Utolsó ​tanúk 65 csillagozás

Gyermekként a második világháborúban
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

1985-ben ​Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig „ismert” történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1985

>!
Európa, Budapest, 2017
348 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055341 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 3


Kedvencelte 4

Most olvassa 9

Várólistára tette 80

Kívánságlistára tette 88

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

„Azért emlékszem a háborúra, hogy megértsem… Különben minek?”

Irodalmi értelemben egészen biztosan nem ez Alekszijevics legkiforrottabb könyve. Talán mert itt jelenik meg legkevésbé a szövegben az író (a „riporter”), aki ezúttal teljesen háttérben marad, még a szöveg egységekre tagolásáról is lemond, így aztán a borzalmak riasztó egyhangúsággal potyognak az olvasó elé. Újra és újra és újra ugyanazok a motívumok: az evakuáció, az árvaság, az ún. „partizánok elleni háború”… Ugyanakkor meglehet, Alekszijevics szándékosan marad kívül a történeteken, ezzel is jelezve, ez nem az ő könyve, hanem az elbeszélőké: a gyerekeké. És jelezve egy füst alatt azt is, ami az életmű egyik vezérfonala: hogy a háború nem kaland, nem hősiesség, hanem a borzalom monotonitása. Olyan idő, amiben kifordultak önmagukból a hétköznapok.

A gyerek-elbeszélőkben amúgy nem az a pláne, hogy aranyosak, vagy akár az ártatlanságuk – hanem hogy nincs viszonyítási alapjuk. Nekik a háború az az élmény (sőt, csupa nagybetűvel: ÉLMÉNY), ami alapvetően meghatározta őket. Nem a szerelem, az iskola, a sportszakkör, hanem a halál mindennapisága. Nem tudják úgy értelmezni a tapasztalatokat, ahogy azt egy felnőtt tenné, nem értik az okokat, a történelmi kontextust, képtelenek viszonyítani mondjuk a sztálini tisztogatásokhoz vagy a ’30-as évek éhínségeihez – de ez így van rendjén. Mert ami velük történik, annak konkrétan nincs köze a világválsághoz, a szélsőségek térnyeréséhez, a kommunista rezsim bűneihez, csak saját személyes áldozatiságukhoz, privát sorsukhoz – vagy inkább sorstalanságukhoz. Úgy hullik rájuk ez az egész, mint valami hektikus Isten rendelése. Persze így hullott szinte mindenkire, de esetükben ez még feltűnőbb. Aztán persze később, felnőttkorukban talán elemezhetnék a látottakat, ám feltűnő módon nem teszik. Talán mert az ilyen iszonyatos élményeket képtelenség értelmezni – ahhoz túl erősek. Csak újraélni lehet őket. De hát azt meg…

9 hozzászólás
>!
pepege MP
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Emlékszem, amikor Szvetlana Alekszijevics 2015-ben megkapta a Nobel-díjat, és az Európa Könyvkiadó sebtiben meg is jelentette az Elhordott múltjaink című dokumentumregényét, egyszerre izgatottan és rettegve vártam, hogy a kezembe vehessem. Azt gondolom, az izgatottság érzését nem kell kommentálnom… Mitől féltem? Ami információt szereztem előzetesen a könyvről (és az írónő munkásságáról), elég volt ahhoz, hogy tudjam, amiről és ahogyan ír, talán még a legérzéketlenebb embereket is felzaklatja. Hasonló reakciókkal fogtam neki Alekszijevics további köteteinek is (az Utópia hangja című ötkötetes regényciklusról van szó, melyből az általam olvasottak a fent említetten kívül a Csernobili ima és a Nők tűzvonalban). Az Utolsó tanúk a ciklus utolsó darabja – amelyben a szerző a legérzékenyebb pontunkra tapintott, hiszen itt a kisgyermekeket állította a középpontba –, mellyel az volt a célja, hogy megmutassa: hogyan látták és élték meg (túl) a háborút. Belegondolni is szörnyű!

Lassan, kisebb adagokban olvastam el a száz monológot, melyben olyan felnőttek emlékeznek vissza a háború borzalmaira, akik akkoriban gyermekek voltak (3 évestől 14 éves korig). Ez a könyv az a fajta olvasmány, amivel nem lehet, nem szabad tempósan haladni: túlságosan sokkoltak a beszámolók, melyeken érezni lehetett, hogy a riportalanyokat is felzaklatja a múlt. Több évtizede véget ért a háború, de mindannyiukban olyan törést okozott, amit felnőtt korukra sem tudtak feldolgozni. „Távolabbról nézve” ezeknek a beszámolóknak több közös pontjuk van: mindannyian leginkább a szüleik elvesztésétől rettegtek. Az apák a fronton, a szerencsésebb anyák a gyermekeikkel maradtak, de a többségük gyermekotthonba került. Kevesen mondhatták el, hogy a háború után újra egyesülhetett a családjuk.

Számomra a legborzasztóbbak, legszívszaggatóbbak azok a visszaemlékezések voltak, amelyek a közel 900 napig tartó leningrádi blokádról szóltak. A németek ostrom alá vették a várost, hogy kiéheztessék a lakosságot – ez nagyrészt sikerült is. „Víz nincs, fűtés nincs, áram nincs. De a legszörnyűbb az éhség. Láttam egy embert, aki gombokat rágott. Kicsi és nagy gombokat. Az emberek eszüket vesztették az éhségtől…”[…] „A blokád után.. Tudom, hogy az ember mindent meg tud enni. Még a földet is ették akkor. A piacokon árulták a szétbombázott, leégett Badajev-raktárak földjét, különösen értékes volt az olyan, amire napraforgóolaj ömlött, vagy amit égett lekvár itatott át. Ezek nagyon sokba kerültek. A mama csak a legolcsóbb földből tudott venni, amin heringes hordók álltak, az ilyennek csak sószaga volt, de só nem volt benne. Csak a heringszag.” Mit lehet még, érdemes-e ehhez bármit hozzáfűzni? A sorok magukért beszélnek.

Kétgyermekes anyaként talán az átlagnál is érzékenyebben érintett az, amivel ebben a kötetben szembe kellett néznem. Akaratlanul is arra gondoltam, háború esetén én hogyan küzdenék a gyermekeim, a családom életéért. Nem kicsik már, de szüleik elvesztése, vagy csak ideiglenes elválásunk is kétségbe ejtené őket. Többek között ezért is zártam be súlyos konklúzióval Szvetlana Alekszijevics legújabb könyvét: egy háborút meg lehet nyerni, de a győztes nemzet ezt csak súlyos veszteségek árán érheti el.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-09…

>!
ppeva P
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Megint egy kötelező olvasmány Alekszijevicstől.
Olvastam egymás után a háborús történeteket, gyerekek visszaemlékezéseit, mire emlékeznek a háborúból. És nőtt a gombóc a torkomban, nőtt, egyre csak nőtt, lenyelhetetlenül.
A háborúnak ezernyi arca van, egyik kegyetlenebb, mint a másik. És nem kímél senkit, se felnőttet, se gyereket. Megöl, megsebesít, nyomorékká, özveggyé, árvává tesz, lelki sérüléseket okoz.
Nem csoda, hogy ezek a gyerekek felnőtt korukban nem tudtak beszélni az átéltekről. Próbálták a lehető legmélyebbre eltemetni magukban, hallgattak, még a családjuk körében is. Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy újra felidézzék azokat a szörnyűségeket!
Nagy érdeme az írónőnek, hogy sikerült még időben megszólaltatnia a háború utolsó tanúit…

>!
mate55 
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Mérföldkő. A túlélők kísértetjárata. Tömény, tágra nyílt szemű borzalom, ami megöli a lelkedet. Huszonhét nehéz nap és száz interjú történetén keresztül mutatja be, hogy a különböző gyermeki korosztályok milyen emlékeket őriznek immár felnőttként a II. világháborúról. Ilyen sokkolóan szuggesztíven egyik – általam olvasott – könyv sem tudta megragadni a háború poklát. Kendőzetlen téboly, húsbavágó őrület, igazán mélyre szúrta seb, amely talán sose fog begyógyulni, mint ahogy az emberiség örök, feldolgozhatatlan foltja lesz ez a földi pokol. Kíméletlen emlékek azokról az évekről, amikor a színek eltűntek és minden sötét lett. Itt és most csak a szavakon, a háború okozta „intim ölelésében" koravénné aszalódó, a mikrofonra meredő, katatón tekintetek léteznek. Ezek az arcok már nem vádolnak, nem vonnak kérdőre, még csak nem is sajnálkoznak. Megfogyatkozott erejüktől fogva, értelmi és érzelmi készletén felüli gesztusok maradnak. A gyerekek szemszögéből láttatva, a sorok valósággal beleizzanak az olvasó retinájába: a pusztítás iszonyata, a kiszolgáltatottság hidegrázó érzése. Bármit is olvasok, ezentúl ez lesz a mérce, aminek fényében még a „Mesterségem a halál” is, „csak” Walt Disney könyvecskének tűnik.

4 hozzászólás
>!
molyok11
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Ezzel a könyvvel első látásra szerelem-viszonyban vagyok. A kötet hasonlóan színvonalas a többihez, s ez is magához láncol: az emberi érzelmek szószólója. Megrázó, megindító, elgondolkodtató.
Az első vallomásban a gyermek elvesztette apukáját, majd anyukáját is, akiket többé már nem láthatott.

„ Így is maradt meg az emlékezetemben: a háború az, amikor nincs ott az apám.”

Én, ha becsukom a szemem, szeretném azt hinni, hogy soha nem vesztem el a szüleimet, és mindig itt lesznek velem életem végéig. Reménykedem. Bízom benne. Még ha tudom is…

Az anyai kéz simogatása pótolhatatlan. Örök. A háború elsőként megszólaló, mindössze hatéves tanúja ezt hiányolja, s meg is kapja egy asszony által a szeretetet.

„ Az asszony simogatja a fejem. És abban a pillanatban megértettem: hasonlít az anyukámra…”

Van benne valami mérhetetlen humánum… És én ezt nagyon köszönöm…!

>!
Ezüst P
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Sokadszorra teszem fel magamnak a kérdést, vajon létezik-e annál hitelesebb és megrendítőbb közlés, mint amikor az ember, egy átlagos, „egy közülünk” ember a saját szavaival, saját sorsán keresztül mesél a mindennapi lét, illetve a történelem meghatározó eseményeiről? Egyre szilárdabban hiszem, hogy azzal lehet a leginkább méltó emléket állítani egy életnek, valamint az abban nyomot hagyó veszteségeknek, fájdalmaknak, ha megteremtjük a lehetőséget arra, hogy minderről a szóban forgó élet birtokosa, maga az egyén meséljen nekünk.

Szvetlana Alekszijevics az Utolsó tanúk címet viselő kötetben a második világháborút átélt egykori gyerekeket szólaltatta meg, az eddigi legtöbb sorstöredéket gyűjtve össze ezzel. A rögzített beszámolóknak nemcsak a mennyisége, hanem a hossza is eltér az Alekszijevics korábbi köteteiben megszokottól, ezek a visszaemlékezések ugyanis kifejezetten rövidek, és sok esetben igen töredékesek, ami nem is csoda, hiszen az emlékezet ez esetben a felnőttkorból a gyermekkorba tekint vissza. Ám pont ez a biztosíték arra, hogy a felbukkanó emlékképek meghatározó, feledhetetlen, súlyos dolgokat elevenítenek fel, hiszen ami egykor megmaradt a gyermeki emlékezetben, és még évtizedek múltán is világosan és elevenen él, annak jelentősége van. Alekszijevics ezzel a könyvvel is valami olyasmit nyújt át nekünk, aminek megismerése nélkül kevesebbek lennénk; a sokszor még a felnőtteket is összeroppantó pokolba került gyerekek történetei méltón illeszkednek az életmű korábbi darabjaihoz.

Számos egyéb ok mellett azért is szeretem Alekszijevics munkásságát, mert amikor az általa összegyűjtött visszaemlékezéseket olvasom, teljes mértékben másodlagossá válik számomra, hol és kikkel történtek meg ezek az események, értve ezt úgy, hogy nem számít nemzetiség, származás vagy hitbeli meggyőződés. Az Alekszijevics által feljegyzett történetek emberekkel estek meg, akiket emberek segítettek, mentettek meg, szerettek vagy gyűlöltek, öltek, kínoztak meg, árultak el. Mindazt a sokszor szinte meghálálhatatlan jót és hihetetlen rosszat, amiről olvashatunk, egyaránt emberek tették emberekkel.

>!
bokrichard
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Fél éjszaka olvastam, fél éjszaka gondolkodtam. A második könyv, amit a fehérorosz írónőtől olvastam, és eldöntöttem, hogy mostantól minden könyvénél leírom, amit most is: becsülöm„ és tisztelem az erejét, és a bátorságát, hogy ebbe belevágta a fejszéjét. Nem tudom eldönteni, hogy megírni, vagy elolvasni volt nehezebb. Pedig nem volt hosszú történet benne, mégis amit mond, arról tengernyit lehet beszélni. A 2. világháború 100 ember szemszögéből. Rengeteg kép, rengeteg emlék, rengeteg halál, rengeteg szó villan fel: embertelenség, reménytelenség, hideg, halál, keserűség, rettegés, fájdalom, éhezés, árvaság, egyedüllét, kiégés, lángok, pusztulás, gyász… A történetek egytől-egyig megdöbbentőek, iszonyatosak, és sokszor nem is a pusztulás mértéke, hanem a gyermekekben kialakuló érzelmi rezisztencia, ami elborzaszt. Ilyen érzés, amikor a háború minden érzékre, minden emlékre hat: a virágok illata, a hangok, a látvány, egyszóval minden a háború. Ez törvényszerűen megkeményít mindenkit a túlélés érdekében, a remény érdekében. Érdekes, hogy eddig mennyi háborús könyvet olvastam, és mégis most kell rádöbbennem, hogy mi is volt ez igazán. Áldom a sorsot, hogy ezt most nekem és másoknak sem kell megélni hazánkban, még akkor is, ha nem az van, amit szeretnénk! Ilyenkor ébredek rá, hogy lehetne sokkal rosszabb sorunk is.

>!
Zsuzsi_Marta P
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

A II. Világháborúnak igen gazdag az irodalma; történészek, egykori katonák, hadifoglyok, munkaszolgálatosok, KZ-Lagerekben szenvedők, civilek örökítették meg a történelmi tényeket és a személyesen átélteket. És ez nagyon fontos! Fontos tudnunk, mi és hogyan történt – a miért-re keresve a választ folyamatosan –, valamint azt, hogy mindezt hogyan vészelték át és élték túl a visszaemlékezők, akik nagyrészt felnőttek voltak már a háború idején. Sokunk olvasott már ilyen témájú művet, többet is.
Ám gyermekként átélni a világháborút, erről alig született még regény spoiler, így az írónő könyve hiánypótló is. Összesen 100, rövidebb-hosszabb visszaemlékezést foglal magába, melyekben felnőttek idézik fel, mit jelentett nekik kisgyermekként a háború.
Nagyon tetszett, hogy minden történet jól elkülönítve, a visszaemlékező akkori életkorát és jelenlegi foglalkozását feltüntetve indul; címként pedig egy, az elmondottakból kiragadott mondat áll mottóként.
Továbbá szintén nagyon tetszett, hogy Alekszijevics nem párbeszédként örökítette meg az elhangzottakat, ahogy azt az olvasó elsőre gondolná. Mégis érezzük a jelenlétét. A visszaemlékező pillanatnyi lelkiállapotából is: „ez most megviselt”, „elfáradtam” . . . A rövid mondatok hangsúlyozzák a mondottak mélységét, erejét. Mert ha gyerekek az események elszenvedői, még mélyebben és fájdalmasabban érint mindannyiunkat. Ártatlanok és koruknál fogva tudatlanok, a gyermeki tisztasággal és lélekkel próbálják értelmezni, mi is történt velük és családjukkal, mit is jelent maga a halál, a veszteség, az éhezés, s a túlélés.
Rendkívül megindító és megrázó, ugyanakkor magával ragadó az egész mű – párszor bizony megszakítottam olvasását a rám törő sírás miatt . . .

4 hozzászólás
>!
MrClee I
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Nem lehet élvezni egy ilyen könyv olvasását, ezért valami más szót kellene keresnem arra, hogy fogalmazzak. Magával ragadott. Ez sem jó. Magához láncolt, ez már talán elfogadhatóbb. Azonban ez a lánc hamar elszakadt, egyszerűen sok volt ez a 100 visszaemlékezés, egy lánc sem bír ki ennyit, nem tudott végig lekötni, egysíkú volt, de hát valamilyen szinten érthető. Dokumentumok, az újságírónő is biztosan úgy volt vele, hogy mégis kit hagyjon ki ezek közül a gyerekek közül? Mindannyiukban volt valami közös: a háború, vagyis a háború embertelensége, mindannyian próbálták túlélni, ki így, ki úgy, ki amúgy, de az egyszer biztos, hogy ilyen esetekben a legnehezebb embernek maradni.
A könyv, mint olyan, nagy Egész azonban mégse volt tökéletes, a korábban említett ok miatt, még ha a visszaemlékezések egyenként nagyon szívszorítóak, és még akkor is, ha volt kohézió, a végére, sőt a közepére sablonossá vált. Minden történet, egymás után, nagyjából ugyanaz, csak más nevekkel. Próbáltam úgy hozzáállni, hogy persze, mind más és más történet, mind egy Sorsot mutat be, nem lehet őket csak úgy egy kaptafára venni, de végül mégsem tudtam ettől elvonatkoztatni.

>!
Zanit
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Ó, te jó ég! Az egyik legfelkavaróbb könyv, amit valaha olvastam. Nem bánom, hogy nem lesz több olyan éjszakám, amikor ezt olvasom, nyugtalanul aludtam utána. De egy álmatlan éjszaka mi ahhoz képest, amit ezek az emberek gyerekként átéltek? Valahogy úgy éreztem, tartozom nekik annyival, hogy elolvasom az emlékeiket, akkor is, ha megvisel.
Nem tudok rá mást adni, csak 5 csillagot.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Így is maradt meg az emlékezetemben: a háború az, amikor nincs ott az apám.

6. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: háború
3 hozzászólás
>!
Kuszma P

Azért emlékszem a háborúra, hogy megértsem… Különben minek?

146. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

>!
Ezüst P

Odajön hozzánk egy német hadifogoly a romok közül:
– Mutter, bitte, krumpli…
Anyám azt mondja:
– Nem adok. Lehet, hogy te ölted meg a fiamat.
A német zavarba jön, hallgat. Mentünk tovább. De aztán anyám visszament hozzá, kivett néhány szem krumplit, és nyújtja neki:
– Nesze, egyél…
Most én jöttem zavarba… Hogyhogy? Télen néhányszor szánkóztunk a megfagyott német hullákon, még sokáig lehetett találni német hullákat a határban. Szánkóztunk rajtuk… Vagy csak belerúgtunk a hullákba. Ugráltunk rajtuk. Még mindig gyűlöltük őket.
A mama tanított. Ez volt az első leckéje a háború után a szeretetből…

159-160. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

Kapcsolódó szócikkek: szeretet
>!
B_Niki P

    Egy házban ott maradtunk éjszakára. Nem tudtam aludni… Láttam, ahogy éjfélkor az asszonyok kiengedték a hosszú copfjukat, és varázsoltak. Mindegyik kinyitotta az ablakot, magokat szórt a sötét éjszakába, és hallgatta a szelet: ha csendes a szél, életben van a jegyese, de ha fütyölni kezd, veri az ablakot, akkor ne várd, nem tér vissza. A szél meg csak fütyölt és fütyölt. Verte az ablakokat.

293. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

>!
mate55

Sok év telt el azóta… Most csak azt akarom kérdezni: látta ezt az Isten? És mit gondolt…

214. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

>!
Ezüst P

A szovjet gépek vörös tűz- és füstcsóvát húzva hullottak lefelé. Bumm! Bumm! A vöröskatonák ott álltak és sírtak, nem szégyellték a könnyeiket. Először láttam… először láttam ilyet… hogy egy vöröskatona sír… A háborús filmekben, amiket megnéztem a moziban, soha nem sírtak.

36. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

>!
Ezüst P

Amikor megjött a frontról apám, féltem tőle. Nyújt nekem egy csokit, és azt mondja:
– Mondd: papa…
Elveszem a csokit, bebújok vele az asztal alá.
– Bácsi…

329. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

>!
Ezüst P

Sokáig vártam az apukámat… Egész életemben…

337. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

>!
Ezüst P

Amikor közelről megláttam az első németet… Magas, kék szemű. Nagyon elcsodálkoztam: „Milyen szép, és gyilkol.” Azt hiszem, ez a legerősebb benyomásom. Az első benyomásom a háborúról.

111. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban

>!
[névtelen]

A háború az én történelemtankönyvem. A magányom… A gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből. Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború jutott.

38. oldal

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk Gyermekként a második világháborúban


Hasonló könyvek címkék alapján

Artur Klinau: Minszk, az álmok napvárosa
Alesz Adamovics: Büntetőosztagosok
Alesz Adamovics: Hatinyi harangok
Ortutay Gyula – Rab Zsuzsa (szerk.): A repülő hajó
Kardos László (szerk.): A Kakukk-kút
Vaszil Bikov: Az út végén
Vaszil Bikov: Ki tudja, visszatérsz-e?
Vaszil Bikov: Az ő katonái
Vaszil Bikov: Az obeliszk
Vaszil Bikov – Jurij Dodolev – Anatolij Makarov – Fazil Iszkander: Farkascsorda