„ (…) De önök, és az önökhöz hasonlók, és az emberek, akik kormányozzák a világunkat, azt mondják nekik, hogy mások. Emberek, akik szabályokat és korlátozásokat kényszerítenek rájuk, és elkülönítve, elzárva tartják őket. Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy mindez megváltozzon, ha lehetséges egyáltalán. De ez nem a csúcson kezdődik. Hanem velünk. ”
Az mostani helyzetből kiindulva országunkban nem is lehetne aktuálisabb olvasmány a Ház az égszínkék tengernél regény és annak mély tartalma, erős üzenete, melyet minden embernek át kellene élnie, majd elgondolkoznia rajta. Mert engem nem csak megérintett, de felperzselt, meggyújtott, majd a hamvaimból eszméltem fel újra önmagamra az olvasás alatt, a fejezetek között.
Ha kivesszük belőle a fantasy elemeket, a cselekményt dióhéjban össze lehet foglalni és akár így is lehetett volna a történetet megírni: egy árvaházi felügyelő férfi története, akit olyan munkával bíznak meg, hogy hat, nehéz esetű gyermeket figyeljen meg egy szigeten. Az, hogy ezek a gyerekek éppen misztikus lények, csak a ráadás, amely különlegessé teszi a regényt.
Linus, a felügyelő karakterfejlődése igazán figyelemre méltó, egy élére vasalt, kifinomult, minta életet élő meleg férfi, akit kivesznek a komfort zónájából és egy nagy utazására küldik: fokozatosan alakul át a személyisége, nyílik fel a szeme a rendszer rossz működése iránt, spoiler
Az előítéletek, az elfogadás, a szeretet. Ez a három, talán legfontosabb motívum, melyet ki lehet emelni a regénnyel kapcsolatban. A gyermekek nem tehetnek arról, hogy származásuk tekintetében milyenek. Azt viszont a társadalom szabályai és elvárt normái diktálják feléjük, torzszülöttek. Pedig pontosan olyan értékes lények, mint bárki más és talán több szeretet szorult beléjük, mint külsőleg szép, de belül rothadt emberekbe.
A gyűlöletkeltés a kormány által erősen érződik, mintha direkt azon lennének, hogy az ellentéteket emeljék ki és ne azt, ami közös két különböző lényben.
Szeretet helyett gyűlölet. Huh de ismerős valahonnan.
T. J. Klune elgondolását és alapötletét teljesen megértem: ahogyan ezekkel a gyermekekkel bánik és kezeli őket a társadalom, ugyanaz történik most a melegekkel. De nem csak velük. Bármilyen kisebbségi réteggel, bármikor, ha visszagondolok a történelem során, mindig voltak kiközösítések, de remélem, hogy ez nem fog örökké tartani, mert képesek vagyunk a változásra.
Ez a mese nagyon pontosan világít rá erre, hiába fikció, amik le vannak benne írva, a valóságban is megtörténhetnek – vagy már megtörténtek. A tüntetések, a rosszindulat, a megvetés, a mélyről jövő gyűlölet. A mi iránt? Ezt már nem tudják a gyűlölködők megfogalmazni. Ez történik akkor, ha nem látjuk az embert az ember mögött.
„Nem látod a pókot a pókháló mögött?”
Nem vagyok nagy fantasy olvasó már, így elsőnek azokhoz szólok, akiket a fülszöveg túlzott misztikus szálja rémítene el: nagyon élvezhető olvasmány, fontos, de nem a legfontosabb benne az, hogy nem átlagos gyerekekről van szó a történetben. Ne aggódjatok, imádni fogjátok! Aki pedig rajongója a műfajnak, ez egy kötelező darab, nem mellesleg a tavalyi év első számú fantasy könyve lett külföldön.
Aki meleg, mindenképpen olvassa el, mert garantálom, hogy át fogja érezni.
De ez a könyv leginkább azoknak szól, akik burokban élnek. Akiknek nem volt a környezetükben olyan, aki más. Akik nem ismertek olyat, aki más. Ez a könyv a falak, az előítéletek lebontására jól használható.
Arra, hogy ne csak a homokos partot lássuk: vegyük észre az színes eget a lemenő nap fényében, a hullámokat és ami alatta van, az egész, égszínkék tengert, minden teremtményével, minden titkával és minden csodájával. Erről szól ez a történet.
„(…) ahhoz, hogy megváltoztassunk sok ember gondolkodásmódját, először egy-két emberével kell kezdeni.”
És ez a könyv elkezdte ezt a folyamatot azokkal az emberekkel, akik már kiolvasták.
Emiatt ajánlom minden kedves olvasó és nem olvasó figyelmébe, olvassátok el, a kedvemért. Köszönöm.