Pertu 85% 87 csillagozás

A ház falából a markológép kiharap egy darabot. Hirtelen arrébb húzódom. A bal oldalamhoz kapok, deréktájt. Vagy feljebb. Keresem a hiányt. Megvan. A hiány van meg. Ilyen.

Jelenkor 30/30, novelláskötetek, 2.
A Jelenkor listáján második ez a könyv, de mivel az első valójában egy életmű válogatás, amit nem fair versenyeztetni sima novelláskötetetekkel, ezért Szvoren kötete az utóbbi 30 év legjobbja. Na jó, egy rakás kritikus szerint, erről most ne nyissunk vitát, én magam sem vagyok a leg-gel kezdődő szavak híve.
@balagesh írta Szvoren legutóbbi kötetéről, hogy inkább pszicho, mint szocio. Vagyis a benne megnyilvánuló sötétség és lehúzó attitűd inkább a belső személyesből fakad, és nem a társadalmi helyzetből (l. még nyomorirodalom). Az író első kötete ebből a szempontból két részre oszlik, tulajdonképpen akár két ciklusra is oszthatták volna. Az első 7 novella pszicho, a második 8 pedig már szocióval is keveredik.

A könyvet olvasva két kulcsszó ugrott be ezekről az írásokról. A titok és a szeretetlenség.
Titok: az összes novellát belengi valami hiány, ami nincs az orrunkra kötve (időpont, helyszín, szereplők motivációja, egymáshoz való viszonya), emiatt valószínűleg mindenkiben másképp szólalnak meg ezek az írások, attól függően, hogy a titkot hogyan próbálja megfejteni. Az első elbeszélésben (Jojka) pl. én egy háborúban megszállt országot képzeltem a szereplő köré, bár őt ez kevésbé foglalkoztatja, inkább egy lapp nővel kapcsolatos álmát próbálja megfejteni. Erősen van jelen ez a titokzatosság az első 7 novellában.
Szeretetlenség: ez veszi át az uralmat a könyv második részében, ahol felerősödnek az életrajzi elemek. Nincs itt két ember, aki valami pozitív érzést táplálna a másik iránt, mintha mindenki mindenkinek ellensége lenne ebben a világban, a vérségi kötelék inkább elválaszt, mint összeköt.
Nem valami felemelő, de biztos írói érzékkel megírt novellák ezek. Meglepően magas színvonalú kezdés egy fiatal írótól. Most újra kiadták, lehet olvasni.

Pertu; no de csak úgy lassan! Ne első ránézésre, hanem kérlek gyöngéden és motozva! Ezt nem lehet gyorsan és vágtatva! Csak úgy, ahogy megismerjük egymást! Ahogy kinyitjuk tenyerünket és megláttatjuk magunkat. Mert ilyen kis sérülékenyek vagyunk, annyi szorongással és mássággal, amiről azt hisszük, csak mi birtoklunk.
Pedig nem.
Szvoren Edina egy zseblámpás sebész. Odavisz fényt, ahol a legsötétebb zug csomózódott magába, és pengéjével odavág, ahol menten kiserken valami.
Életérzéseket ad, amiket valahonnan ismerünk, de szerencsére jól lenyomkodunk magunkban. No de mit is képzel? Ilyen igazságokkal nem lehet túlélni, pardon!
Ezért ez a válogatás, így együtt nagyon sok és lehúzó. Komorrá tett olvasás közben. (egy kis dementor) Ugyanakkor nagyon igényes írások, amiket vétek kihagyni! Külön kiemelném a nyelvezetét, illetve a gazdag szókincsét. Nem is tudom, hogy ez most miért tűnt föl nekem, talán azért, mert többször előfordult, hogy meglepődtem, ahogyan egy-egy mondat befejeződött?
Türelmesen várom, hogy olvashassak a szerzőtől egy ugyanilyen érzékenységgel és szépséggel megírt válogatást, ami képes megtalálni az emberi életekben azokat a kis gyújtószikrákat, melyek minden nap a túlélésre ösztökélnek, és észrevétlenül pislákoló ragyogásukkal mankót dugnak csenevész életünkbe.

Szvoren Edinát olvasni olyan, mint egy sebet lekaparni: fáj, de egyszerűen képtelen vagy nem megtenni. Hiába tettem félre az elmúlt fél évben ezt a kötetet többször is, azzal a felkiáltással, hogy soha többé nem akarom olvasni ezt a nyomorpornót, valahogy mégis sikerült befejezni. Mert minden nyomasztóságuk és fájdalmuk ellenére ezek tényleg nagyon jó írások.

De miért is fájt ennyire a Pertu? Hiszen nagyon sok olyan történetet olvastam már, amely igazán szörnyű emberi sorsokat mutatott be, azokkal mégsem küszködtem ennyit. Erre talán a kötet számomra legjobb novellájában, a Balholmi lányokban találjuk meg az adekvát választ: a főszereplő folyamatosan keresi a tárgyakon a réseket, lyukakat, amelyeket az ujjaival játszva „kitölthet”, de mégsem lel békét ebben a pótcselekvésben, inkább csak elmélyíti a szorongását. Hasonlót éreztem én is, a novellákban lévő réseket kitöltve (magyarán a le nem írtak mögött húzódó értelmet megtalálva) sokkal nyomasztóbbnak hatottak az egyes írások, mint mielőtt elkezdtem agyalni rajtuk.

Szvoren Edina ugyanakkor elképesztően jó megfigyelő, a szintén remek Temetésben például egy teljesen szokványos temetést ír le, de olyan megdöbbentő részletességgel, hogy az olvasó úgy érzi, mintha belemásztak volna a fejébe, és ő maga is ott lenne a gyászoló menetben. Hasonlóan működik a Bizalom, amelyben egy falusi családi drámába kaphatunk betekintést és spoiler A hét vége is. Külön kiemelem még a már-már groteszkbe hajló, enyhén utópisztikus A szállásadónő rövid éjszakáit a kötet legjobb novellái közé.

Volt azonban két problémám a kötettel (már persze a szerethetetlenségen kívül): minden E/1-es narrációnak nagyjából egyforma a stílusa, miközben szereplői egészen más neműek, korúak, élethelyzetűek, ami egy kis hamis hangot kölcsönöz a novelláknak; illetve hogy sajnos néhány gyengébb írás is bekerült a könyvbe, amelyeket azonban nagy bölcsen a Magvető már kihagyott az újabb kiadásból.

Hihetetlen, hogy az első könyvében ilyen magas színvonalon tudott már írni Szvoren. Még egy olyan szerző, akinek minden új könyvére oda kell figyelnem (még akkor is, ha tetszeni nem tetszenek az írásai)…

Kifejezetten megterhelő olvasmány.
Legjobban a Pertu és a Temetés tetszett.
Már ha a „tetszett” kifejezés egyáltalán alkalmazható arra, amit éreztem.

Faulknerbe oltott Tar Sándor érzésem volt olvasás közben.

Rég olvastam számomra ennyire ambivalens írást. A mondatokat ittam, újdonság a stílusa, borzasztó részletekbe megy, amire nem gondolok amúgy. És mégis untam a szöveget, a történetek nem találtak meg igazából. Nagyon bensőséges, titkos, személyes novellák és túl naturálisak. Mondhatom, hogy túl őszinték. Szokatlan. Azért még próbálkozom.

Nehéz megszólalni egy ilyen könyv után, főleg, hogy az utolsó történettel jól az arcomba vágta azt a bizonyos kétkilós súlyzót.
A gimis magyartanáromtól kaptam ezt a kötetet, illetve több figyeltem is felhívta rá a figyelmemet, de egyébként korábban nem ismertem. Nem olvasok folyóiratokat.
Érdeklődése, ábrázolása alapján Parti Nagyhoz és Tóth Krisztinához tudnám hasonlítani, valószínűleg azért is, mert más szerzőket még annyira sem ismerek. Például a testi csúnyaság, a háj, a lelki nyomor, az árvaság mint lélekállapot megjelenítése alapján rokonítom velük. Ugyanakkor más a hangja. Én úgy látom, hogy szürreálisabb és kegyetlenebb.
Bevallom, a köteten belüli szerkezeti tagolást nem mindig értettem. Nekem úgy tűnt, hogy a történetek többsége a család mint eleve adott élettér sajátos belső folyamatait vizsgálja, illetve még az iskola, a falu meg a bürokrácia jelentek meg, tehát végeredményben mind a társadalom leképezése.
Nagyon tetszett, hogy különböző perspektívákat, beszédmódokat használt. Hatásos, amikor olyan szereplő szemén át láttatja az eseményeket, aki naivabb, például gyerek vagy fogyatékos. Ráadásul minden történést abszolút tárgyilagosan ír le, mintha a dolgok a legnagyobb rendben mennének, ezáltal még kegyetlenebb az összhatás.
Legerősebben a Balholmi lányok meg a Pertu hatottak rám. Különösen utóbbinak éreztem a feszültségét, valószínűleg azért, mert ez áll legközelebb a saját élettapasztalataimhoz. Ennek a végig felszólító módú beszédmódja is megfogott, ilyennel még nem találkoztam.
Volt egy-két történet, amellyel nem igazán tudtam mit kezdeni, hogy akkor ez most miért van itt. Illetve egy másik dolog, amit ha nem is gyengének, de következetlennek érzek, az, hogy minden beszélő egyformán szépen fogalmaz, társadalmi helyzetétől, életkorától és egyéb tényezőktől függetlenül. Ezt pedig irreálisnak tartom. Alapvetően tetszik, ahogy ír, eredeti képeket használ, sok kemény igazságra rádöbbent, bizonyos ízes szavakat is beemel a szövegbe, viszont nem tudta kikapcsolni, átállítani magában a szépírót. Történetileg meg kicsit sokalltam a leszbikus hajlamra utaló mozzanatokat.
Mindezzel együtt azt gondolom, hogy nagyon lényeges dolgokra tapint rá ügyes kézzel, és csak fokozza a szöveg megdöbbentő hatását a tudat, hogy sajnos ezek a sorsok, vagy nagyon hasonlóak, minden bizonnyal léteznek.

Úgy érzem Szvoren Edina az összes szégyen- és hiányérzetet belesűrítette ebbe a könyvbe. Valamiért mégis jó olvasni, még ha az ember szenved is közben, mert nem érezzük magunkat egyedül ebben a végtelen magányban, ami minden elbeszélést jellemez, hiszen ezek mi is lehetnénk akár.