Merlin ​könyve (Üdv néked, Arthur, nagy király 5.) 79% 24 csillagozás

Tavaly, miután befejeztem az Üdv néked Arthur, nagy királyt hiába is volt kissé ellentmondásos a viszonyom vele, ám teljesen egyértelmű volt, hogy a külön kiadott ötödik könyvet is olvasnom kell.
Azt, hogy ezt még ebben az évben meg kellene tennem, tovább erősítette, hogy a saját, régimódi fantasy kihívásomhoz kiválasztott borító és plecsni kép is pont az ehhez a regényhez készült egyik illusztráció lett.

Ez a kötet ugyan kissé kilóg a korábbi könyvek sorából – úgy gondolom, hogy annak idején a kiadó sem csak a papírhiány miatt nem törekedett kinyomtatni ezt a részt, és talán az is jelent valamit, hogy az általunk is ismert gyűjteményes változatban is csak az első négy részt tették bele, holott ez is kész volt már jóval korábban*. Ez a könyv ugyanis, visszakanyarodva az első könyv formai és tematikai megközelítéséhez, az Arthur-mondakört tényleg pusztán díszletként használja egy olyan, ma már erősen túlhaladottnak tekinthető eszmefuttatáshoz – sőt, legyünk őszinték, didaktikus és kicsit egyoldalú tanmeséhez – aminek már csak csekély köze van az eredeti mítoszhoz.

White az időben visszafelé élő Merlin figurájának segítségével a háborúk kialakulásának emberi természet mélyén gyökerező okait igyekszik meglelni, illetve arra törekszik, hogy valamiféle generális magyarázatot találjon arra, hogy vajon miért is olyan elvetemült az emberi faj, s vajon lehet-e egyáltalán ez ellen tenni.
A vén varázsló és az első részből megismert, vele együtt élő állatokból alapított bizottság cinikus és rosszindulatú lénynek tekinti az embert, amely számtalan torz és gonosz tulajdonsággal rendelkezik, amelyek közül a saját fajtársai ellen megnyilvánuló esztelen és tömeges erőszakot, vagyis a háborút tartják az emberi nem legtermészetellenesebb cselekedetének.
És bármennyire is egyetértek a cinikus dühvel, és szatirikus humorral, amivel White végigvette, hogy mire is jó a háború – amiből a legmaróbb megállapítás az volt, hogy így legalább elpusztítja magát az emberiség, így megszűnik fekélynek lenni a világ testén – de az, ahogy a végkövetkeztetésig eljut, az nyilván téves.
White ugyanis beleesik abba a csapdába, hogy az emberi viselkedésre megpróbál az állatvilágból vett analógiákat találni, s mivel úgy ítéli meg, hogy a háború néhány kaptár- vagy bolytudatú rovartársadalmon kívül legfeljebb a mikrobák világában ismert jelenség, ezért az emberiség megérett a pusztulásra.
Ehhez illusztráció gyanánt Merlin ismét átváltoztatja Arthurt állattá, és ezúttal először hangyaként, majd vadlúdként kell élnie és megtapasztalnia a két faj közötti különbségeket. Ezek a különbségek, azonban korántsem annyira élesek, mint ahogy White ábrázolni szeretné és a legfontosabb dologban: miszerint a faj túlélése előrébb való, mint az egyéné, nincs lényegi eltérés a két élőlény között. (Nem fejtegetem tovább, javaslom néhány Attenborough film megtekintését mindenkinek.)

Mindenesetre a könyv vitairatként, elgondolkoztató háború ellenes írásként még a mai napig megállja a helyét, és bár a fantasy elemek ebben a kötetben inkább csak díszletek és eszközök az író kezében, mégis, aki szerette az előző részeket, ezt se hagyja ki. spoiler

* A negyedik rész egyébként szintén csak jóval a háború után, de még White életében jelent meg először nyomtatásban.

A magyarul egyben megjelent tetralógiát évtizedekkel ezelőtt olvastam, de ez a kötet olyan lendülettel rántott vissza a White-féle Arthur-világba, mintha egy napot se hagytam volna ki. És azt kell mondanom, a befejező rész úgy hiányzott a sorozat végére, mint egy falat kenyér. A tetralógia, emlékszem, nagyon játékos hangvétellel indult, és aztán fokozatosan vált egyre komorabbá a hangulat. Noha ez a könyv a nagy király spoiler végződik, mégis sikerül visszahoznia annak a játékosságnak egy részét, és így tökéletes keretbe foglalni a történetet.
A szöveg jó része ezzel együtt filozófiai vita a háború hasznáról, illetve károsságáról, de még így sem száraz, mert a vitázó állatok (és persze Merlin) személyisége elviszi a hátán az egészet. Nagy élmény volt visszatérni White-hoz, igazából ideje lenne lassan elölről elkezdeni a sorozatot, ha már tovább nincs. :)

Csak a kiadás végén található életrazji részlet segítségével értettem meg igazán, hogy mi minden van ebben a könyvben. Persze magam is rájöttem a társadalomkritika, politikai részek láttán, hogy a háborús időkben bizony White-nak muszáj volt megírnia ezt így. Senki se riadjon el ettől, mert gyorsan olvasható, néhol vicces, máskor furcsa, szókimondó és elgondolkoztató. Remek lett, azért is, mert Merlin – az én kedves Merlinem, aki miatt igazából megkedveltem az előző könyveket –, visszatér, hogy segítsen Arthuron és a népén. Remek ötlet, és ahogy White is mondta, valóban keretbe foglalja az egész nagy művet. Megjelennek az állatok, Merlin átváltoztatja Arthurt, amitől olyan jóféle nosztalgiaérzésem támadt. Most persze szó sincs madarakról, vagy éppen halakról. Egészen más állatokat figyelünk meg gyönyörűen elképzelt és szemléltetett társadalmukban.
Elvileg töredékes, többször javított írás, mégsem éreztem ezt rajta. Az a fél csillagocska is leginkább a fordításnak szól, mert néhol bizony felvontam a szemöldököm olvasás közben.
Sajnálom, hogy nem adták ki, amikor megjelent, és azt meg főleg, hogy nem egyben, pedig tényleg összetartozik a többivel. Szóval, aki szerette White Arthurját, mindenképpen olvassa el.
És aki szereti a Harry Pottert, az is próbálkozzon meg az Arthurral, mert Rowling néni saját bevallása szerint Dumbledore alakját Merlinről mintázta (aki egyébként néha borzongatóan dumbledoros volt), sőt, szerintem még Harry alakja is köthető Arthurhoz, de az ifjú Warthoz mindenképpen. Szóval HP fanok, nosza! Olvassátok ti is!

(És így a végére megjegyzem, a jó könyvekről nehéz jó kritikát írni, megint így vagyok ezzel, szóval amit itt összefecsegtem, az nem tükrözi igazán, amit gondolok, mert ennél még sokkal jobban, szebben lehetne írni róla, de sajna képességeim híján csak ennyire tellett tőlem.)

Nagyon vártam ezt a kötetet, mert ugyan nagyjából le lett zárva a történet az előző könyv végén, de reméltem, hogy Merlin visszatér és változtat valahogy a dolgokon. Hát nem ezt tette, legalábbis nem úgy, ahogy gondoltam. Az Üdv, néked-hez képest ez a könyv sokkal filozofikusabb, elmélkedősebb volt, leginkább az utolsó könyv (Gyertyaláng a szélben) hangulatához hasonlított. Az Arthur-i-mondakör itt már egyértelműen csak egy tág keret volt, az első és utolsó oldalak kivételével elszakadtunk ettől a korszaktól. Ez egy az egyben White háború ellenességének a kiáltványa volt.
Merlin és az összegyűlt állatok (sün, vízisikló, hal, kecske, bagoly) megállapították, hogy az ember a legkegyetlenebb, legostobább élőlény a Földön és csak a baj van vele. Állandóan háborúzik, írtja saját magát és a környezetét is. Ahogy a könyv is említi, ez a rész Gulliver Nyihahák országában tett utazásának hangulatát hozza, én legalábbis megint komolyan megutáltam az embereket. Meg tudtam érteni Arthurt, amikor azt mondta, nem is akar visszatérni az emberek közé, inkább vadlúd lesz és ott éli le hátralévő életét.
Az első kötetben már megismert hangyás és vadludas kaland itt most újra előkerül, és bár Arthurt kiskorában is oktatási céllal változtatta át Merlin, a kalandok valódi tanulsága, tanítása csak most, a történet végén válik világossá.
Az embereket igen sok támadás éri az állatok és Merlin részéről, de azért persze a végén kiderül, hogy a sok rossz mellett akad jó tulajdonságunk is, és megéri tanítani ezt a fajt, és talán Arthur próbálkozásai se veszne kárba, egyszer lesz, aki folytatja a megkezdett munkáját.