Utolsó ​tanúk (Az utópia hangjai 2.) 227 csillagozás

Gyermekként a második világháborúban
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

1985-ben ​Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig „ismert” történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1985

>!
Európa, Budapest, 2020
350 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635041343 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 2019
360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635041343 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 2017
348 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055341 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 43

Helyszínek népszerűség szerint

Minszk


Kedvencelte 19

Most olvassa 28

Várólistára tette 251

Kívánságlistára tette 242

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

„Azért emlékszem a háborúra, hogy megértsem… Különben minek?”

Irodalmi értelemben egészen biztosan nem ez Alekszijevics legkiforrottabb könyve. Talán mert itt jelenik meg legkevésbé a szövegben az író (a „riporter”), aki ezúttal teljesen háttérben marad, még a szöveg egységekre tagolásáról is lemond, így aztán a borzalmak riasztó egyhangúsággal potyognak az olvasó elé. Újra és újra és újra ugyanazok a motívumok: az evakuáció, az árvaság, az ún. „partizánok elleni háború”… Ugyanakkor meglehet, Alekszijevics szándékosan marad kívül a történeteken, ezzel is jelezve, ez nem az ő könyve, hanem az elbeszélőké: a gyerekeké. És jelezve egy füst alatt azt is, ami az életmű egyik vezérfonala: hogy a háború nem kaland, nem hősiesség, hanem a borzalom monotonitása. Olyan idő, amiben kifordultak önmagukból a hétköznapok.

A gyerek-elbeszélőkben amúgy nem az a pláne, hogy aranyosak, vagy akár az ártatlanságuk – hanem hogy nincs viszonyítási alapjuk. Nekik a háború az az élmény (sőt, csupa nagybetűvel: ÉLMÉNY), ami alapvetően meghatározta őket. Nem a szerelem, az iskola, a sportszakkör, hanem a halál mindennapisága. Nem tudják úgy értelmezni a tapasztalatokat, ahogy azt egy felnőtt tenné, nem értik az okokat, a történelmi kontextust, képtelenek viszonyítani mondjuk a sztálini tisztogatásokhoz vagy a ’30-as évek éhínségeihez – de ez így van rendjén. Mert ami velük történik, annak konkrétan nincs köze a világválsághoz, a szélsőségek térnyeréséhez, a kommunista rezsim bűneihez, csak saját személyes áldozatiságukhoz, privát sorsukhoz – vagy inkább sorstalanságukhoz. Úgy hullik rájuk ez az egész, mint valami hektikus Isten rendelése. Persze így hullott szinte mindenkire, de esetükben ez még feltűnőbb. Aztán persze később, felnőttkorukban talán elemezhetnék a látottakat, ám feltűnő módon nem teszik. Talán mert az ilyen iszonyatos élményeket képtelenség értelmezni – ahhoz túl erősek. Csak újraélni lehet őket. De hát azt meg…

9 hozzászólás
SteelCurtain>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Sok kiváló írást olvastam már a háború borzalmairól, de a szörnyűségeken belül is külön sokkoló az, hogy hogyan élik át ezeket a borzalmakat a gyerekek. Ők a legvédtelenebbek és a legsebezhetőbbek. Szvetlana Alekszejics azok vallomásait gyűjtötte egybe, akik gyerekként élték meg az emberiség legpusztítóbb háborúját. Nem szeretném fölöslegesen szaporítani a szót, ezek a kiskorú szemtanúk sem teszik ezt. Ezt a könyvet nem igazán olvasni kell, hanem elviselni összeszorított fogakkal. Tudjuk, hogy minden háború embertelen. Tudjuk, hogy egy idő után a legfegyelmezettebb hadseregek katonái is eltompulnak, s gyilkolnak, rabolnak, erőszakoskodnak. Itt most az az igazán megdöbbentő, hogy tömegesen hangzanak el tanúvallomások arról, hogy a náci Németország katonái a háború első pillanatától kezdve folyamatosan hajtottak végre fölösleges kegyetlenségeket, háborús bűncselekményeket. Vidáman, bűntethetetlenségük tudatában. Pedig a Szovjetuniót megtámadó Wehrmacht csak részben állt harcedzett egységekből, melyekre esetleg még rá lehetne fogni a más harctereken szerzett háborús tompultságot. A többség még sosem szagolt puskaport. Mégis, első pillanattól kezdve nemcsak katonaként, de gyilkosként is felléptek. És számunkra ez lehet igazán fontos tanulság. Alig néhány évi náci propaganda kellett, s a művelt németek, az egykori ellenzékiek, hatalomtagadók készségesen beálltak a gyilkosok sorába. S ez ma, holnap, vagy holnapután ugyanígy megtörténhet bárhol a világon, ahol bármilyen hatalom lehetőséget nyújt keveseknek uralkodni a többségen.

7 hozzászólás
NemesTimi>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

“Látta-e ezt az Isten? És mit gondolt…”

Nem tudom találkoztam-e már ilyen töményen a halállal, a veszteséggel, a szomorúsággal, a kiszolgáltatottsággal, az éhezéssel, a kilátástalansággal…
És mindezt gyerekszemmel láttatva.
Ez 100 gyermek története, és hol van még több millió történet?
Sírok.

2 hozzászólás
pepege>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Emlékszem, amikor Szvetlana Alekszijevics 2015-ben megkapta a Nobel-díjat, és az Európa Könyvkiadó sebtiben meg is jelentette az Elhordott múltjaink című dokumentumregényét, egyszerre izgatottan és rettegve vártam, hogy a kezembe vehessem. Azt gondolom, az izgatottság érzését nem kell kommentálnom… Mitől féltem? Ami információt szereztem előzetesen a könyvről (és az írónő munkásságáról), elég volt ahhoz, hogy tudjam, amiről és ahogyan ír, talán még a legérzéketlenebb embereket is felzaklatja. Hasonló reakciókkal fogtam neki Alekszijevics további köteteinek is (az Utópia hangja című ötkötetes regényciklusról van szó, melyből az általam olvasottak a fent említetten kívül a Csernobili ima és a Nők tűzvonalban). Az Utolsó tanúk a ciklus utolsó darabja – amelyben a szerző a legérzékenyebb pontunkra tapintott, hiszen itt a kisgyermekeket állította a középpontba –, mellyel az volt a célja, hogy megmutassa: hogyan látták és élték meg (túl) a háborút. Belegondolni is szörnyű!

Lassan, kisebb adagokban olvastam el a száz monológot, melyben olyan felnőttek emlékeznek vissza a háború borzalmaira, akik akkoriban gyermekek voltak (3 évestől 14 éves korig). Ez a könyv az a fajta olvasmány, amivel nem lehet, nem szabad tempósan haladni: túlságosan sokkoltak a beszámolók, melyeken érezni lehetett, hogy a riportalanyokat is felzaklatja a múlt. Több évtizede véget ért a háború, de mindannyiukban olyan törést okozott, amit felnőtt korukra sem tudtak feldolgozni. „Távolabbról nézve” ezeknek a beszámolóknak több közös pontjuk van: mindannyian leginkább a szüleik elvesztésétől rettegtek. Az apák a fronton, a szerencsésebb anyák a gyermekeikkel maradtak, de a többségük gyermekotthonba került. Kevesen mondhatták el, hogy a háború után újra egyesülhetett a családjuk.

Számomra a legborzasztóbbak, legszívszaggatóbbak azok a visszaemlékezések voltak, amelyek a közel 900 napig tartó leningrádi blokádról szóltak. A németek ostrom alá vették a várost, hogy kiéheztessék a lakosságot – ez nagyrészt sikerült is. „Víz nincs, fűtés nincs, áram nincs. De a legszörnyűbb az éhség. Láttam egy embert, aki gombokat rágott. Kicsi és nagy gombokat. Az emberek eszüket vesztették az éhségtől…”[…] „A blokád után.. Tudom, hogy az ember mindent meg tud enni. Még a földet is ették akkor. A piacokon árulták a szétbombázott, leégett Badajev-raktárak földjét, különösen értékes volt az olyan, amire napraforgóolaj ömlött, vagy amit égett lekvár itatott át. Ezek nagyon sokba kerültek. A mama csak a legolcsóbb földből tudott venni, amin heringes hordók álltak, az ilyennek csak sószaga volt, de só nem volt benne. Csak a heringszag.” Mit lehet még, érdemes-e ehhez bármit hozzáfűzni? A sorok magukért beszélnek.

Kétgyermekes anyaként talán az átlagnál is érzékenyebben érintett az, amivel ebben a kötetben szembe kellett néznem. Akaratlanul is arra gondoltam, háború esetén én hogyan küzdenék a gyermekeim, a családom életéért. Nem kicsik már, de szüleik elvesztése, vagy csak ideiglenes elválásunk is kétségbe ejtené őket. Többek között ezért is zártam be súlyos konklúzióval Szvetlana Alekszijevics legújabb könyvét: egy háborút meg lehet nyerni, de a győztes nemzet ezt csak súlyos veszteségek árán érheti el.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-09…

ppeva P>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Megint egy kötelező olvasmány Alekszijevicstől.
Olvastam egymás után a háborús történeteket, gyerekek visszaemlékezéseit, mire emlékeznek a háborúból. És nőtt a gombóc a torkomban, nőtt, egyre csak nőtt, lenyelhetetlenül.
A háborúnak ezernyi arca van, egyik kegyetlenebb, mint a másik. És nem kímél senkit, se felnőttet, se gyereket. Megöl, megsebesít, nyomorékká, özveggyé, árvává tesz, lelki sérüléseket okoz.
Nem csoda, hogy ezek a gyerekek felnőtt korukban nem tudtak beszélni az átéltekről. Próbálták a lehető legmélyebbre eltemetni magukban, hallgattak, még a családjuk körében is. Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy újra felidézzék azokat a szörnyűségeket!
Nagy érdeme az írónőnek, hogy sikerült még időben megszólaltatnia a háború utolsó tanúit…

mate55 P>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Mérföldkő. A túlélők kísértetjárata. Tömény, tágra nyílt szemű borzalom, ami megöli a lelkedet. Huszonhét nehéz nap és száz interjú történetén keresztül mutatja be, hogy a különböző gyermeki korosztályok milyen emlékeket őriznek immár felnőttként a II. világháborúról. Ilyen sokkolóan szuggesztíven egyik – általam olvasott – könyv sem tudta megragadni a háború poklát. Kendőzetlen téboly, húsbavágó őrület, igazán mélyre szúrta seb, amely talán sose fog begyógyulni, mint ahogy az emberiség örök, feldolgozhatatlan foltja lesz ez a földi pokol. Kíméletlen emlékek azokról az évekről, amikor a színek eltűntek és minden sötét lett. Itt és most csak a szavakon, a háború okozta „intim ölelésében" koravénné aszalódó, a mikrofonra meredő, katatón tekintetek léteznek. Ezek az arcok már nem vádolnak, nem vonnak kérdőre, még csak nem is sajnálkoznak. Megfogyatkozott erejüktől fogva, értelmi és érzelmi készletén felüli gesztusok maradnak. A gyerekek szemszögéből láttatva, a sorok valósággal beleizzanak az olvasó retinájába: a pusztítás iszonyata, a kiszolgáltatottság hidegrázó érzése. Bármit is olvasok, ezentúl ez lesz a mérce, aminek fényében még a „Mesterségem a halál” is, „csak” Walt Disney könyvecskének tűnik.

4 hozzászólás
Linszyy P>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Erre nincsenek szavak.
Mindenkinek el kellene olvasnia.

Ezüst P>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Sokadszorra teszem fel magamnak a kérdést, vajon létezik-e annál hitelesebb és megrendítőbb közlés, mint amikor az ember, egy átlagos, „egy közülünk” ember a saját szavaival, saját sorsán keresztül mesél a mindennapi lét, illetve a történelem meghatározó eseményeiről? Egyre szilárdabban hiszem, hogy azzal lehet a leginkább méltó emléket állítani egy életnek, valamint az abban nyomot hagyó veszteségeknek, fájdalmaknak, ha megteremtjük a lehetőséget arra, hogy minderről a szóban forgó élet birtokosa, maga az egyén meséljen nekünk.

Szvetlana Alekszijevics az Utolsó tanúk címet viselő kötetben a második világháborút átélt egykori gyerekeket szólaltatta meg, az eddigi legtöbb sorstöredéket gyűjtve össze ezzel. A rögzített beszámolóknak nemcsak a mennyisége, hanem a hossza is eltér az Alekszijevics korábbi köteteiben megszokottól, ezek a visszaemlékezések ugyanis kifejezetten rövidek, és sok esetben igen töredékesek, ami nem is csoda, hiszen az emlékezet ez esetben a felnőttkorból a gyermekkorba tekint vissza. Ám pont ez a biztosíték arra, hogy a felbukkanó emlékképek meghatározó, feledhetetlen, súlyos dolgokat elevenítenek fel, hiszen ami egykor megmaradt a gyermeki emlékezetben, és még évtizedek múltán is világosan és elevenen él, annak jelentősége van. Alekszijevics ezzel a könyvvel is valami olyasmit nyújt át nekünk, aminek megismerése nélkül kevesebbek lennénk; a sokszor még a felnőtteket is összeroppantó pokolba került gyerekek történetei méltón illeszkednek az életmű korábbi darabjaihoz.

Számos egyéb ok mellett azért is szeretem Alekszijevics munkásságát, mert amikor az általa összegyűjtött visszaemlékezéseket olvasom, teljes mértékben másodlagossá válik számomra, hol és kikkel történtek meg ezek az események, értve ezt úgy, hogy nem számít nemzetiség, származás vagy hitbeli meggyőződés. Az Alekszijevics által feljegyzett történetek emberekkel estek meg, akiket emberek segítettek, mentettek meg, szerettek vagy gyűlöltek, öltek, kínoztak meg, árultak el. Mindazt a sokszor szinte meghálálhatatlan jót és hihetetlen rosszat, amiről olvashatunk, egyaránt emberek tették emberekkel.

gumicukor>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Csak a szokásos Szvetlana Alekszijevics: hiánypótló, megrázó, felkavaró, emberi – a múltunk. Minden egyes könyvénél összeszorul a gyomrom, ha csak rágondolok vagy ha leülök olvasni. Mégsem tudom letenni, mert úgy érzem, erről tudnom kell, de felvenni sem akarom, mert tudom, hogy megint alapaiban rengeti meg a világomat. Mindig felmerül bennem, hogy a mai kor gyerekei, fiataljai hogyan tudnánk egy háborúban túlélni. Jobban? Kevésbé? A szükség nagy úr, de mégis mennyire?

A könyv minden sora megrázó és sokszor az egész emberiségbe vetett hitem megingatja. Alekszijevics mestere annak, hogy elmesélje a közelmúlt történelmét a kisember szemén keresztül. Ebben a könyvben nincsenek hadműveletek, taktika, hatalmi játszmák. Ebben a könyvben az ember van, csak az egyszerű ember, aki lehetnél te is vagy én is. Akinek semmi köze a szembenálló nagyhatalmakhoz, mégis a legtöbb áldozatot kénytelen hozni.

Nagyon sokáig szoktam Alekszijevics könyveit olvasni, mert csak kicsi adagokban tudom elviselni. Ha egyben olvasnám, biztos vagyok benne, hogy depressziós lennék utána hosszú ideig. De közben meg szükségem van rá, hogy olvassam. Minden országnak szüksége lenne egy Alekszijevicsre, aki így megírja a történelmüket. Nem tudok mást mondani, Alekszijevics egy zseni. Pont.

Ėva71>!
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

A Csernobili ima után a második könyve az írónőnek amit a kezembe vettem. A második világháborút gyermekként átélt azóta már felnőttek emberek fájdalmas visszaemlékezésének gyűjteménye. Az hogy mennyire nehéz ez a visszaemlékezés jól mutatja, hogy van olyan történet ami mindössze másfél oldal, másfél oldal döbbenet, amit egy kisgyermek megélt és amely az egész életét, jövőjét meghatározza. A háború a gyerekek szemszögéből nézve, aki nem is érti mi történik körülötte és miért szívbe markolóan fájdalmas, megdöbbentő ahogy az “ellenség”, aki talán maga is családapa milyen könnyen átlép emberi mivoltán. Minden jó érzésű ember úgy gondolkodik, aki ezeket olvassa, hogy ezt mégegyszer gyermekekkel megtenni: SOHA. És mégis ma is mindennap átélik ugyanezt gyermekek valahol a világban. Soha nem tanulunk semmiből. MIÉRT ? Ezeket az érzéseket senki nem tudja úgy megragadni és visszaadni, mint Alekszijevics.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Így is maradt meg az emlékezetemben: a háború az, amikor nincs ott az apám.

6. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: háború
3 hozzászólás
mate55 P>!

Sok év telt el azóta… Most csak azt akarom kérdezni: látta ezt az Isten? És mit gondolt…

214. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Ezüst P>!

Amikor megjött a frontról apám, féltem tőle. Nyújt nekem egy csokit, és azt mondja:
– Mondd: papa…
Elveszem a csokit, bebújok vele az asztal alá.
– Bácsi…

329. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: csokoládé
1 hozzászólás
Ezüst P>!

Odajön hozzánk egy német hadifogoly a romok közül:
– Mutter, bitte, krumpli…
Anyám azt mondja:
– Nem adok. Lehet, hogy te ölted meg a fiamat.
A német zavarba jön, hallgat. Mentünk tovább. De aztán anyám visszament hozzá, kivett néhány szem krumplit, és nyújtja neki:
– Nesze, egyél…
Most én jöttem zavarba… Hogyhogy? Télen néhányszor szánkóztunk a megfagyott német hullákon, még sokáig lehetett találni német hullákat a határban. Szánkóztunk rajtuk… Vagy csak belerúgtunk a hullákba. Ugráltunk rajtuk. Még mindig gyűlöltük őket.
A mama tanított. Ez volt az első leckéje a háború után a szeretetből…

159-160. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: burgonya, krumpli · hulla · szeretet
Kuszma P>!

Azért emlékszem a háborúra, hogy megértsem… Különben minek?

146. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: háború
Ezüst P>!

Amikor közelről megláttam az első németet… Magas, kék szemű. Nagyon elcsodálkoztam: „Milyen szép, és gyilkol.” Azt hiszem, ez a legerősebb benyomásom. Az első benyomásom a háborúról.

111. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: német
Citrompor>!

    Egy házban ott maradtunk éjszakára. Nem tudtam aludni… Láttam, ahogy éjfélkor az asszonyok kiengedték a hosszú copfjukat, és varázsoltak. Mindegyik kinyitotta az ablakot, magokat szórt a sötét éjszakába, és hallgatta a szelet: ha csendes a szél, életben van a jegyese, de ha fütyölni kezd, veri az ablakot, akkor ne várd, nem tér vissza. A szél meg csak fütyölt és fütyölt. Verte az ablakokat.

293. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: szél
Ezüst P>!

Sokáig vártam az apukámat… Egész életemben…

337. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Ezüst P>!

Azt akarom, hogy mindenki tudja annak az asszonynak a nevét, aki megmentett – Olimpija Pozsarickaja Henyevicsi faluból. Végig rettegés ülte meg a családot, amíg ott éltem velük. Bármelyik pillanatban agyonlőhették őket. Az egész családot, a négy gyereket is… Azért, mert egy zsidó gyereket rejtegetnek. A gettóból. A haláluk voltam… Milyen nagy szív kell ehhez! Embertelenül emberi szív…

122. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Szelén>!

A háború az én történelemtankönyvem. A magányom… A gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből. Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború jutott.

38. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban


A sorozat következő kötete

Az utópia hangjai sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Robert Kershaw: Soha ne add meg magad
Nyikolaj Nyikolajevics Jakovlev: Pearl Harbor rejtélye
Edith Eva Eger: A döntés
Antony Beevor: A D-nap
Erwin Rommel: Háború gyűlölet nélkül
Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten
Roger Moorhouse: 100 beszédes tárgy a Harmadik Birodalomból
Somogyi Győző: Hungarian Soldiers in the World Wars 1914–1918, 1939–1945 / A világháborúk magyar katonái 1914–1918, 1939–1945
Budai-S Balázs: Kun Páter – a reverendás gyilkos
Zicherman István: A T–34-es története