Üdv ​néked, Arthur, nagy király (Üdv néked, Arthur, nagy király 1-4.) 87 csillagozás

T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

A szerző a 40-es, 50-es évek angol irodalmának nagy reménysége volt, korai halála azonban derékba törte pályáját. Egyetlen terjedelmesebb munkája ez a könyv. Történelmi regény? – az is. Humoros olvasmány? – az is. Tanítás a mának? – az is, de tekinthetjük a romantikus történelmi regény fanyar angol humorral írt paródiájának ezt az Arthur királyról és vitézeiről, a Kerek asztal lovagjairól szóló legújabb kori krónikát, melyet a szerző hol historikusan, hol a lovagkor ékes nyelvén, hol a nagyvárosi szleng modorában ad elő.

Eredeti megjelenés éve: 1958

>!
Partvonal, Budapest, 2018
574 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155783135 · Fordította: Szíjgyártó László, Tandori Dezső
>!
Magyar Könyvklub, Budapest, 2001
596 oldal · keménytáblás · ISBN: 9635474253 · Fordította: Szíjgyártó László, Tandori Dezső
>!
Valhalla Páholy, Budapest, 1993
564 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637632530 · Fordította: Szíjgyártó László, Tandori Dezső

1 további kiadás


Enciklopédia 36

Szereplők népszerűség szerint

Merlin · Galahad · Lancelot · Arthur király · Guinevere · Little John · próféta · Sir Gawain


Kedvencelte 24

Most olvassa 9

Várólistára tette 97

Kívánságlistára tette 48

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Azt hiszem, így tisztességes kezelni egy nagy nemzeti mítoszt: játékosan és szabadon. Megőrizni a történet alapvonalait, de áttörni a nyelvi és gondolkodásbeli korlátokat (amelyek a századok során óhatatlanul rárakódtak) azzal, hogy nem félünk az anakronizmusoktól, és bátran kibeszélünk a jelen olvasóihoz. Ezzel érzékeltetjük, hogy maga az üzenet (mint minden időtálló mítosz üzenete) nincs bezárva az idő kalitkájába, hanem az örökkévalóságnak szól. Az Üdv néked, Arthur, nagy király bővelkedik ugyan mulatságos kalandokban, és gazdagon fricskázza a lovagkor blődségeit, de nem puszta paródia – több okból sem lehet az. Mindenekelőtt azért, mert olyan életteli szereplőgárdát játszat, hogy azok szétfeszítik a komédia kereteit – úgy megszereti őket az ember, hogy én szinte féltem végigolvasni ezt a könyvet, nehogy bajuk essék*. Mert hát – nem titok ez: az Arthur-mondakör nem vidám olvasmány – bizony bajuk esik. Ez a könyv ugyanis úgy játékos, hogy közben végtelenül szomorú is. (Megjegyezném: csak a legnagyobbak tudják ezt a két szintet – a játékost és a szomorút – egy szövegen belül mozgatni.) Keserű, bölcs tanmese ez az emberről és a hatalomról: a királyról, aki életét teszi fel arra, hogy az Erő Törvényének helyére az Igazság Törvényét helyezze, hogy aztán ez az abszolút (és épp ezért: könyörtelen) Igazság legyen a végzete. Arról, hogy a Rend, még ha jó szándékból születik is (hogy a Káoszt kordában tartsa), gyakran túlnő az emberen, és felfalja őt. Mert hiába hisszük azt, hogy vannak Jó Emberek, meg vannak Rossz Emberek, és elég kettejüket elkülöníteni a tökéletes társadalom eléréséhez – ez nem igaz. A helyzet az, hogy a Jó is, meg a Rossz is az emberen belül van – nincs olyan Nagy Király, aki ezen változtathatna.

* Vajon megmenthetnénk a haláltól mondjuk Zola regényeinek hőseit, ha soha többé nem olvasnánk Zola-regényt?

38 hozzászólás
>!
vicomte P
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Az, hogy ambivalens volt a viszonyom a könyvvel, nem tökéletes, de még mindig a legpontosabb megfogalmazása az érzéseimnek. Összességében remek és megkerülhetetlen írásnak tartom, de azért gyakorta éreztem heves vágyat, hogy valami kevésbé fárasztó stílusú könyvet vegyek a kezembe. spoiler

A kötet maga négy könyvet, Arthur király és a Kerek asztal lovagjainak legendáit igen furcsán feldolgozó történetet tartalmaz, meglehetősen sajátos, de korántsem egységes stílusú és hangulatú elbeszélésmóddal.
Kezdem azzal, ami személy szerint engem leginkább zavarba ejtett – és ami miatt nem is volt olyan gördülékeny az olvasásom, mint reméltem – a töménytelen, és nyilván szándékolt anakronizmussal, amibe oldalanként többször is beleszaladhatunk.
White a regényeiben nagyban épít Thomas Malory: Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája c. könyvre, amely a maga korában szintén hemzsegett a hajmeresztő anakronizmusoktól, tehát nyugodtan tekinthetjük úgy, hogy a szerző csupán a nagy előd munkáját viszi tovább, de ettől még nekem, mint gyakorló fantasy olvasónak, nem váltak könnyebben emészthetőbbé ezek a kis fricskák.
Ezt tetézi azzal, hogy az író által használt omnipotens narrátor gyakorta kibeszél a könyv XX. századi olvasóihoz, olyan hasonlatokat használva, olyan párhuzamokat állítva fel, amelyek a regény megírásának korában számítottak csak közérthetőnek, a regény jelenidejében viszont nem.
Megjegyzem persze, hogy akárcsak Malory históriájában, itt sem lehet még csak nagyjából sem belőni a tényleges történelmi kort, amikor az események játszódnak, hiszen Arthur király jócskán a keresztes hadjáratok előtt élt, és ziher, hogy a Robin Hood legendák sem köthetőek a személyéhez, arról nem is beszélve, hogy gótikus teljes vértet sem hordott sem ő, sem a lovagjai…
Az anakronizmusokra a koronát Merlin figurája helyezi fel, aki a történet szerint visszafelé él az időben, így az ő esetében szintén gyakoriak a történelmi realitásokra fittyet hányó megnyilvánulások.
A másik problémám az, hogy főleg az első két könyvben számtalan olyan komikus szereplő és szituáció van, ami börleszkszerűen nevetséges helyzeteket és párbeszédeket eredményezett, amelyeket inkább egy P.G. Wodehouse regényben vártam volna. Az pedig hogy itt a lovagok egy része pont olyan habókos, mintha Blandingsben tanyázó tökfej arisztokraták, inkább fárasztott, mint mulattatott.

Ha azonban ezektől az írói fogásoktól eltekintünk, akkor viszont kapunk egy roppant sokrétű, gyakran komor, a legendák mögött megbúvó emberekre koncentráló sorozatot. A négy történetben a hatalom és a felelősség, az ideák és a realitások, a szerelem, a kötelesség és a hűség összeütközése, a becsület és a becsvágy, a törvényes rend és az erőszakos önbíráskodás antagonisztikus ellentmondásai taszítják kétségbeesésbe és kényszerítik gyakran megkérdőjelezhető döntésekre a szereplőket.
White a szexualitást is meglepően nyíltan kezeli – főként egy közel 80 éves könyvhöz képest. A szereplői jellemének integráns része a szexualitással való kapcsolatuk – az incesztuózus viszonytól kezdve, a homoszexuális utalásokig elég széles skálán találhatóak ilyen jellemzők egy-egy karakternél.
De a könyveken végigvonul a társadalom és annak tagjainak felelőssége és egymásra hatásának kérdése is. Az író hosszú és érdekfeszítő oldalakon keresztül feszegeti morál, az etika és az erkölcs társadalmi és individuális szinten tapasztalható kölcsönhatásának kérdését.
A kötet utolsó történetében White meglehetősen pesszimista képet fest az emberiségről és a megvénült Arthur király számvetése életéről és arról, hogy mit remélt elérni, és abból mi lett ténylegesen, lehangoló, de elgondolkoztató is egyben.
A Gyűrűk Uráról írta azt Sam J. Lundwal, hogy az a II. VH allegóriája, ami nyilvánvaló badarság. Ennél a könyvnél sem tökéletes a párhuzam, de Mordred korbácsosai és a nácik között nehéz nem látni a megfelelést.

Összességében ezt a könyvet ajánlom mindenkinek, aki szeretné tudni, hogy a múlt század derekán milyen komoly morális kérdéseket feszegetett az író egy historizáló fantasy köntösébe öltöztetve és félre tudja tenni az ordító anakronizmusokkal szembeni averzióját.
S persze azoknak is, akik meg akarnak ismerkedni azzal az íróval, akinek könyvei nélkül nem lett volna Excalibur és Gyalog-galopp sem.

7 hozzászólás
>!
SteelCurtain
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Az elején zavaró, hogy szétválaszthatatlanul keveredik egy gonosz manók által elnémított musical, énekhang és zenei aláfestés nélkül, jobb híján szavalókórusban ismételt dalszövegekkel, és egy hamiskártyás mesterjátszmája, aki megcinkelte az időt, s egyetlen partiban teríti ki a kerekasztal lovagjait és Robin Hood, azaz inkább Robin Wood sherwoodi erdészszakszervezetének aktivistáit, miközben folyamatosan oda-vissza dumál a huszadik századdal. Hihetnénk, hogy ilyen súgóval sétagalopp lesz a történelem, ám rá kell döbbennünk, hogy ritka makacs jószággal van dolgunk. Megszelídíteni egyelőre nem sikerült, s arra se sok példa akadt, hogy valaki – vagy valakik – legalább néhány másodpercre megfékezzék és irányításuk alá vonják. S a komédia innen fordul tragédiába, mert Arthur és lovagjai számára kézzelfogható valósággá válik, hogy nyereg alá törjék a történelmet. A kísérlet látszólag sikerül, mégis minden félresiklik. S a mai ember éppen azt a csalódást érzi, mint Arthur és lovagjai, amikor ideáljai megvalósulnak és intézményesülnek. Más formát öltenek, mint álmainkban, s éppúgy játékszerré válnak, mint minden korábbi próbálkozás.
A végére koromfeketére sötétül ez a színpompás regény, de éppen ettől válik tökéletessé. White lovagjai lehetnek sikertelenek, szenvedhetnek vereséget, de soha nem adják fel. A belenyugvás nem lovagi erény. Ma senki sincs aki lovaggá avasson minket. Csak rajtunk áll, hogy hajlandók vagyunk e Arthur örökségét képviselni. Lovagi páncél nélkül is

>!
marcipáncica P
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Furcsa a kapcsolatom ezzel a könyvvel, hosszú évekig szent meggyőződésem volt, hogy olvastam, és még egy egész épkézláb összefoglalót is tudtam volna róla írni, hogy miről szól, és tudtam, hogy nagyon tetszett, aztán elég nagyot koppantam, amikor rájöttem, nem ez az. Nem tudom mi az a könyv, amivel összekevertem, sosem fogom megtudni, de biztos nem volt ilyen jó.
White mesterművet alkotott az Artúr-mondakörben, ami a bolondos és bájos felnőtté válás történettől a lélekbemaró, elkerülhetetlen és előre ismert végig olyan mélységeket tár fel, amire csak kevesen képesek. A könyv önmagában egy kiváló kardos-lovagos, politikát és történelmet sem mellőző kalandregény, egyben egy morális és filozófiai utazás, ami örök és nehéz kérdések garmadáján vezeti végig az olvasót, és nem utolsó sorban egy tökéletes mitológia életrajzi regény, fantasztikusan felépített karakterekkel. Hozott anyagból dolgozik White, mégis sokkal többet ad hozzá szereplőihez és történetükhöz, mint egy egyszerű átdolgozás, minden karaktere gondosan felépített, valódi embereknek érződnek, akik ebből adódóan nem mindig hozzák a megfelelő döntést, és ezt az író nem próbálja elrejteni, őszintén mesél, és ezzel képes ilyen hatást elérni az olvasó felett. Zseniálisan összerakott könyv, tele olyan rétegekkel, amiket egy élmény felfedezni, elmerülni ebben a világban, megszeretni ezeket a szereplőket, velük örülni, velük sírni.
Rengeteg szempontból közelíthető meg a könyv, egyszerű fanasytől az emberi lélek teljes körű megismeréséig van benne minden, mégsem zsúfolt, White tudja, hogy mikor van a sebességre kapcsolás ideje, és mikor jut idő a lassabb, megfigyelő jellegű fejezetekre. Emellett baromi élvezetesen ír, máshogy nem is lehetne egy ilyen volumenű, epikus művet megalkotni.
Néha szkeptikusan nyúlok az 1001 listás könyvekhez, de ez méltán alapmű, és nem csak, mint zsánerkönyv, hanem a világirodalom egy remek darabkájaként.

>!
blackett
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Valami röhejes, mennyire kritikátlanul imádom ezt a könyvet.

Hát ez nem valami korrekt értékelés, mi?

24 hozzászólás
>!
Hoacin
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Pompás paródia, némi tragédia, sok-sok szándékos anakronizmus, és nagyszerű stílus. Főleg az első fejezet pazar, szerintem vegytiszta örömmel, és lelkesedéssel írhatta az író, sziporkázóan humoros és eredeti! Egészen megejtő, ahogy portóit isznak, meg Etonról csevegnek a lovagok. :D Netán épp úgy csatáznak egymással, hogy a felek néha nem is látják a másikat, csak ötletszerűen csapkodnak a levegőben a másik után, párszor nekimennek egy-egy fának, mire „a feketerigók és mókusok káromkodtak” egy sort. Vajákos Morgan meg szalonnaágyon fekszik, és puha sajtkatonák őrzik a disznóhús oszlophoz kötözött foglyokat. Ebben a világban nő fel Arthur, varázsló barátja, Merlin pedig – mikor épp nem az antipatikus fegyvermester bajszát konyítja le varázslataival (netán tévedésből a fülét lebegteti) –, Arthurt varázsolja hallá, vadlúddá, 1984-et idéző hangyaboly tagjává, sólyommá, továbbá kalandozni küldi Robin Hooddal.
Ebben az első fejezetben bukkan fel személyes kedvencem, Pellinore király, aki a Csahos Fenevadat üldözi, amelynek kígyófeje van, leopárdteste, hátsó fele, mint az oroszláné, és patái vannak, mint a szarvasbikának. Hogy el ne tévessze őt, mindig van nála egy kis excrementum a beazonosításhoz, és hogy biztosra menjen, még vadászkutyát is tart.
„Nagyon jó vadászkutya – mondta Pellinore király –, csak folyton liheg, mindennek köréje csavarodik, s mindig az ellenkező irányba megy.”
Hát igen, kissé kétséges a hasznossága.
"- Néha kételkedem is benne, hogy valóban üldözi-e a fenevadat.
– Mit csinál, ha meglátja?
– Semmit." :D

A második fejezet a cornwalli Orkney fiúk sötét családi életével kezdődik, hát nem lennék se unikornis, se macska a közelükben. A történet hangszíne is megváltozik némileg, de már éppen mikor kényelmetlenül érezném magam a kegyetlen jelenetek miatt, a fiúk kiengesztelnek azzal, hogy szürreális, kedves meséket óhajtanak hallani, pl. arról, hogyan keletkeztek a disznók. Vagy azt, amelyikben a nagy Conan fenekén nőtt gyapjúból harisnyákat kötnek! Vagy amiben hollók vájják ki valakinek a szemét, khm. Netán egy titokzatos lányról, aki férjhez megy valakihez, mert az illető ellopta az óriás bűvös lovát. :D
Arthur már királyként szerepel itt, megjelenik a kerekasztal, és mindenféle szép eszmék gondolata is… egyelőre aránylag derűs a hangulat Camelotban.

A harmadik fejezet nagyrészt Lancelot viselt dolgairól, meg a jelenléte által kavart helyzet elemzéséről szól. Lélekrajz, gazdagon vázolt érzelmek és motivációk a szerelmi háromszög minden tagjától. A humor lassan kikopik a történetből, ahogy felbukkan a baljós múltú Mordred, és a könyv hangulata egyre sötétebb, komolyabb, szó sincs többé kedélyes vigadozásról képtelen figurákkal. Pár derűsebb jelenet azért még felcsillan, amikor a lovagok visszatérnek portyáikról a Szent Grál után, és beszámolnak egészen hétköznapi kalandjaikról tündérhölgyekkel, szellemlovakkal, netán barátságos oroszlánokkal, de az alaphangulat elég komor marad.

A negyedik fejezet a legsötétebb. Hiába a nemes szándék, ha nem vesszük figyelembe az emberek természetét… lehet jót akarva rosszat cselekedni, ámde mindig van remény, és továbbadott bölcsesség.
És öt csillag. Nem is lehetne kevesebb. :)

>!
anesz P
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Zseniális könyv, nagyon szerettem olvasni. Azért nem mindenkinek ajánlom, csak azoknak, akik szeretik a játékos, kissé szokatlan könyveket, és elég lazák ahhoz, hogy ne botránkozzanak meg egy ismert történet átértelmezésén, illetve bírják a kevert műfajokat. Rengeteg humorérzék kell e regény élvezéséhez, de úgy képzelem, az író végig mosolyogva, szinte kuncogva írta meg ezt a remekművet. Nem is igen tudnám más olvasott könyvhöz hasonlítani.
A főszereplők egy időre eltűnnek, lappangnak, majd ismét előkerülnek. Kivéve Merlint, akit azért hiányoltam. Arthurt is fájdalmasan hiányoltam sokáig, nekem a szerelmi háromszög tárgyalása kissé elnyúlt, de megbocsátottam, mert akkora életbölcsességeket fogalmaz meg a szerző, és ad a címszereplő szájába, hogy csak néztem.
Rengeteg érték van e könyvben, kedvenc lett.

3 hozzászólás
>!
CaptainV P
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

" (…) ne egy Christopher Moore-féle, elborult átiratra gondoljunk; White nála sokkal-sokkal visszafogottabb hangnemében is, csípősségében is, és mi tagadás, tempójában is. Ez nem is csoda, hiszen majdnem kilencven éve íródott. Várható, hogy nem mindenki fogja pozitívumként megélni a lassabb, ráérős elbeszélést, a hosszas leírásokat, a kor és hely ismeretét növelő kitérőket, de a másik oldalon ott az angolos báj, a narrátor, aki olykor meglepő módon a jövő szemszögéből mesél, és a humor, amivel kapcsolatban a könyv fülszövege teljesen jogosan idézi meg a Gyalog galoppot. Valóban arra üt, főleg a dialógusokban, azok néha egyszerűen kikényszerítik az olvasóból a mosolyt a szürrealitásukkal, nem lehet nem felnevetni, és én például a Monthy Phytonon is így szórakozom. Nyilván ez is egy szűrő lesz a befogadásban: tudjuk, hogy az angol humor nem mindenkinek üt egyformán, de akinek igen, az most jól fog járni.

(…)

Bár több helyen láttam paródiaként emlegetni, szerintem nem világos, minek a paródiája lenne: az irodalmi értelemben vett lovagregény toposzait, stílusjegyeit, problémáit nem vonultatja fel annyira módszeresen, hogy e mellett érvelhessünk, ezért szerintem nem is ebből kiindulva érdemes olvasni. A legtalálóbb szó rá a szatíra, melynek van egy igen érzékeny, keserédes vonulata is, ami a történet vége felé haladva egyre csak erősödik. Végigkíséri egyfajta elmélkedés az uralkodásról, a helyes döntések meghozataláról, a harcról és a békéről. Abban, hogy a tálalás mindenki elnyeri a tetszését, nem vagyok biztos – de hogy a megfogalmazott gondolatok ma is érvényessé és szerethetővé teszik ezt a regényt, az kétségtelen."

A teljes írás itt olvasható: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-05…

>!
Fainthoar
T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Ez egy nagyon jól fokozott történet, nekem a vége volt az igazi katarzis.
Ami tetszett benne:
– egyedi volt és olyan szemszögből mutatta be a hősöket, amiből nem igazán olvastam még róluk
– akkor is tudott nevettetni, mikor egészen komoly részek voltak
– megszerettette velem Lancelotot, újra (miután kezdtem kiábrándulni)
– olyan kérdéseket dobott fel, amiken olvasás után (volt, hogy előtte is) jót agyalhattam a fürdőkádban
– voltak nagyon igényesen és szépen megírt részek
– előhozta a hősökbe szerelmes korszakomat.

Hosszabban beszéltem róla még itt (bár a lényeget ezekben a pontokban összeszedtem): http://kipillantas.blogspot.hu/2012/07/t-h-white-udv-ne…


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

– De visszatérve a fiúkra – mondta Sir Grummore –, hányan is vannak, ha szabad kérdeznem?
– Ketten – mondta Sir Ector –, ha mindkettőjüket számítjuk.

11. oldal

>!
nagy_csilla

(…) élt egy ember aki Damaszkusz piacterén sétálgatott, és összetalálkozott a Halállal. Észrevette ugyan, hogy a látomás iszonyatos arcára meglepetés ül ki, de szó nélkül haladtak el egymás mellett. A fickó megijedt és elment egy bölcshöz, hogy megkérdezze, mitévő legyen. A bölcs elmagyarázta neki, hogy a Halál valószínűleg azért jött Damaszkuszba, hogy másnap reggel elragadja. A szerencsétlen erre még jobban megijedt, és megkérdezte a bölcstől, hogy menekülhet meg. Az egyetlen, amit ki tudtak eszelni, az volt, hogy az áldozat még az éjszaka folyamán nyargaljon Aleppóba, s így játssza ki az öreg kaszást.
Szóval, emberünk Aleppóban nyargalt, s amikor odaért, kisétált a piactérre, és gratulált magának, hogy kijátszotta a Halált.
Abban a pillanatban hozzálépett a Halál, és vállon veregette. – Bocsáss meg – mondta –, de érted jöttem. – Hogy-hogy? – kiáltotta rémülten emberünk. – Hiszen mintha tegnap Damaszkuszban találkoztunk volna! – Úgy van – mondta a Halál. – Azért is vágtam olyan meglepett képet, nekem ugyanis azt mondták, hogy ma keresselek meg Aleppóban.

Kapcsolódó szócikkek: halál
>!
Mafia I

– A szomorúság ellen – felelte Merlin, és elkezdett pöfékelni – a legjobb orvosság a tanulás. Ez az egyetlen, ami mindig használ. Előfordulhat, hogy megöregszel és minden tagod reszketni fog, előfordulhat, hogy éjszakánként álmatlanul hallgatod, milyen rendetlenül kering a véred, előfordulhat, hogy elveszíted egyetlen szerelmedet, előfordulhat, hogy eszelős gonoszok elpusztítják körülötted a világot, vagy aljas emberek sárba tiporják a becsületedet. Csak egyetlen orvosság van rá – tanulni. Megtanulni, milyen a világ, és miért olyan, amilyen. A tanulás az egyetlen, amibe sose fárad bele az ember, amit sose érez idegennek, gyötrelmesnek, ijesztőnek, elkedvetlenítőnek, az egyetlen amit sose bán meg.

166. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Merlin · tanulás
>!
Tíci P

Rendkívül szép volt, nem olyan, mint egy filmsztár, hanem mint egy olyan nő, akinek lelke van.

348. oldal (Gondolat, 1973)

>!
Sli SP

– Azok a legbátrabbak, akik fütyülnek rá, ha gyávának tűnnek.

542. oldal, Gyertyaláng a szélben - 12. fejezet (Valhalla Páholy, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: Arthur király · bátorság · gyávaság
>!
Sli SP

Gawaine gondolkozni próbált, de nem ment könnyen, mert nem volt benne gyakorlata.

542. oldal, Gyertyaláng a szélben - 12. fejezet (Valhalla Páholy, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: gondolkodás · Sir Gawain
>!
Tíci P

(…) Galahadról viszont jóformán semmit sem tudok, csak azt, hogy senki se szereti.
– Nem szeretik?
– Arról panaszkodnak, hogy embertelen.
Lancelot a serlegét tanulmányozta.
– Csakugyan embertelen – szólalt meg végül. – De miért volna emberi? Az angyalok talán emberiek?
– Nem egészen értem a gondolatmeneted.
– Azt hiszed, hogy ha Mihály arkangyal most megjelenne itt, azt mondaná: „Milyen szép idő van ma! Kaphatok egy pohár whiskyt?”

285. oldal (Gondolat 1973.)

Kapcsolódó szócikkek: angyal · Galahad · Lancelot
>!
Tíci P

– Néha igazságtalannak látszik az élet – mondta. – Ismered Éliás próféta és Johanán rabbi történetét?
– Nem – mondta Wart.
Rezignáltan letelepedett a padló legkényelmesebb részére, tudva, hogy valami példázat következik.
– Ez a rabbi – kezdte Merlin – egyszer útra kelt Éliás próféta társaságában. Egész nap mentek, alkonyatkor egy szegény ember kunyhójához értek. A szegényember egyetlen kincse egy tehén volt. Az ember kiszaladt a kunyhóból, meg kiszaladt a felesége, meghívták az idegeneket, hogy töltsék náluk az éjszakát, és mindennel megkínálták őket, amivel csak megkínálhatták szűkös viszonyaik között. Éliás és a rabbi sok tehéntejet ittak, jó házikenyeret ettek vajjal, és finom, puha ágyban aludtak, míg szíves vendéglátóik a földre feküdtek le, a konyhában, a tűzhely elé. Másnap reggelre a szegény ember tehene megdöglött.
– Folytasd.
– Másnap is egész nap mentek, és estére gazdag kereskedő házához értek. Kérték, adjon nekik szállást. A kereskedő rideg volt, gőgös, és csak a tehénistállóban volt hajlandó szállást adni a prófétának és társának, vacsorára meg kenyeret és vizet kaptak. Másnap reggel Éliás mégis hálásan megköszönte, amit a gazdag ember értük tett, és szívessége viszonzásául küldött hozzá egy kőművest, hogy hozza helyre a gazdag ember házának éppen omladozóban lévő falát.
Johannán rabi nem állhatta tovább szó nélkül, és megkérte a szent embert, magyarázza meg neki, miért cselekedett úgy a két emberrel, ahogy cselekedett.
„Ami a szegény embert illeti, aki olyan vendégszeretően fogadott bennünket, úgy volt rendelve, hogy aznap éjjel haljon meg a felesége – felelte a próféta –, de jósága jutalmául Isten a tehén életét vette el a feleségéé helyett. A zsugori ember falát meg azért csináltattam meg, mert egy láda arany van elrejtve a közelében, és ha ő maga javíttatja meg, megtalálta volna a kincset. Vagyis sose az Úrtól kérdezd, hogy: mit cselekedtél?, hanem magadtól: hát nem az Úristen cselekszik a leghelyesebben?”

64. oldal (Gondolat 1973.)

Kapcsolódó szócikkek: Isten · Merlin · próféta · rabbi
>!
Mafia I

A nevelés tapasztalás, és a tapasztalás lényege az önbizalom.


A sorozat következő kötete

Üdv néked, Arthur, nagy király sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Alison Weir: Boleyn Anna
Budai Lotti: Shirzan bosszúja
C. J. Sansom: Sötét tűz
Philippa Gregory: A másik Boleyn lány
Elizabeth Chadwick: Az oroszlános címer
Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában
Jeanne Kalogridis: Medici Katalin, a démoni királyné
Maurice Druon: A megfojtott királyné
Makkai Sándor: Táltoskirály
Benkő László: Isten választottja