Verseim 134 csillagozás

Tizenhárom történet
Szvoren Edina: Verseim

„Szvoren Edina új novelláskötetét nemcsak a forma, a tökéletes, zsigerekre ható mondatok miatt érdemes elolvasni. Az a pszichológiai érzék és kíméletlenség, az a mindent átható tekintet, amely Szvoren Edinát jellemzi, egyszerre hatol be az ember és az emberi kapcsolatok legmélyére, és egyszerre képes bármit érzékeltetni a maga banalitásában is.”…

Eredeti megjelenés éve: 2018

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2018
212 oldal · ISBN: 9789631437348
>!
Magvető, Budapest, 2018
212 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436631

Enciklopédia 26


Kedvencelte 7

Most olvassa 18

Várólistára tette 68

Kívánságlistára tette 53

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Hideg van a Szvoren-kötetben, kisfiam, vegyél fel sapkát.

(Van valami, amit Szvoren páratlanul csinál – következésképpen ő egy páratlan novellista, ezt így még most közbevetem, hogy később ne kelljen –, mégpedig az, hogy felépít egy hihetetlenül aprólékos elbeszélésteret, egy irodalmi realitást, ahol még az is meg van mondva, hogy az Agria krumpli pürének jó, a Góliát meg salátának, aztán elhelyez ebben a realitásban valami furcsát. Valamit, ami nem stimmel, ami kimozgatja az egészet a statikusságából, amitől az olvasó érzi, hogy hű, itt valamitől félni kell. Itt valami nyomaszt. Itt valami pulzál a mélyben, és arra készül, hogy ellopja az álmomat. Mit tagadjam, az előző kötet nekem nagyobb reveláció volt egy picit – nem vizsgáltam meg tüzetesen a gondolatot, pontosan miért, de így hamarjában azt mondanám, ez a kötet túl jól van megcsinálva, az előző nyersebb, hirtelenebb volt, és ez tetszett. De Szvoren páratlansága ettől függetlenül számomra továbbra is kikezdhetetlen tény – nyomasszon minket még jó sokáig, sok kötettel, jó egészségben, én azt kívánom.)

28 hozzászólás
giggs85 P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Bár annak fényében, hogy nemrégiben a kritikusok az utóbbi évtizedek legjobb kispróza-írójának választották meg Szvoren Edinát (igaz, csak egy hajszállal előzte meg egyik nagy kedvencemet, Tar Sándort), nem túl meglepő, de annál nehezebben vitatható tény, hogy az írónő nemigen tud hibázni. Bár a Verseim már a negyedik prózakötete, de gyakorlatilag a pályakezdetet jelentő Pertutól kezdve minden egyes könyve hasonlóan magas színvonalon megírt, és ezzel együtt az olvasóközönségnek méltán ajánlható alkotás. Mégpedig úgy, hogy még az egyes köteteken belül sincsenek igazi hullámhegyek vagy hullámvölgyek.

Mindazonáltal annyi elmondható, hogy véleményem szerint Szvoren elbeszélései az idők folyamán jócskán „olvasóbarátabbakká” váltak, és jóval közelebb kerültek a hagyományos történetközpontú elbeszélésekhez, ráadásul úgy, hogy közben egy cseppet sem veszítettek a rájuk jellemző egyedi hangulatukból. Ez már csak azért is jó hír, mert ezzel talán még szélesebb rétegeket képes megszólítani az írónő, mint korábban.

Gyakorlatilag már a kötet címválasztása is rendkívül provokatív és disszonáns hangokat kelthet bennünk (hisz esetünkben szó sincs versekről, hanem „csak” közel ilyen eladhatatlan kisprózákról), és ez a hangulat végigvonul az egész köteten. Az első történet, a „Falun nyaralok, burukkolnak a galambok”, értelmiségi főszereplője, aki egy kisebb javítási munkára akar szerződtetni egy helybelit, éppolyan idegenül és esetlenül mozog a számára furcsa és érthetetlen falusi szokások és emberek között, mint a kötetben szereplő legtöbb elbeszélés hősei.

A személyes kedvencem, a „Popa Éva” pedig egy végtelenül elidegenedett csonka család életterébe bekerülő új albérlő változtatja meg az addigi erőviszonyokat, és mozdítja ki az eseményeket az addigi menetükből. Vagy nem – Szvorennél bármi megtörténhet.

A „Hátunk mögött surrogás” egy horrorszerű szituációba ad betekintést, amit az olvasó eleinte minden bizonnyal enyhe homlokráncolással fogad, ám hamar érdekelni kezdi az, hogy honnan indultak és hová futnak ki ezek az események. A „Vettem egy füzetet” vagy a „Jönnek a verseim” központi témája pedig maga az írás, illetve az, ahogy befolyásolja a szöveget lejegyző személy, vagy éppen a megfigyeltek életét.

Az a furcsa, hogy bár tetszett minden egyes elbeszélés, és összességében is roppant színvonalas kötetnek tartom a Verseimet, de mégis nehéz megmondani, hogy mitől működnek ezek a történetek igazán. A sebészi pontossággal megválasztott szavakkal operáló nyelvezet, az itt-ott átütő groteszk elemek, a bármikor felismerhető szemléletmód, a szereplők között lüktető torz dinamika vagy a pontos megfigyelések miatt? Vagy ezek kombinációja a lényeg? Ki tudja? Én mindenesetre nem, de így is bőven tudom ajánlani mindenkinek ezt az alkotást, mint korunk egyik legjobb kispróza-írójának újabb remeklését, és mint a 2018-as év egyik legjobb kötetét.

7 hozzászólás
szadrienn P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Az extrém ízek kedvelőinek. Egy novelláskötet, ami néhol horror, ami szépirodalmi igényességgel csap arcul. Másutt bizsergetően bizarr vagy abszurd. Esetleg csak szokatlan. De mindenképpen olyan univerzum, ahol szorongunk és felborul a lelki egyensúlyunk. Valami nem stimmel. Nagyon nem.
A legkényelmetlenebb, legnyomasztóbb elbeszélések lettek a kedvenceim, ahol nincs feloldás, csak otthagynak minket egy sarkaiból kifordult, félig megbillent világban. Mélyen introvertált és gonosz meglepetésekben gazdag irodalom.

1 hozzászólás
vargarockzsolt P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Egy ismerősöm mondta, nagy pofájú alak, hogy nincs női regény. spoiler De van. Ez például nem regény, de olyan női sz@rság. Olyan finom. Nem azért, mert mindig nők lennének a szereplői, a novelláknak, mert novellák vannak a könyvben, csak a látásmódja. Amit észrevesz a világból. Ami fontos neki, annyira, hogy elmesélje. De az ilyenek tőlem idegenek. Csak nézem, és kérdezem, hogy mi ez a sz@arság? Érzések, meg apróságok, meg gondolatok, és semmi a nagy egészből. A nagy összefüggésekből! A rendszerből! Nagy semmi. Csak mennek valahova, meg visznek valamit, meg csinálnak valamit és közben gondolkodnak. Egy férfinek ilyen nem kell. Ezek női dolgok. Fölösleges női fecsegés, hosszan, amikor én már az első pillanatban tudom, hogy miről van szó. Minek erről annyit beszélni? Unalmas! Nem történik semmi!
De aztán az ötödik novella megtalál. Csak kötelességtudatból jutottam odáig, de az hirtelen megnevettet. Hirtelen elvarázsol. Magába húz. Egy egészen kicsit fantasztikus, groteszk, abszurd, de ez pont elég ahhoz, hogy értelme legyen. Hogy értelme legyen megírni, hogy értelme legyen elolvasni.
Tudom, persze, hogy életrajzi okai is vannak annak, hogy az Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón annyira tetszett. Van a Kistamás Lászlónak egy 1982-es filmje, a Tudományos? Fantasztikus!* Az nekem zseniális. Előtte vagy közben vagy utána meg lehet hallgatni a Balkán FuTourist A Szaturnusz gyűrűje** című számát is. Na, az valami hasonló. Egy fád hangon előadott előadás. Igazából blődli. Vagy nem is. Ahogy szól a zene, és ahogy mozognak az árnyak, és táncolnak a 12. perc és a 13. perc 30. másodperc között.

Utána van még egy novella, a Látogatók, ami tetszik, abban éppen az volt a jó, hogy nem volt benne semmi fantasztikus, csak valami kegyetlen feszültség. Aztán viszont megint olyan novellák következtek, amiket vagy nagggyon úúúúntam, vagy nagggyon idegesített.

Viszont a végén megint következett két olyan novella, amit imádtam. De komolyan! A Jönnek a verseim és a Szeretnék mondani valamit az életemről szerintem remekmű. Zseniális. Hátborzongató, meg röhögtető egyszerre. Nem véres, az igazán nagy írónak nem kell vér ahhoz, hogy szörnyű legyen, elég neki két ember kapcsolatáról beszélni. És nem is a történet a szörnyű, hanem ahogy megjelennek benne azok a sztereotípiák, amik esendővé teszik az embert, a sablonok, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva, amelyek megkérdőjelezik az önmagunkba, önmagunk egyedi voltába vetett hitünket.
Ez van ezeknek a novelláknak a mélyén, de nem kell ezt keresni, elég megmaradni a felszínén, a groteszk humornál.

@egycsaba írta az értékelésében: …biztosan nem jött ki a szobából az utóbbi években, annyira kimódolt, hiteltelen, maníros szövegeket ír.
Ez most olyan, hogy a Rejtő maníros. Az Esterházy maníros. A Nádas maníros. A Krasznahorkai maníros. Hát Istenem! Nekem ezek a szerzők ezzel együtt tetszenek. A manírjukkal együtt. Ami a Szvoren Edina novelláiban tetszik, az pont ez a manír, stílus, nézőpont. Ami meg nem tetszik benne, az az, amit untam.

Befejezésül még a pontozásról. Ha ez verses kötet lenne, akkor 5 csillag lenne, és menne a kedvencek közé. A négy novella miatt. Egy verses kötetben lehet lapozni, beleolvasni egy-egy versbe, és rátalálni arra, ami tetszik. Egy novelláskötetnél ez nem megy. Itt kérem szenvedni kell, amíg az ember eljut ahhoz, ami igazán tetszik. Ha csak nincs egy bátor felfedező, aki előttem jár, és megkímél ezektől a szenvedésektől. Itt nem volt ilyen, ezért nem tudok 4 csillagnál többet adni.
Most akkor én egy felfedező voltam, de biztos vagyok benne, hogy a felfedezésem csak saját magamnak szól, másnak meg más fog tetszeni vagy nem tetszeni. Ez van.

* https://www.youtube.com/watch… (Akitől idegen a tudomány, az csak nézzen bele egy kicsit az elejébe, aztán húzzon előre a 12. perc és a 13.perc 30. másodperc közé.)
** Lemezről: https://www.youtube.com/watch… vagy koncertről: https://www.youtube.com/watch…

4 hozzászólás
balagesh IP>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Olvasás közben a szenvedélyről gondolkodtam.
Van például egy férfi, aki felhagy az ivással, és szenvedélymentesen él. Egy lakodalmat is képes végigcsinálni alkohol nélkül. De mintha az egész életéből kiveszett volna a szenvedély. Még a képesség is, hogy legalább másokban felismerje. Az anyja viszont éppen ellenkezőleg: mintha özvegységének tetszhalott állapotából támadt volna fel egy szenvedélyes rajongásban. A novellában az előbbi így fölöslegessé válik, vagy: fölösleges tovább élnie – még szenvedni sem tud igazán. Másvalaki a neten fedez fel egy oktatóvideókat készítő fizikatanárt, és szenvedélyesen érdeklődni kezd iránta. Na jó, ez már lehet, hogy mánia. Mindenesetre hajtja őt ez a mániákus érdeklődés.
Miközben tehát szenvedélyről, mániáról gondolkodom, erőteljesen koncentrálok a történetek középpontjára. Ahol a nagy, erős dolgok előjönnek. Aztán a holttérben, vagy legalábbis a fókusztól távolabb feltűnik egy apróság. Nem az élet nagy dolgai közé tartozik, de mégis egy olyan apró csavar, ami nélkül minden szétesne. Mert végül is az, ha az embernek van három, megjelenésre váró verse, képes új színt adni a nagy dolgoknak. Amihez képest már a tényleges megjelenés sem számít. Vagy van egy megbízható taxisofőr, akiről életünk szereplőinek többsége nem is tud, vagy ha említjük, sem veszik tudomásul, számunkra azonban épp az ő léte adja meg azt a stabilitásminimumot, amitől a legnagyobb csapások közepette is kitartunk.
Olvasás közben a szenvedélyeimről gondolkodtam. A mániáimról. Hogy mit vesznek el, és mit nyújtanak. Hogy a szenvedélyeim hogyan strukturálják a szeretteim életét, és viszont, az övéik az enyémet. A nagy dolgokról amúgy is szoktam gondolkodni.

1 hozzászólás
eme P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Hétköznapi csendélet galambburukkolástól denevérirtásig…
Erős, az írásra, az írás szerepére, lehetőségeire is reflektáló, (ön)iróniától sem mentes bevezető történet áll a kötet élén, amely mintegy előrevetíti a további novellák atmoszféráját, témáit, elbeszélői attitűdjét. Mit is lehet kezdeni egy könyvvel? (Amellett, hogy olvassuk, néha szinte szégyellve a miliőbe gyakran nem illő volta miatt.) spoiler
Lehetne a könyv vers, rím és idill, de inkább próza(i), nem épp szívmelengető, rideg valóság. Sőt, inkább hideglelős valóság. Ami alattomosan vesz körül minket, néha meglepetésszerűen, a csendes mindennapokból elősettenkedve. Néha hirtelen gyomoron vág, néha csak lúdbőrössé tesz, fene tudja melyik a jobb/rosszabb.
Szvoren kipakolja a szemléltetőeszközeit a tükörfényes acélpultra, és kommentár nélkül, tűpontosan, precízen elvégzi kísérleteit, ránk bízva a többit. Aztán vagy tudunk kezdeni velük valamit, vagy nem. Ez már nem az ő dolga. Mi meg csak nézünk magunk elé, miközben a bizarr, gyakran abszurd és groteszk beszivárog a hétköznapok törésvonalain, aztán lassan fojtogatni kezd, mint valami halálos méreg láthatatlan gőze.
Hajszáltörések és hiányok válnak Szvoren írásaiban láthatóvá, érzékelhetővé, átélhetővé, és az, ami a hajszáltöréseken átszivárog a tudatalattiból, az ösztönökből a hétköznapokba. Első személyben elbeszélt, belső nézőpontú történeteinek főszerelői vágyaik, szorongásaik, önbecsapásaik és megtévesztéseik csapdájába kerülnek. Valóságuk kibillen, sem ők, sem az olvasó nem tudja már, hol a külső és belső világ határa, ha ugyan létezik, hiszen összefolyik a kint és a bent. Félelmek és szorongások, vágyak és álmok a külvilágba transzponálódnak, a szereplők valóságként élik meg őket, néha tárgyiasult, érzékelhető formában. Ilyenek például a szűk terek is, az egyre zsugorodó mozgástér, a szinte kafkai bezártság. Ahogy a szereplő-elbeszélők munkájukhoz való viszonya is kafkai, a monoton, tartalmatlan, értelmetlen élet tükre. És ott vannak a kapcsolathiányok és szakadékok ember és ember, ember és önmaga közt. A(z) (ön)reflexió igénye és annak hiábavalósága. Hiszen Szvoren alakjai inkább csak reflexből írnak, amolyan pótcselekvésként, tudva, hogy valójában nincs semmi emlékezetes, ami rögzítésre méltó lehetne (?). A kötet címére (Verseim) rímelő Jönnek a verseim című novella elbeszélője is egy valójában az irodalmat, költészetet nem is túlságosan kedvelő, de személyes problémáit, élete rendeződését ettől váró lány. A hír, hogy jönnek, avagy a versekre várva – amolyan megváltásízűvé válik az egész, halvány reménnyel (illúzióval?) oldott kesernyés ízűvé, miközben újra és újra feltevődik a kérdés: segít-e az írás/(ön)reflexió abban, hogy közelebb kerülj önmagadhoz, a világhoz, hogy jobban megértsd, netán változtathass rajta, vagy ugyanolyan zsákutca, mint minden más, hétköznapi cselekvésünk. Van-e remény a változásra, változtatásra, megváltásra?

Szvoren kötetét olvasva gyakran tényleg sehová sem vezető zsákutcában érezzük magunkat, pontosabban úgy, mintha ugyanazokat a köröket rónánk újra és újra, anélkül, hogy egy pillanatig is éreznénk a továbblépés, kilépés lehetőségét. Talán az utolsó novellákban fel-felcsillan némi remény, de többnyire egy kilátástalan, feszültséggel tele világ foglyai maradunk, az elbeszélőkkel együtt. Ahogy a novellák is többnyire nem lezáródnak, hanem inkább abbamaradnak, csak úgy, gyakran keltve azt az érzést, hogy nincs kifutásuk, nem tudunk mit kezdeni velük. Hiányoljuk a lekerekítést ott, ahol nincs, mert nem is lehet. Repedések vannak, törések, megtörések. Elidegenedés és elidegenítés. Csend, elhallgatás és laboratóriumi mérlegen kimért információadagolás. Pontos, érzékeny megfigyelés és eltávolítás – ez is visszatérő motívum a kötetben: Rájöttem valamire: ha a könyvet kissé távol tartom magamtól, és hunyorgok, a szövegfolyam hullámozni kezd, mint a kapcsolatom apámmal, és olyan dolgokat vehetek észre benne, mint korábban soha.
Végig azt éreztem, az előző kötet sokkal nagyobb hatással volt rám, talán a számomra akkor új, ismeretlen szerző, stílus miatt. Bevallom, most kissé csalódott voltam. Aztán kiderült, ezúttal talán nem a zsigeri hatásra kell figyelni, hanem inkább kissé távol kellene tartani magamtól a kötetet. És hunyorogni.
Azt hiszem, bejön a trükk.

Csabi P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Nagyon meglepett a kötet első – cím nélküli – írása. Humoros volt. Újdonság volt számomra ez a hang, Szvorenről eddig csak a sötét hangulat jutott eszembe, viccelődésnek eddig nem volt helye az írásaiban. És nem csak, hogy humoros, de, én legalább is így értelmeztem, önreflexíven gúnyolja saját magát ebben az írásban, amikor minden szereplőről, aki felbukkan, és teljesen normálisnak tűnik, egy odavetett félmondatban kiderül, hogy súlyosan defektes az élete. Íme, ez vagyok én, Szvoren Edina, aki még ebben az önéletrajzi szösszenetben is csupa világ nyomorultjával találkozom, már nem is tudom, hogy én vonzom-e őket, vagy én teremtem.

Aztán a kötet többi írása is meglepett. Egyrészt, hogy eltűnt a humor, mintha nem is lett volna, és ezt nagyon sajnáltam. Másrészt, hogy ezek a novellák, az előző kötetekhez képest egyáltalán nem fogtak meg. Mintha Szvoren megpróbált volna szvoren-novellát írni, de csak közepesen sikerült utánzatok kerültek ki a tolla alól. Úgy tűnik, negyedszerre elfogyott a róka bőre. Itt van pl. a Hátunk mögött a surrogás című írás. Ez egy novella az abszolút semmiről. Van egy érdekes és hátborzongató alaptéma, ami aztán nem vezet sehová, csak szépen végighúzódik az egész íráson, hogy aztán úgy lépjen ki belőle, mint ahogy belépett, az olvasó meg ott áll, mint szűzlány az elhalasztott nászéjszaka után.
Kényszeres erőlködést érzek ezekben az írásokban, hogy legyen valami meghökkentő, igazán szokatlan, amit elvár az olvasó az előzőek alapján, aztán jön a görcs, ha csak félig sikerül.
Ami még megfigyelhető ebben a kötetben, hogy az írások sokkal személyesebbek, mint korábban. Ezt persze megalapozza az első írás, de sok novellában érezhető a személyes tapasztalat, vagy legalább is a közvetlen környezetből ellesett történet. Az általánosból a konkrét felé mozdultak el Szvoren témái, talán ez nem tett jót neki, vagy csak én vártam valami egészen mást, az is lehet.

olvasóbarát P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

„Vagy én vagyok lépre csalva, vagy a másik, de lépre csalás nélkül nem megy. A második legfontosabb a kiszolgáltatottság.”

Sűrű szöveg, nagyon figyelni kell, mert minden mondatban sokkal több van, mint amennyi látszólag lehet. A hétköznapi tevékenységek is nagyon árulkodóak, számtalan kis jelzés, mozzanat, fontos tudnivaló rejlik a sorok között. Hétköznapinak induló történet egyszer csak elszabadul és egészen különös irányba indul (Popa Éva).
Családok, élethelyzetek, nem boldog kapcsolatok, habár kortárs irodalomban boldogságot ne keress! Pedig itt még egy Életöröm című írás is található. A 12. elbeszélésben esetleg a kötet címére is magyarázatot kaphatunk, persze csak, ha szeretnénk. Nem mindig van könnyű dolga az olvasónak, volt, amikor merengve ültem egy kicsit egy-egy történet elolvasása után: akkor ez most hogy is van? A Hátunk mögött surrogás tipikusan ilyen történet. Az is előfordult, hogy azonnal újraolvastam, és érdemes volt.
A legjobban A varródobozban nincs helye éjjeli állatoknak, és a Látogatók című történet tetszett.

3 hozzászólás
Archibald_Tatum>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Egy rossz olvasás története

    
Mert nem tudtam megállni, hogy ne evvel a hangzatos felütéssel kezdjem. Közben meg kérdés, van-e rossz olvasás? Mihez képest: a szerzői szándékhoz vagy a közmegegyezésen nyugvó értelmezéshez képest pl. lehet, egy határt átlépve – de az a határ is hol van?

A közmegegyezést nem ismerem, legfeljebb annyiban, hogy a kötet jó, vagy igen jó, a szerzői szándékra meg következtettem – csak hát könnyen lehet, egy határt átlépve, vagyis a szokásos: ráhúztam a szövegre saját értelmezésem.

Rögtön az első írásnál – ez a kötet első története (és milyen jó, hogy Tizenhárom történet az alcím, így elejét vették az esetleges kategorizálási kísérleteknek, hogy novellák-e ezek vagy elbeszélések), cím nélkül – találtam két nekem szóló irányelvet:

Egy, irónia, az irónián belül egy speciális irónia, finom játék (vö. „rusztikus irónia”), hogy egy enyhe kétely azért legyen, ez a nő tán mégis (kicsit) őrült, lehet, komolyan beszél? – valamivel erősebb az irónia tónusa, mint Kafkánál (akinél én nem is érzékelem…), de gyengébb, mint Hazainál (aki meg elment valami infantilizmusnak ható irányba, végállomás a nihilizmus – ez itt nincs. Ami van, az kb. derűs irónia – de ez a szín, a kép tárgya komor. – Ebben az első szövegben minden szereplőről olyasmit közöl, ami hihető, de valószínűtlen, esetleg valószínű, de hihető (mennyire szippant be a szöveg?), ezt én a nagyközönség köreiben a kortárs magyar irodalomról berögződött kép – depressziós, komor, sötét stb. – afféle paródiájának vettem: és evvel Sz. meg is nyer magának. (Volt a decemberi molyklub, Tél jeligére, én ezt a kötetet vittem volna: irónia az iróniában.)

Kettő, a történetben felbukkanó Rétköz ezer arca és a valóság – ill. a történet valósága – egymáshoz való viszonya. Határozottan ellenszenves nekem ez a mostani nagy program, az új realizmus, vagy micsoda, ami úgy viselkedik, mintha nem lennénk túl a modernizmusokon, vagyis mintha nem vettük volna észre, hogy az ábrázolt tárgyat mi nézzük, mintha mi nem is lennénk, csak a tárgy, ami éppen olyan, amilyen – vagy amilyennek elmondják. (Mintha író és olvasó, és végső soron mindenki eggyé válna – íme, az irodalom és politika kapcsolata.) Gyanakodva figyelem azokat, akik nem nyilatkoznak a szövegük és a valóság viszonyáról – Sz. rögtön megtette (az én értelmezésemben), és éppen ebben az első írásban.

Csakhogy kiderült, ezt a két irányelvet korlátozottan vagy sehogy sem lehet minden történet értelmezésében használni, így egyes írások nekem majdnem teljesen kiestek, jóformán átsiklottam rajtuk, vagy átsiklottam volna, ha nem látok számos avagy számtalan ún. helyi értéket.

Ebből aztán következik az, hogy az én rossz olvasásomban a két legkiemelkedőbb írás az első, cím nélküli és a Jönnek a verseim.

Van aztán még az is, hogy egyszer csak az kérdeztem magamtól, hogyhogy nem aggatták még Sz.-ra „a magyar Cortázar” e. o.-t. Hozzátéve, hogy, érzésem szerint, Cortázar szövegeinek a „feszültségi íve” – és ez az, ami miatt egy szöveg novella lesz – szebben kirajzolódik az elhallgatások, sejtetések játéka nyomán – de evvel nem Sz.-t szólom le, csak éppen itt mégis más eredményt hoz az azonos módszer. És ha már összehasonlítom: Sz.-nek azért nincsenek olyan látványos történetötletei – ebből a szempontból (nekem) a Hátunk mögött a surrogás és a Pópa Éva vége volt csalódás; ill. egy pillanatra sem éreztem azt, amit C.-nál (vagy akár Mándynál) gyakran, hogy „megnyílik a lábam alatt a föld”.

Az ún. helyi értékekre nem térek ki, sokszor találtam szellemesnek a fogásokat, és kivételesen, mert ezt a fajta irodalmat sem szeretem, egy a fogyasztói társadalmat „bíráló” (még ezt az igét is szörnyű leírni egy irodalmi mű kapcsán…) ragyogó elbeszélést is olvastam (Áruházi blues).

Most nekem így sikerült olvasnom ezt a kötetet.

5 hozzászólás
Bea_Könyvutca P>!
Szvoren Edina: Verseim

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Nagyon nyugtalanító kötet volt Szvoren Edina történeteinek gyűjteménye, mert kezdjük ott, hogy nem a verseit tartalmazza, mint azt én először gondoltam. Innen is látszik, mennyire egyértelműen és logikusan következtetünk, vagy hogy csak magamnál maradjak, következtetek egy szóból.
Határozottan ütős olvasmány, a történetek nem engednek, bekebeleznek, hogy aztán a végén jól megrágva kiköpjenek, és csak nézzünk, hogy most MI VAN?!

Egyedi és nyomasztó, furcsa és jó, hétköznapi és abszurd, ijesztő és nyugtalanító. Ha ebből nem egyértelműen eldönthető, hogy tetszett-e vagy sem a könyv, akkor azt mondom, hogy igen, Szvoren Edina könyvét érdemes kézbe venni, ha valami szokatlant, valami mást szeretnél olvasni. Várólistára került a többi könyve is.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2020/01/verseim-es-nagyon…


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Kérdezte, rosszkedvem van-e. Dehogyis, gondoltam, ez nem kedv.

109. oldal, Vettem egy füzetet (Magvető, 2018)

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

13 hozzászólás
Kuszma P>!

A csalódás amúgy sem következmény, csak egy mélyedés, amiben szépen elférnek mindenféle vétkek.

163. oldal, Eleken lakik a tolvajisten lánya (Magvető, 2018)

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Kapcsolódó szócikkek: csalódás
Cipőfűző P>!

Emberi gyengeség, hogy föl kell nézni valakire, s az is, hogy ezt titkolni kell.

204. oldal (Szeretnék mondani valamit az életemről)

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

szadrienn P>!

Nézd az arcát, mondom az egyik ismerősömnek, aki azt hiszi magáról, hogy el tudja énekelni a Homok a szélben dallamát, és én évek óta nem vitatkozom vele.

Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

1 hozzászólás
Bea_Könyvutca P>!

Vannak, akik csúnyán sírnak, és vannak, akik csúnyán nevetnek.

167. oldal

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

robinson P>!

Falun nyaralok, burukkolnak a galambok.

(első mondat)

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

robinson P>!

A munkatársnőm óvatosan és önironikusan válaszolt, ahogy a negyven körüli nők, ha már régóta magányosak.

79. oldal

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

robinson P>!

Véget ért a nyár. Pici, nyirkos falevelek tapadtak az erkélyünk korlátjára, és csiga mászott a vadszőlő szárain.

84. oldal

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

Cipőfűző P>!

Másképp gondol a szeretteire, akinek órákat kell utaznia, hogy megölelje őket.

194. oldal (Szeretnék mondani valamit az életemről)

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet

dacecc P>!

Az a baj, Apa, hogy a száguldás sosem féktelen, azt csak úgy mondjuk, mondtam.

137. oldal

Szvoren Edina: Verseim Tizenhárom történet


Hasonló könyvek címkék alapján

Baráth Viktória: A főnök nagy napja
Anne L. Green: Elvesztett jövő
Békés Pál: Csikágó
Schäffer Erzsébet: Hol vagy?
Gabriel Wolf: A sötétség mondja…
Bächer Iván: Emberevő
Tar Sándor: Ennyi volt
R. Kelényi Angelika: A porfészek
Borsa Brown: A maffia gyermekei
Tar Sándor: Az alku