre lehet számítani, én ezzel szemben azt vettem észre, hogy hosszú oldalakon keresztül ecseteli a szereplők érzéseit, majd ugyanezt megteszi néhány oldallal később is, mintha belénk akarná magyarázni, hogy nekünk is így kellene érezni.

Az értékelésekben még sírásról is olvashattam, én viszont még csak el se szomorodtam, sírásra pedig végképp nem vetemedtem, nem is értem, melyik résznél kellett volna ennek megtörténnie.

Utáltam benne az anyát, aki egy gerinctelen, jellemtelen némber volt, hogy így sorsukra hagyta a gyerekeit. Utáltam a környezetet, hogy ezt nem vették észre. És utáltam az írónőt, hogy egy olyan befejezést adott, amiből a szerencsétlen olvasónak fogalma sincs, hogy akkor most hogyan lesz tovább.

Kínzás ez a történet.
Minden szava a húsomba vág.
Elevenen boncoltatom fel magam vele.
Haragudnom kellene, toporzékolnom, szitkozódni. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Hogy ítélkezhetnék?
Csak némán hagyom, hogy záporozzanak a könnyeim és a miértek. Talán egyszer választ kapok rájuk. Ha nem is ebben az életben, talán a következőben.

Azt mondani, hogy szerettem a könyvet, nem érzem helyesnek. Szerettem Mayát és Lochant, megszerettem az egész Whitely családot, de magáta szituációt, ahogy élnek… egy ilyen anyát, és az eleve megpecsételt sorsukat… hát, azt gyűlöltem.
Az elején féltem, hogy fogok viszonyulni Maya és Lochan kapcsolatához, de mint kiderült, ez volt a legkevesebb, ami miatt aggódnom kellett. Az ő szerelmük annyira tiszta és bensőséges. Ők ketten úgy szerették egymást, ahogy csak nagyon ritkán szeret az ember, és én azon kaptam magam, hogy már nem is testvérekként tekintek rájuk.
Whitely-ék öten alkottak egy családot, és habár nem volt tökéletes, de valamennyi boldogság azért náluk is lakozott. Viszont sokszor úgy éreztem, elemészt az a fájdalom, az a mélabú, ami Lochi felől sugárzott. Ennyire kétségbeesetten még sosem szerettem volna senkit úgy megölelni, mint őt. Az egyedüli jó dolog az életében, hogy ott volt neki Maya, akire támaszkodhatott, és akiben bízhatott. Akit szerethetett.
Én komolyan reménykedtem, hogy a dolgok végül összejöhetnek, és minden rendben lesz. Egészen addig a bizonyos utolsó mondatig élt bennem a remény, és aztán összetörtem.

Annyi mindent mondanék még, de egyszerűen nem tudom rendesen mondatba foglalni. Örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert nagyon megérte, még akkor is, ha legszívesebben ordítottam volna a végén. Sokat gondolkodtam a csillagozáson is, de egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok megadni az 5*-ot. spoiler

„Progresszív, engedékeny társadalmunkban a „szerelem” összes káros és egészségtelen válfaja megengedett – kivéve a miénket. Nem létezik még egy érzelmi kapcsolat, amit ilyen kategorikusan elutasítanának, holott a mi szerelmünk olyan mély, szenvedélyes, odaadó és erős, hogy a válás elviselhetetlen fájdalommal járna. A világ egyetlen aprócska okból büntet minket: ugyanaz a nő a szülőanyánk.”

A Forbidden nem az a könyv, amit elolvasol, aztán ott hagysz magad mögött. Én vagyok rá a példa, hogy hiába próbáltam utána rögtön valami másba kezdeni, hogy elfelejtsem, ez nem így működik. Ennél nem. Mert ez igenis az a könyv, ami beeszi magát a bőröd alá, a sejtjeidbe, az egész lényedbe, és nem holnapig marad ott, nem holnaputánig, hanem mostantól örökre. Drasztikusan hangzik, igaz? Nem is szeretem azt kijelenteni, hogy valami megváltoztatta az életem… de csak eljött az a perc, mikor nyugodtan mondhatom ezt egy történetre. Átértékeled tőle az éveid, hogy miket tettél, miket gondoltál… átértékeled a könyveket, amiket eddig olvastál, a sok nevetséges kompozíciót, konfliktust, helyzetet, amit lenyűgözőnek találtál, most meg hirtelen nem érted, hogyan lehet őket egyáltalán komolyan venni. Ha elolvastad, a Forbidden mérce lesz. Egészen sokminden mércéje… a tehetséges szerzők mércéje, a gyönyörűség mércéje, a mértéktelen fájdalom mércéje, az igazi szeretet mércéje, és azé, mennyire tudja valami darabokra törni a lelked. Persze nem ígérhetek semmit… se számomra ezt jelentette, amiért most boldogan ajánlanám, hogy vedd kézbe minél hamarabb… de nem teszem. Állj meg egy percre, és gondolkozz el, vajon készen állsz-e rá lelkileg.

Hosszabb, ám cseppet sem összeszedettebb posztomat a könyvről a blogomon olvashatjátok. http://neverletmegobyviranna.blogspot.hu/2017/02/neha-s…

„A szemed becsukhatod,
hogy ne lásd, amit nem akarsz látni,
de a szíved nem csukhatod be, hogy ne érezd,
amit nem akarsz érezni. ”

(Ismeretlen szerző)

Már egyszer neki álltam az olvasásnak, de egyéb okok miatt félbe hagytam.
Most úgy gondoltam, hogy elég erős vagyok hozzá és ki is olvastam.

Néha úgy érzem, hogy a határfeszegetés nem mindig jó. Hogy vannak történetek, melyek jobb ha belep a por és a feledés selymes homálya.

Megjelenés előtt, már nagy izgalom töltött el. Tiltott szerelem, tiltott téma és testvérek közötti kapcsolat?
Igen tudom, hogy betegnek tűnik, de igen is léteznek ilyen dolgok, csak tabuként tekintünk rájuk és undorodunk tőlük.
Feszegethetném a határokat, hol húzódik meg a beteg hajlam és mi az, ami már végképp nem férhet bele a mai társadalmi életünkben?!! De szerintem mindenkinek egyéni hol húzódik meg ez a határ és miképpen reagálja le ezt vagy az ehhez hasonló történeteket.

Olvasás közben úgy éreztem, hogy ugyan vérzik a szívem, de belül, ott mélyen egyre erősödő harag és keserűség tolul fel bennem.
Mikor két „gyermek” el jut egy ilyen döntéshez, egy ilyen élet után és folyamán, úgy érzem nincs jogom ítéletet mondani felettük, csak próbálom megérteni és valahol elfogadni.

Az egész történetet át járja egy, egy fajta depresszív érzés…és az utolsó betűig nem ereszt.
Ti, akik olvastátok biztos tudjátok, hogy miről írok..amikor fuldokolni kezdesz, azt gondolnád ennél rosszabb már nem lehet, de még utána is lök rajtad az írónő.
Képtelenség végig olvasni ezt a történetet, hogy ne potyogjanak a könnyeim, hogy ne érezzem úgy egy mély sebet hordok a szívemben és a lelkemben és képtelen vagyok a gyógyulásra.
A kötet vége pedig egy hatalmas pofon volt a számomra…

Üresség ami átjár jelen pillanatban és utálom, hogy csillagoznom kell egy ilyen témájú könyvet.

Mindezek ellenére a kedvenceim között landolt és újra fogom olvasni, nem azért, mert mazochista vagyok, hanem, mert biztos vagyok benne, bőven van még mit felfedezni a sorok között, csak így első olvasásra ez még nem mutatkozott meg előttem.

Tehát fájdalmasan, de a kedvenceim között landolt és ajánlom, de sok papírzsepit készítsetek be!

Néha úgy érzem, hogy jó dolog egy kicsit feszegetni a korlátaimat, és valami más műfajú könyvet is olvasni, mint amit általában szoktam. Nem ez volt az első tabu könyvem, de ezzel a kötettel sikerült picit még távolabbi vizekre eveznem a határaimtól, azonban mégsem a téma volt az, ami miatt nem tudtam öt csillagot adni erre könyvre. Egyszerűen most úgy éreztem, hogy számomra hiányzott valami, és nem került hozzám igazán közel ez a történet, és különösebben sajnos a szereplők sem.

A 17 éves Lochan-re és a 16 éves Maya-ra nehéz sorsot szabott az élet. Apa nélkül, egy alkoholista, nemtörődöm anyával maradva, ők kettejükre hárul minden felelősség, hogy három fiatalabb testvérükről a tőlük telhető legjobban gondoskodjanak. Ez a feladat még egy felnőtt számára is nagy kihívást jelentene, de iskola mellett, nehéz körülmények között ez még annál is nagyobb feladat.
Lochan egy furcsa fiú. Szociális beilleszkedési zavarokkal küzd, és igazából Maya az egyetlen barátja. Kettejük között mindig is egy nagyon erős kötelék volt, azonban ahogy telik az idő, és Lochie kezd rádöbbenni arra, hogy a Maya már nem kislány többé, hanem egy gyönyörű nővé érett, a fiút körülvevő világ alapjai elkezdenek repedezni. Mikor Maya hasonló érzéseket fedez fel magában, a teljes világuk az összeomlás szélére kerül, hiszen ez tilos, mások által elítélt és ők mégiscsak testvérek… Lochie és Maya pont emiatt megpróbálnak küzdeni az érzéseik ellen, de az ember nem választhatja meg, hogy kibe szeret bele. A kérdés csak az, hogy képesek-e a testvéreikért, a külvilágért, a mások által hozott törvényekért elsétálni egy szerelemtől, ami a világukat jelenti?

Megrendítő volt ez a könyv és igazán elgondolkodtató témákat feszegetett. Úgy gondolom, hogy a könyv kulcsa mégis a 307. oldalon rejlik:
„Szerinted akkor is egymásba szerettünk volna, ha rendes vagy átlagos családban növünk fel?”
Hiszen vajon akkor is ilyen közel kerültek-e volna, ha nincsenek ennyire egymásra szorulva? Megtörténhetett volna ugyanez, ha Lochan nem szociofóbiás és kissé pszichés? Véleményem szerint a könyv ezen eleme kulcsfontosságú volt, hiszen Lochan egyedül Maya mellett érezte magát biztonságban, ahogy Maya is nem csupán egy egészséges szeretet érzett a fiú iránt, de egyfajta féltést is. Ezt egy igazán érdekes és izgalmas felvetésnek gondolom az írónő részéről, és ez mindenképpen dicséretes.

Ahogy már említettem, nem zárkózom el a tabu témáktól, de valamiért ez a könyv mégsem felelt meg azon magas elvárásaimnak, amire számítottam tőle. Úgy érzem, hogy ennek legfőbb oka, az volt, hogy egyszerűen nem tudtak közel kerülni hozzám a szereplők. A könyv végét körülbelül a kötet harmadánál már sejteni lehetett, spoiler

Összességében ez egy komoly kérdéseket feszegető, nagyon szépen megírt, különleges történet volt, amit örülök, hogy elolvashattam.

(Ui./Off: Bár régóta a fiók fenekén lapult az értékelésem vázlata, ma végre igyekeztem kerekké formálni csapongó gondolataimat, és most a 400. értékelésemként osztom meg veletek. :))

Bővebb értékelés a blogomon: http://konyvmaniablog.blogspot.hu/2017/01/tabitha-suzum…

„Nagyon nehéz megfogalmazni a gondolataimat a könyvről, mert az egyik legnagyobb tabunak számít a témája, ami nem más, mint a testvérek közötti szerelem. A mély és erős érzelmek meglehetősen hatnak az emberre az olvasás alatt, szóval aki a kezébe veszi a könyvet, előre készüljön fel lelkileg, és legyen kicsit nyitottabb szellemű. Sokan elítélhetik ezt a könyvet, vagy éppen undorítónak tarthatják, ezért egyből elzárkóznak az olvasása elől, de mégis van egy sajátos stílusa, ami miatt megéri elolvasni, és kicsit gondolkodni rajta.

Még most is nagyon bennem van a könyv, a végjáték, a lezárás, sőt, még tuti egy darabig velem lesz, mert teljesen felbolygatja az ember lelki világát.

Ezt leszámítva, nem tudok neki 5 csillagot adni, egyrészt a karakterek miatt, másrészt én hiányoltam belőle valamit, amit nem tudok nagyon megfogalmazni. Ennek ellenére úgy érzem, megérte elolvasnom, hogy egy ilyen témát boncolgató könyvet is megismerhettem, és örülök, hogy nem zárkóztam el az ilyen jellegű, Rázós könyvek elől sem. ”

„Mikor adod fel a küzdelmet, mikor döntesz úgy, hogy ami sok, az sok? Erre csak egy válasz lehetséges. Soha.”

Nem könnyű erről a könyvről írni. Nem csak a témája miatt, hanem mert annyi rajongója van. Mindenhonnan azt hallottam, hogy ehhez a könyvhöz hangulat kell és készüljek fel rá, mert teljesen össze fog törni. Nem mondhatni, hogy hasonlót már olvastam, mert ez a tabu téma még nem nagyon elterjedt a szórakoztató irodalomban, de ettől független belőlem nem a mások által mondott reakciót váltotta ki – megint.
(…)
Szóval igazából nem is a tabutéma miatt nem tudtam kellőképpen értékelni ezt a kötetet, hanem a szereplők miatt. A történet vége számomra teljesen egyértelmű volt már a legelején, hiszen ez máshogy nem végződhetett volna.
(…)

A teljes értékelést itt érhetitek el: http://niitaabell.blogspot.hu/2017/05/tabitha-suzuma-ki…