Ravensong (Green Creek 2.) 93% 33 csillagozás

“Hey! I’ve been shot. You’re supposed to be nice to me.”
“You were grazed. And then let women carry you back.”
“That’s because I’m a feminist.”
Jessie sighed.

Nem olyan régen olvastam az első kötetet, így örülök, hogy nem kellett olyan sokat várnom a folytatásra. Ugyanolyan jó volt, mint a Wolfsong, kevésbé volt költői, viszont ebben a részben több volt az akció. Ráadásul ebben a részben még inkább fokozva voltak az érzelmek. Gordon és Mark kapcsolata ugyan a Wolfsongban kezdett „alakulgatni”, de ebben a kötetben kezdett kiteljesedni. Valamiért azt hittem, hogy az író, Joe és Ox történetét viszi tovább, de egyáltalán nem voltam csalódott. Ugyanolyan heves érzelmeket kiváltó volt az ő kapcsolatuk is, ráadásul epikus lezárással.
Örültem, hogy a Ravensong róluk szól, de annak még jobban, hogy nem kifejezetten kettőjük köré épült az egész második rész. A farkasok és omegák, valamint az emberek és vadászok közötti csatározások voltak a legizgalmasabbak. Tanner és Chris, valamint Rico. Őket is nagyon szerettem. Elmondhatatlanul szeretem T.J. Klune könyveit. Hiánypótló, ahogyan és amiket ír.

Olyan rég befejeztem az egész sorozatot, de sajnos nem volt időm értékelést írni. Most jövök a molyra és látom, hogy basszus ezek ki vannak maradva.
A második rész Gordo és Márk könyve, ami ugyanannyi élményt nyújtott mint az első. Nagyon szerettem őket is. A két párosnak nagyon sötét és fájdalmas múltja van nagyon fájt a szívem értük. Úgy sajnáltam Gordot nem egyszer meg könnyeztem fájdalmát. Nagyon eseménydús és izgalmas rész volt, rengeteg bonyodalom, rengeteg akció van ebben a részben. Feltűnik egy új szereplő is. Nem győzök hálálkodni a sorsnak, hogy rá találtam erre a sorozatra. Ajánlom nagyon.

Nem hittem volna, hogy lehetséges, de még jobb volt, mint a Wolfsong. Vagyis nem is, hogy jobb, hanem más. Mind a kettő nagyon-nagyon jó és nagyon-nagyon más. AZ első rész szólt Joe-ról és Ox-ról. Míg ez Gordo-ról és Mark-ról. És micsoda egy gyönyörűség volt.
Az elején író megmutatja, hogy milyen is volt az a 3 év, amíg távol voltak. AZ egész persze Gordo szemszögéből van. És micsoda egy rohadék tud lenni néha, de persze ezzel tisztában is van, hisz ez a védekező mechanizmusa a világgal szemben. Az élet komolyan $@!% vele. Egyik csapás a másik után, de mindig felállt soha nem maradt a földön, nem engedte, hogy az élet átlépjen felette, mint valami elfeledett szeméten.
Annyira makacs, hogy egy újabb sorscsapás kellett ahhoz, hogy újra nyisson Mark felé. Hihetetlen volt, komolyan. De, amint újra beengedte Markot annyival jobb lett és erősebb. Én csak ámulok és bámulok és máris hiányban szenvedek.
Nagyon megfogott az író ezzel a sorozattal. Alig várom, hogy a folytatást olvashassam.

Nagyon vártam ezt a regényt, folyamatosan követtem a szerző blogját, minden elérhető tartalmat elolvastam, megnéztem, meghallgattam. Közben meg féltem is tőle, mert nagyon szerettem a Wolfsong-ot, ahol Ox nézőpontjából ismerjük meg a történetet, vele azonosultam, őt szerettem, érte izgultam, nem tudtam, hogy most itt Gordo-val milyen lesz (nem mintha amúgy bármi bajom lett volna ezzel a karakterrel, csak ugye más). Szerencsére minden félelmem alaptalan volt. :)
Hihetetlenül jó volt! Talán még jobb mint az első, bár igazán nem akarok belemenni semmilyen hasonlítgatásba, mert nincs értelme. Mindkettő nagyon különleges, és nekem ez egy kicsit jobban tetszett. Kb. a harmadáig az első rész eseményeit ismerjük meg Gordo szemszögéből + nagyon sok mindent Gordo fiatalkorából. Utána viszont jön minden, ami belefér. Dráma, hatalmas érzelmek, visszaemlékezések, régi sebek feltépése, fizikai és mentális csaták. Néhány jelenetnél rendesen kirázott a hideg. Nem egy szokványos (szerelmi) történet, de már az első olvasásom során megtapasztaltam (ami „véletlenül” pont a Wolfsong volt), hogy a „szokványos” és „TJ Klune” szavak nem is szabad, hogy együtt szerepeljenek.
Valamikor jövőre Heartsong, addig meghalok :) de mindenesetre biztosan újraolvasós mindkét rész!

Szóóval…elnézést kérnék a sok idézetért, mert japp sok volt, de ez egy TJ Klune könyv és Gordo és Mark és a többiek, szóval annyira nem sajnálom :)
Nem rég fejeztem be és az utolsó fejezet utolsó paragrafusának az infói zúgnak a fejemben, miután Gordo azt mondta, h ismerősek a szemei a könyv végeig azon agyaltam, h mit nem vettem észre. Úgyh épp átkozom az írót, h jövő ősszel jelenik csak meg a következő rész (Heartsong), kínzás nem kicsit, egyetlen szerencséje, h szeptemberben majd kapunk egy pici Elizabeth-et (Lovesong), DE.
Voltak részek mikor úgy éreztem, h Gordo nem az a Gordo akinek lennie kellene, mintha keveredett volna bele egy kis Joe és az picit megkavart, ezt főleg a fiatal Gordo-nál tapasztaltam és a regény elején, a jelenkori Gordo az a szokásos seggfej :))). Ohh, h mennyire szerettem a múltat mégha fájt is. Látni Mark-ot és Gordo-t és a fiúkat. Látni, h már akkor milyen szoros barátság fogta össze őket. Látni, h a vérfarkas udvarlás úgyanúgy zajlik minden generációban :D Végre megtudni, h Gordo miért gyűlölte úgy a farkasokat, végre válaszokat kapni. Ohh, a jelen…micsoda csavart hozott TJ. Ígérte, h minden változni fog amiben eddig hittünk, de ez. Nem gondoltam volna. Nagyon sok mindent nem gondoltam volna ami megtörtént.

„“You know,” Carter said, “this is the point in horror movies where I usually shout at the screen for the people to not go inside the house.”
“You’re a werewolf,” I muttered. “You’re the one that’s usually waiting for the people inside the house.”
He looked offended.
I ignored him.”

Az első rész után nem bírtam sokáig, hogy ne kezdjem el ezt is. Szintén szuper volt. Most már Gordo és Mark miatt is összetört a szívem. Ebben a részben kevesebb idő és oldal volt eljutni a jelenbe. Ez se nem jó, se nem rossz, csak megállapítottam. Tele volt olyan párbeszédekkel, beszólásokkal és néha akár jelenetekkel is, amiknél már szinte éreztem, hogy vörösödik a fejem, pedig tudtommal nem vagyok pirulós. Ezeket kicsit kínosan végigröhögtem. Őszintén szakadtam, főleg a srácokon(tisztában vagyok vele, hogy szinte csak srácokból áll a szereplőgárda, most épp Chrisre, Tannerre és Ricora gondoltam, akikről egyébként csak most tudtam meg, hogy Gordo kortársai, valamiért azt hittem fiatalabbak, valószínűleg az infantilis viselkedésük miatt). Az írásstílus továbbra is tetszett. Üdítően egyszerű. A szereplőket továbbra is imádtam. Markot és Gordot viszont nem imádtam annyira, mint Joet és Oxot. Fájt értük a szívem és őszintén drukkoltam nekik, de mivel éééévekig kerülgették egymást, ezért nálam egy kicsit lejjebb kerültek, mint Joe és Ox. Persze, bírom az érzéseiket kifejezni képtelen, morcos karaktereket is, de ha választanom kell, az őszintékre voksolok. Ezen kívül még hiányoztak nekem belőle legalább egy kicsit boldog, nyugis részek. Értem én, Gordo nem az a fajta, meg rengeteg tragédia érte őket, de sajnos ettől én még igényeltem volna, legalább egy-egy jelenetet, amikor rendben vannak. Ezek miatt mondom, hogy ez tényleg nagyon szuper könyv volt és imádtam, de kevésbé tetszett, mint az első rész és levonok neki fél csillagot. Tegyük hozzá, az első rész nagyon magasra helyezte a mércét, az övé volt a meglepetés ereje is. Csalódni tényleg nem csalódtam, szóval bátran ajánlom ezt a részt is. A következőt is várom, bár van egy olyan érzésem, hogy az már egy kicsit más lesz (meg lehet, hogy elolvastam belőle már pár oldalt és észrevettem a más írásstílust, de ssss!).

Ah, előítéletes voltam ezzel a kötettel, mert azt gondoltam hm, két negyvenes fickó, ez fura lesz, aztán teljesen elvarázsolódtam, mert wow! Imádtam Gordót és Markot, imádom az egész falkát. Rico, Chris és Tanner a legviccesebbek, a farkasok awww és a történet pedig olyan izgalmas volt, alig bírtam letenni, és muszáj volt rögtön belekezdenem a következő kötetbe.

Gordo, Ox barátja, családja, boszorkánya, és Mark, Joe nagybátyja története. Amitől, bevallom, nem kicsit féltem, merthogy nem akartam mást, csak még többet olvasni Oxról és Joe-ról. Az olyan sorozatokat preferálom inkább, melyek egy páros szemszögéből íródtak, hát még ha egy olyanéből mint az övék. És a Ravensongot befejezve nem hiszem, hogy ebből a szempontból hiánypótló volt a folytatás.
Más szempontból viszont nagyon is. Gordo-t és Markot évtizedek fájdalma, sérelme, emléke, gyűlölete és romlottsága fűzi össze, erős, mégis halvány és homályba boruló szeretettel. Fiatalkorukban halmozódott fel közöttük mindez, amikor hibáztak, vétettek egymás ellen, mert azok voltak, fiatalok, és kötelezettségeik voltak és a családjaik árnyékában éltek.
Több időt éltek egymás nélkül, mint egymással, és valami megtört bennem erre a gondolatra.
Talán a jég irántuk, vagy annál egy kicsit több, de szerethető karakterekké fejlődtek. Annak ellenére, hogy összetörtek engem olykor-olykor.
Egy percig sem kételkedtem abban, hogy Mark szeretete Gordo iránt sosem szűnt meg, habár leharcolt és több sebből vérzik, de számos pusztító kísérletet túlélt már. Gordo-nak azonban túl kellett jutnia hosszú évek haragján és makacsságán, hogy megbocsáthasson Bennettéknek, mindenért. Az idő ellenére sikerült tisztának és, ha nem is sértetlennek, de a féltve óvás miatt sérthetetlennek megőrizniük a kapcsolatukat. Az elvesztegetett idő felett érzett megbánás pedig csak megerősítette azt.
spoiler
Máskor pedig örömömben, vagy nevetve sírtam, mert a Human Team fergeteges. Egyébként hogyha ők nem Körte, Puding, Pepe, Bogyó és Daniella, akkor nem tudom, kik.
A cselekmény izgalmas volt, és nagyon élveztem. Kellemes tempóban haladtunk, az írónak ehhez is van érzéke. A falka csak megerősödött, Gordo is ledöntötte a kételyből épült falait. Megmutatták mindenkinek, hogy velük senki nem szórakozhat, ők tényleg bármivel elbírnak. De úgy tűnik, nem mindenki tanult a fanatikus vadász példájából.
Imádom, hogy ezek a halálos erejű, bármire képes, vérszomjas farkasok felett, akik köztük két alfa is van, hogyan „uralkodnak” a nők. Elizabeth, Jessie és Bambi. Gordo nem egyszer gondolt királynőként Elizabethre, és igen, ez így van.
spoiler

Egy kicsit szomorú vagyok, egy kicsit összetört a szívem (mert mit műveltek ezek egymással!), egy kicsit majdnem megkönnyeztem. Hihetetlen, de úgy érzem, a második kötet érzelmesebb, mint az első. Talán a „sok múlt” miatt. Egyébként először meglepett, hogy nem ott folytatta a történet, ahol abbahagyta, de tetszett az egész első, visszaemlékezős rész – ahogyan váltogatott a három év történései és Gordo múltja között. Aztán a könyv második felében jött sok akció, meg izgalom… Ismét vaskos volt a kötet, de nem éreztem sem elhúzottnak, sem terjengősnek. Megmaradt valamennyi humor is, főleg a „team human” vitte a pálmát, na meg Kelly és Carter. És az a titokzatos farkas… Nagyon várom a negyedik kötetet!
Ami kissé bökte a csőröm, hogy sokszor úgy éreztem, Ox mellett Joe igazán jelentéktelen alfa, de közben meg ő minden farkas alfája, szóval… És néha szó szerinti visszaidézések voltak a könyvben, amit nem szoktam szeretni, de itt még az sem zavart. Nem zavart engem semmi olvasás közben.
Összességében ezt a részt is nagyon-nagyon szerettem. Igazán remek folytatás, a jellemfejlődések, a felépítés, tempó, akció-románc egyensúly minden tökéletes. Az író pedig olyan jól-jól-jól ír! Az első rész jobban tetszett, ám a különbség hangyányi.

TJ megint megcsinálta. Szerintem ez a rész méltó folytatása volt az elsőnek. Oly annyira beszippantott ez könyv, hogy nem csak napközben gondolkoztam rajta, de éjszakánként erről is álmodtam.
Gordo keserűségét én nem tudtam hová tenni az első részben, de most már igen. Szívfájdító volt ami velük történt – a múltban és a jelenben is-, mert mind a kettejüket meg tudtam érteni, át tudtam érezni a miérteket a tetteik mögött.
Tetszett, hogy nem hasonlított az első részhez: az írói stílus megmaradt, de sem a felépítés, sem a hangsúlyok nem ott voltak ahol korábban. Minél több könyvet olvasok Klune-tól, annál inkább szeretem a könyveit.
A vége pedig, ó a vége. Miért kell szegénykéimnek ennyit szenvedni? Tudom, ha minden happy és sunshine lenne akkor nem lennének újabb könyvek, de már előre félek mi fog történni. És Carter, a szívem csücske! Tudom, hogy a következő kötet Kelly-é és Robbie-é, de a végén amit az epilógus után kaptunk, spoiler, hát megállt a szívem. Függővég, vigyázat, függővég! És a következő részig még egy egész év van hátra…