Gyilkosság ​vízum nélkül 76% 21 csillagozás

Az utcán meleg volt, sütött a nap, egy-két ember lődörgött csak a környéken, és az autók mintha úsztak volna a vibráló levegőben. Bruno vett egy fagylaltot, melyet bőven megraktak tejszínnel,
gyümölcsízzel, csokoládéval, és a kikötő felé sétált. Koppenhágának sok kikötője van, többek között egy benyíló a jachtoknak, vitorlás hajóknak, nem sokkal a híres sellőszobrocska mögött, ott, ahol a Malmőből érkező szárnyashajók szárny-szántalpja víz alá süllyed, ahogy a hajók lelassítanak és vízibuszként közelítik meg a saját kikötőjüket. Elég messze van a rendőrségtől
ez a kikötő, több mint fél óra tempós gyaloglást igényel. Viszont az útvonal kellemes. Bruno végigsétált az Amaliegadén, át a királyi palotán, majd a tengerparti sétányhoz közelítve megnézte Gefion istennő szobrát, amely sokkal jobban megérdemelné a világhírt, mint az a vacak kis sellő, amelyet Bruno valami megfoghatatlan nemzeti reflexszel szeretett, mint a többi dán.
Kellemesen hűs volt az óriási szobor árnyékában, amelyből permetezett a víz.

– Magyar vendégek? Tegnapelőtt? Igen érkeztek. Egy idősebb házaspár.
Várjon csak! Épp itt jönnek! – Néhány másodperc telt el, és Bruno idegenszerű hallózást hallott. Villámgyorsan a magyar karatés kezébe nyomta a kagylót, aki értetlen arccal állt a telefon mellett. Belehallózott ő is, aztán rövid beszélgetés következett. Bruno alig várta, hogy végre letegyék a kagylót.
– Na? – kérdezte izgatottan.
– Mondtam, hogy a barátomat keresem, Kovács Jánost. Erre azt válaszolta, hogy tévedés, mert őt Palacky Imrének hívják. Én bocsánatot kértem, és káromkodtam egy kicsit, hogy elkerültük egymást a barátommal, és nem tudom megtalálni. A lényeg az, hogy ő a németed.
– Miből gondolod?
– Egyrészt érzem a sváb kiejtését. Másrészt a káromkodásra azt válaszolta, hogy forduljak a rendőrséghez.
– És az miért baj?
– Magyar ember ilyet nem tesz. Vagy legalábbis nem ez az első mondata. Egy igazi magyar turista sajnálkozik, megkérdezi, hogyan történhetett, hogy elkerültük egymást, azt tanácsolja, hogy menjek be a követségre, nézzem meg a barátomat a pályaudvaron, és megkérdezi, hogyan néz ki a barátom, és mit mondjon neki, ha találkozna vele az utcán. Végül is van egy jó sztorija,
amikor hazaérkezik. Le merem fogadni, hogy ez az a német.

Kasztrup nem a dánok nagyzolása miatt lett nagyra építve. Egyike azoknak a repülőtereknek, ahol utoljára leszállnak az Amerikába induló gépek.
Átszálló repülőtér, átutazóknak, akik a kedves városból csak a tetőket és a tornyokat ismerik. Olyan, mint egy nagy tenyér, amelyből ujjak állnak ki, és ezekhez az ujjakhoz gurulnak a repülőgépek, hogy aztán az utasok hatalmas gyaloglás után a tenyér másik végében levő kijárathoz érjenek. A reptéri tisztviselők rolleren járják be a végtelen folyosókat, és az idegen, aki még nem látott jól szabott egyenruhás, ápolt szakállú urat rollerezni egy zsúfolt folyosón, kedélyes baromságok, fura kalandok előjelét látja ebben.

Bruno némi töprengés után a magyarokkal kezdte. A francia nőnek és a német házaspárnak üzenetet hagyott a portán, hogy beszélni szeretne velük, és ha mód van rá, ne menjenek el, amíg ő a magyarokkal diskurál. Fölment a díszes kis liften a harmadik emeletre, ahol a folyosó szögletében volt a hetes számú szoba. Kopogott, néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó. Festett szőke hajú, harmincöt körüli nő nyitott ajtót. Kérdően nézett rá.
– Elnézést kérek, asszonyom, a zavarásért, a rendőrségtől jöttem, néhány kérdést szeretnék feltenni önöknek – kezdte Bruno angolul.
– Bite?
Németül már korántsem ment olyan folyékonyan. – Én vagyok koppenhágai rendőrség, és beszél…
– Tóni, gyere már! – kiabált a nő hátra a mosdó felé. – Itt van egy pasas, és németül akar valamit.
Bruno nem értette, hogy mit mond az asszony, de sejtette, hogy a férjét hívja. Kisvártatva megszólalt a vécélehúzó, és a férfi is megjelent:
– Bite – mondta ő is.
Időközben Bruno összeszedte német szókincsét. – Én vagyok dán rendőr – közölte. A házaspár továbbra is szótlanul állt az ajtóban. Nem hívták be, nem küldték el, nem válaszoltak. – Én akarok beszélni egy magyarról, a neve Asztalos Béla.
– Asztalos – ismételte a férfi. Gyors és izgatott beszélgetésbe kezdtek, aztán a nő elsietett a lépcső felé. Bruno és a férj továbbra is szótlanul álltak az ajtóban. Szerencsére nem kellett sokáig várni. A nő újra megjelent Szilágyi Gábor kíséretében.
– Sejtettem, hogy maga az – mondta a tudós.
– Kérdezze meg, legyen szíves, hogy bemehetnék-e?
Rövid beszélgetés után betessékelték. Elég nagy és világos szoba volt, két ággyal, asztallal, szekrénnyel. A magyar férfi leültette Brúnót, és egy bőröndből pálinkát vett elő.
– Jó magyar barackpálinka – mondta barátságosan.
– Hungarian apricot – fordított mogorván a biológus. Koccintottak, ittak, és a férfi újra töltött. Brúnónak elég volt az ital, jobbnak látta, ha gyorsan a tárgyra tér.

Brúnónak ezalatt volt ideje szemügyre venni vendéglátóit. A férfi nem túl magas, de mégis elég nagydarab, vastag kezű, nem kisportolt, de szemmel láthatóan erős ember volt. Nagy, kétoldalt lelógó bajuszt viselt.
Vadonatúj farmernadrág volt rajta, és egy pajzán feliratú és rajzú trikó, amelyet Koppenhágában több szaküzlet is árusít. A nő a csinos és a szép határán lehetett valamikor, és ezen a határon a mértéken felül adagolt kozmetikumok segítségével igyekezett átjutni. Ahogy múltak az évek, gyarapodhatott a festékréteg – mélázott Bruno.

– Miért jöttek Dániába?
– Turistaútra – fordított a biológus.
– Mivel töltötték a tegnap délutánt?
– Akkor érkeztünk meg…
– Déltájban vették ki a szobát.
– Hát utána elmentünk vásárolni. Nekem egy nadrágot, az asszony kapott egy ruhát, aztán néztünk csizmát neki, de az itt is elég drága, igaz, hogy tiszta bőr, de hát ki tudja megfizetni ennyi valutából… Találtunk egy autósboltot is a királyi palota környékén, ott néztem automata biztonsági övet a kocsiba, de még nem biztos, hogy megvesszük, mert láttam sztereó autómagnót… –
Szilágyi arcán izzadságcseppek jelentek meg. Látszott, hogy nehezen tudja követni a fordítással az érdekes beszámolót.
– Hányadszor vannak Koppenhágában?
– Először – csodálkozott a bajuszos.
– Mi hamar kiismerjük magunkat mindenütt – mosolygott az asszony, és újra töltötte a poharakat.
– Köszönöm, de elég volt – szabadkozott Bruno, hiába.
– Ne sértsen meg minket – mosolygott az asszony. Nem sértette meg őket.
Kóválygó fejjel hagyta el a szobát.

Dél volt, mire visszaért a rendőrségre. Egy pillanatig sem habozott, mit tegyen, benyitott a sarki kis szmörbrőd vendéglőbe. Úgy érezte, hogy ha nem ehet nyomban, akkor éhenhal. A délelőtti sörök, a pálinka, a kihallgatások, a kétszer húsz perc séta a Slotsholmen kis szigetén keresztül… gyorsan megevett egy szendvicset, a többi mellé rendelt egy üveg sört, hogy könnyebben csússzon, és elment telefonálni Jörgensennek. Jens egy perc múlva megérkezett, lelkesen és várakozóan nézett Brúnóra, aki a rákos-salátás-pástétomos szendvics közepén tartott.

– Mondja, maga szerint természetes, hogy ez a holttest a víz színén úszott?
– Hogyhogy?
– Nem kellett elsüllyednie?
– Dehogynem – magyarázta a régi vitorlás. – Viszont egy idő után felpuffad, és akkor felszínre jön.
– De ez nem volt felpuffadva – mélázott Bruno. – És tegnap délután még élt. Még a víz alatt kéne lennie.
– Csak nem gondolja, hogy kutattam utána? – döbbent meg Svenson.
– Nem – hökkent meg Bruno is a bizarr ötleten. – De mégis, magának mi a véleménye?
– Mit tudom én. Tele volt levegővel… Nem értek az ilyenhez.

Másnap reggel fél kilenc körül érkezett a rendőrségre. Az asztal már meg volt terítve, a konyhában melegedett a reggeli. Kollégái szerették a kényelmet. Az egyik szobában összetolt asztalokat fehér abrosz borította, amelyre rendes porcelántányérokat, poharakat tettek. A gépírónő elrendezgette a készen vett szmörbrődöket, kis süteményt tett a tányérokra, végül az asztalra tette a teás- és a tejeskávés kannát is. Lassacskán mindenki beszállingózott. Bruno távol ült Christensentől, mert utálta, ha pipáznak, amikor ő eszik. Főnökét ez nem zavarta abban, hogy barátságosan rávakkantson, és megkérdezze, hogy áll ezzel a kellemetlen gyilkossági üggyel.

Bruno mégsem egyenesen a tréningre ment. Az edzés négy órakor kezdődik, és most még csak egy volt. Addig még ebédelni kell, aztán pihenni, emészteni. Bement egy vendéglőbe, ahol a falak festményekkel voltak tele és az asztalokon színes gyertyák égtek. A koszt ennek ellenére jó volt – mint Koppenhágában mindenütt.