Megjelenésének várható időpontja: 2020. április 15.

Nők ​a tűzvonalban 98 csillagozás

Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

A ​csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a… (tovább)

A háború nem asszonyi dolog címmel is megjelent. Annak cenzúrázatlan és bővített változata.

Eredeti megjelenés éve: 1985

Tartalomjegyzék

>!
Helikon, Budapest, 2020
484 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634793861 · Fordította: Földeák Iván · Megjelenés időpontja: 2020. április 15.
>!
Helikon, Budapest, 2016
478 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632277578 · Fordította: Földeák Iván
>!
Helikon, Budapest, 2016
484 oldal · ISBN: 9789632277967 · Fordította: Földeák Iván

Enciklopédia 5


Kedvencelte 15

Most olvassa 12

Várólistára tette 139

Kívánságlistára tette 119

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

„Megpróbálom a nagy történelmet emberléptékűvé kicsinyíteni, hogy valamit is megértsek. Megleljem a szavakat. De ezen a látszólag kicsiny és könnyen áttekinthető terepen – az emberi lélekben – még érthetetlenebb, még kevésbé megjósolható minden, mint a történelemben. Azért, mert valós könnyekkel, érzésekkel kerülök szembe. Valós emberi arccal, amelyen beszélgetés közben végigsuhannak a fájdalom és rettenet árnyai. Néha még meg is kísért az eretnek sejtés az emberi szenvedés alig felfogható szépségéről. Ilyenkor megrémülök magamtól.” (228. oldal)

Az első ötven oldal páros lábbal ugrik bele az emberbe. A többi pedig nyitva tartja a sebet. Alekszijevics nagy író, aki a más mondataival ír, de úgy, hogy végig érezni a jelenlétét a szavak mögött. Pedig riportalanyai gyakran érezhetően mítoszt teremtenek, foszlányokból összeeszkábált emlékképeket adnak el koherens valóság gyanánt, elhallgatnak, sőt: egyesek bizonyosan fabulálnak is. De ezzel is érzéseikről tanúskodnak, arról a vágyukról, hogy valami értelmet leljenek abban, amiben (ezt Alekszijeviccsel együtt hiszem) nincsen értelem – így egy monumentális kollázs részeként ők is segítenek, hogy közelebb jussunk az igazsághoz: hogy felismerjük bennük az embert. Ezeket a nőket arra nevelték, hogy nőként viselkedjenek, női szerepeket töltsenek be, női vágyaik legyenek, de egyszeriben egy olyan világban találják magukat, amire nem lehet felkészülni. Ez a világ (a háború) mindenkinek idegen, de a nők szemével nézve még erősebb a kontraszt. Nem az ő háborújuk – ha már valakié, akkor a politikusoké, akik ekkoriban szinte kivétel nélkül férfiak („karaktergyilkos szakma”, ahogy valaki mondta volt). Ha van értelme az egésznek, az az, hogy megmutatják, kilépve a nekik rendelt szerepekből is helyt tudnak állni. És ezt nem lehet visszacsinálni.

Ez a könyv irgalmatlanul közel hozza a háborút. Olyan közel, hogy émelyegni kell tőle – a vértől éppúgy, mint a hazugságoktól. Aki pedig ezektől nincs hányingere, az alighanem bolond vagy senkiházi.

20 hozzászólás
>!
Bla IP
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

Az Olvasókör találkozóján, augusztus 30-án kaptam kölcsön Alekszijevics Nők a tűzvonalban c. könyvét, azzal a figyelmeztetéssel, hogy 10.éig el kell olvasnom, mert könyvtári példány. Így már 30-án este belekezdtem. El is olvastam 50 oldalt. Az 5. oldaltól a 35. oldalig folyamatosan könnyeztem. Nem azért mert én egy ilyen bőgőmajom volnék, hanem mert oly szívbemarkoló eseményeket mondtak el azok a nők az írónőnek, akik a II. VH során a Vörös Hadseregben, vagy a partizánok soraiban hazájukért harcoltak. Magam is rádöbbentem, hogy az eddig olvasott háborús regények Szimonov, Goncsar és a többiek kifejezetten a Győzelem regényeit írták meg, nem a teljes igazságot. Aztán érdekes módon a további oldalakon időnként kiszáradtak a könnyeim. Már belefásultam a szörnyűségekbe, a nők nőiségének a háború időszaka alatti elvesztésébe, gyermekeik feláldozásába, hogy másról ne is szóljak. A szobámba hozta a háború ízét és illatát, hogy émelyegtem tőle, csorogtak a könnyeim, ahányszor csak folytattam az olvasást, de időnként le kellett tennem, mert oly töményen adagolták a riportalanyok rég magukba zárt élményeiket, hogy nem tudtam folyamatosan olvasni.
S hogy mindez hosszú évekig fiókban hevert, s csak Gorbacsov évei alatt jelenhetett meg először – akkor milliós példányszámban, s azóta számos országban – igazolta számomra, hogy a szabad, a manipulálatlan, korlátoktól mentes információ áramlás nélkülözhetetlen eleme, s csak alapja lehet egy felvilágosult nép társadalmának.. Megérdemelt Nobel-Díj, állíthatom, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasni, hogy soha, sehol, senki ne kezdjen háborúzni!

12 hozzászólás
>!
Nikolett0907 P
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

Miképpen lehet csillagozni egy ilyen témájú könyvet? A legszívesebben nem tenném és az értékelést is elhagynám. Nincsenek szavaim az érzéseimre, amiket e könyv hagyott bennem.
Már az első 50 oldal magába szippantott.
Szvetlana Alekszijevics más emberek történeteivel írja meg a kötetet, de még nem olvastam ennyire részletes, minden „ tabu” témát nyíltan kifejtő művel, a második világháború idejéből.
Női sorsok, gyermekeké, időseké, olyan embereké, akik hittek egy eszmében és nem tűrték meg, hogy csendben üljenek és várjanak fiaikra, férjeikre, bátyjaikra.
Mentek és kivették a részüket a harcból, ki ápolóként, ki sebészként, voltak lövészek, magas rangú tisztek, de mosólányok, vagy szakácsok. Egytől egyig mindenki megjárta a poklot, sok szerettét elvesztette, de élni akart.

A könyv nagyon szépen összeszedett, emberek emlékeivel, fájdalmával íródott meg.
Sokszor meg kellett állnom, egy mély levegőt szívnom és értékelni most élek és nem akkor.
Sokszor eleredtek a könnyeim, sirattam halott embereket, melyeket, csak ezen lapokon ismerhetek, de nem feledhetek.
Rengeteg emberi halál, gyűlölet és sok sok szenvedés.

Ezt a könyvet, csak akkor olvasd el, ha minderre felkészülsz.
Mégis azt kell, hogy írjam, kár lenne kihagyni!

>!
Zsuzsi_Marta P
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

”A lélek nyomát követem, a rezdüléseit jegyzem fel. A lélek útja számomra fontosabb, mint maga az esemény, nem az az első, hogy „hogyan történt”, engem más izgat és rémiszt el – mi történt ott az emberrel? Mit látott és mit értett meg az egészből? Általában az életről és halálról. És végül, saját magáról. Az érzések krónikáját írom… A lélek történetét… Nem a háború vagy az állam, nem a hősök életét, hanem a kisember történetét, akit egyszerűen kilöktek a mindennapi életéből egy óriási esemény eposzi mélyébe. A nagy Történelembe.” /29.oldal/

Megrázó emberi vallomásokat gyűjtött össze Szvetlana Alekszijevics arról, milyen is volt a háború közvetlen közelről, aktív szereplőként, résztvevőként megtapasztalva – jelenesetben nőként, lányként, gyakran nagyon fiatalon, és sokszor bizony anyaként is.

A háborúknak ismert egy történelmi arcuk, események, dátumok, adatok formájában, de az egyes emberekre vetített oldaluk, a túlélők, az ott harcolók elbeszélései alapján válik igazán érzékletessé, kézzelfoghatóvá, megdöbbentővé és szívszorítóvá.

Nem ez volt az első olvasmányom Alekszijevicstől, de éppúgy megérintett, meghatott és megrázott, mint előző alkotása, amit azonos témáról írt a gyerekek szemszögéből.

Ahogy az első mondatokban leszögezi, kétféle háború van: férfiként és nőként átélt háború. Itt, ebben a könyvében a nőiről szól. Ennek illata, színe, hangja, szaga van. A nők másként érzékelik a külvilágot, mint a férfiak. Mert legyen akár páncélosoknál, akár utászoknál szolgáló, harcoló, az igazi nő nem tűnik el a gimnasztyorka és a bakancs alatt. A nő, aki boldog, ha a pusztulás közepette egy púderesdoboz, kölni, harisnya akad a kezébe, boldog, ha alkalma nyílik fodrászhoz menni, valami csinosat, elegánsan, nőit felvenni, még ha háború is dúl körülötte és ő maga tevékeny résztvevője is mindennek.
”Most is elfog a sírás. Púderillat, gyöngyházszínű fedél… És az újszülött… Kislány…Olyan otthonos, igazi női hangulata volt…” Anna Nyikolajevna Hrolovics, gárdahadnagy, felcser /169.oldal/

A kétféle megítélés, melyről a visszaemlékezők mesélnek, engem nagyon megindított: a fronton gyakran tisztelet, oltalom, kímélet jutott a nőknek, otthon viszont megbélyegzés spoiler Titkolni, szégyellnivaló volt utólag minden. Hogy ott voltak, helytálltak, túlélték a poklot és hazajöttek.
Hazajöttek és ki – ki élte az életét, tanult, dolgozott, családja lett, de a háború kihatott egész életükre, örök nyomot hagyott bennük, rajtuk. spoiler

Az írónő sok szereplőt keresett és szólaltatott meg könyvében, és valamennyien várták, kívánták, hogy elmondhassák, mit és hogyan éltek át, szinte kikívánkozott belőlük, hiszen elmondva a teher könnyebbé válik. ”…a kis dolgok elmondásukban hogyan győzték le a nagyokat, még a történelmet is. Ne félj a könnyeimtől. Ne sajnálj. Nem baj, hogy fáj, de hálás vagyok…” (Anna Galaj, géppisztolyos lövész) /39.oldal/

Volt, aki a háborúban hagyott fiatalságát, szépségét siratja, sajnálja. Másikuknak az ott töltött éveit a szerelem, a későbbi férje megismerése tette „szebbé”, elviselhetővé, emlékezetessé.

Megannyi visszaemlékező, megannyi sors, történet. Áradt belőlük a szó, elmondani, kimondani, milyen is volt kint a fronton, megtisztelő volt számukra az érdeklődés. Mi pedig csak igyekezni tudunk felfogni, átérezni, mit mért rájuk a háború, milyen volt annak a női arca. Elmondták, milyen katonák voltak, nőként, de sokuk anyaként volt jelen.

Az ilyen témájú művek azon túl, hogy megindítóak, tanulságosak és elgondolkodtatók. Mennyit bír az ember? Miért mérte rá a sors ezt a terhet, a sok szenvedést? S tanul-e belőle az emberiség, jobbá válik-e?
”Drágaságom…Az emberek változatlanul gyűlölik egymást. S ismét gyilkolnak. Ez az, amit sehogy sem értek…S kik ezek az emberek? Mi…Mi vagyunk…” /258.oldal/
Szvetlana Alekszijevicstől egy újabb remekművet olvashattam, mélyen érintett, igazán felejthetetlen élményt nyújtott!

>!
eme P
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

Alekszijevics, legyen szó bármelyik könyvéről, nem egy bizonyos történelmi eseményről ír, jelen esetben nem a háborúról, hanem az ennek kellős közepébe sodródó, azt megélő emberről. Arról, ahogy ez az esemény tudatát, lelkének rezdüléseit, egész sorsát alakítja, és ahogy ő maga, emlékező munkája révén, viszont formálja azt. A megszólított és megszólaló hangok szólamába pedig beleszövődik a kérdező, hallgató, regisztráló és továbbmesélő hangja is, amint az általa elindított parttalan hömpölygést megpróbálja mederbe terelni. Személyes hang ez, néhol pátosszal átitatott, de többnyire töprengő, utat kereső, a részletek tekintetében olykor bizonytalan, de az egészre vonatkozóan nagyon is határozott és elszánt.
A cél: a kis nagy ember megtalálása, a törékeny, megalázott, félrevezetett, saját sorsától megfosztott kisember szóhoz juttatása. Kitörés a hagyományos, hivatalos narratívából, betekintés egy olyan világba, a valóság olyan rétegeibe, ahová addig nem nagyon merészkedett senki. Alekszijevics mítoszokat rombol, a Nagy Honvédő Háború férfiközpontú, a kollektív emlékezésben fennmaradó hősnarratíváit ostromolja félénk, meg-megtorpanó vagy épp megkönnyebbült felszabadulással mesélő, saját mítoszokat kreáló női hangokkal. Egy másik igazsággal, amely természetesen ugyanúgy nem a teljes élet és a teljes igazság. De az ő igazságuk. A háborút megtapasztalt asszonyoké, akik a győzelemből kihagyva, mellőzve, gyakran hagyományos társadalmi szerepükből is kizárva, ettől szenvedve hordozzák magukban évtizedeken át a mélyre temetett emlékeket. Ezeket az emlékeket szabadítja fel Alekszijevics az odafigyelés, az érdeklődés gesztusával, ezek az emlékek teszik személyessé, emberi-asszonyi léptékűvé a történelmet, új, szokatlan perspektívából mutatva fel a győztesek háborúját. Ami elhangzik, az gyomorszájon találja az olvasót, nemcsak az egyes megszólalók regénybe illő, felkavaró történetei*, nemcsak a háborús hétköznapok apró, banálisnak tűnő mozzanatainak előtérbe helyezése, nemcsak a szokatlan perspektíva, az érzések, a lelki rezdülések kiemelése, hanem az is, ami a háttérben, a kimondott szavak közti résekben bújik meg.
Nyilvánvaló, hogy ennek a narratívának is vannak fehér foltjai, itt is vannak elhallgatások, működik a tudatos vagy kevésbé tudatos önkontroll, sőt, a regény megírásának idejében maga Alekszijevics is öncenzúrára kényszerült (hogy a cenzúráról ne is beszéljünk).
A kötet, amellett, hogy a háborút minden iszonyata ellenére élete természetes részeként elfogadó emberre irányítja a figyelmet, többek közt a valóság megragadhatóságáról is szól. A személyes és hivatalos emlékezésről, sokszorosan újraírt történetekről és történelemről, a korlátokról és a többszörös meghatározottságról, arról, hogy ezek hogyan befolyásolják az egyén és a közösség önérzékelését és önértékelését, arról, hogy az érzések (és eszmék) hogyan állnak a valóság és ember közé. Nem beszélve az időről.
Alekszijevics írása az embert önmagával vívott harcában is megmutatja az olvasónak. Azt, ahogy szembe kell nézni a régi hittel, világlátással, a későbbi időkkel, félelmekkel, a gyakran önként vállalt (vagy legalábbis annak gondolt) megpróbáltatások értelmével, következményeivel… Szól a bátorságról – a harctériről meg a gondolkodás bátorságáról (és annak esetleges hiányáról). Szól az őszinteség bátorságáról, a gyávaságról, az ember pőreségéről, a megálmodott, a hősiesség példáitól steril fikció helyett kicsit a biológiai emberről is, a háború mocskáról, az ember természetéről, a tudat mélyéről, a hétköznapok jelentéktelen semmiségeiről. Arról, hogy a háborúban nőni is lehet. Tíz centit. Meg felnőni és megöregedni. Hiszen a háborúban öregszik a lélek. Szól bosszúvágyról, elszántságról, szeretetről, szerelemről, halálról. Női érzékenységről, törődésről. Megtalált hitről. Elveszített életről. Vakságról és tisztaságról. Az élet újratanulásának nehézségeiről. A lélek tapasztalatáról.
Arról, hogy mi történt ott az emberrel? Mit látott és mit értett meg az egészből?
És persze szól hozzánk és rólunk is – arról, hogy mi történik itt velünk, mit látunk és mit értünk meg az egészből…

* Ha nem tudnám, mikor írta Vasziljev A hajnalok itt csendesek c. regényét, megesküdtem volna, hogy innen, az egyik emlékező történetéből inspirálódott. (Aztán meg ki tudja…)

>!
TiaRengia IMP
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

Gyerekkoromban, amíg megvolt a csatornakiosztásunkon az orosz 1-es adó, időnként játszottunk egy játékot. Mehetett épp egy film, egy talk show vagy akár egy főzős műsor, 5 percen belül garantáltan megjelent egy katona. Vagy valamilyen utalás a háborúra. Az ominózus főzős műsorban például, mikor épp a fazékban rotyogott az étel, egyszeriben dalra fakadtak a szereplők, valahonnan persze előugrott egy egyenruhás, harmonikás fószer is, természetesen katonadalra gyújtottak rá.

Mindez a napjainkig tartó militarista orosz agymosás gyönyörűen megjelenik a könyvben is. Szvetlana Alekszijevics gyakorlatilag nem csinált semmi különöset, csak fogta a batyuját, benne a magnetofonjával és keresztülutazta Belorussziát, Oroszországot, hogy háborús túlélőket hallgasson meg, ezeket pedig szépen legépelte. A könyv ereje a beszámolókban rejlik.

Nem titok, hogy mélyen megvetem a háborúskodást és a gyűlöletkeltést. Nézheti az ember akármelyik szemszögből, egy háborúban senki sem jár jól, a győztesek sem. Az az egész hátralévő életükre kiható trauma, amit ezek a fiatal lányok és nők átéltek, vajon semmissé válik, csak mert történetesen épp a győztes oldalon harcoltak? A hős férfiak szemszögéből bizonyosan.

Milyen propaganda mehetett a sztálini időkben, hogy ezek az életerős, ifjú lányok ahelyett, hogy meghúzódtak volna valami eldugott hátországban, hogy kivárják, míg lemegy ez az egész sz.r, még hisztérikusan követeljék is, hogy az első frontvonalba vigyék ki őket? Mert hát a haza, az minden. Valóban. Az már senkit ne érdekeljen, miként nyomorodtak meg ezek a nők egy életre, miként vetették ki a honfitársaik maguk közül a győzelem után őket, mondván, hát aki ennyi férfival volt együtt, az szükségképpen k.rva? Semmi baj, kapnak néhány szép plecsnit (már aki), a többit meg felejtsük is el, minek ilyesmiről beszélni.

A háború valóban nem asszonyi dolog, habár a férfiak is néha-néha megszólaltak, sokkal jobban ők sem jöttek ki a történetből. Felfoghatatlan, miként lehet még ma is a közgondolkodás része odaát, hogy a háború az milyen menő dolog. Ennyi hátramaradt túlélővel, elesett, megkínzott halottal.

Szvetlana Alekszijevics mert minderről könyvet írni, amiért nem kapott köszönetet a hazájában és Oroszországban sem. Hja, hát az igazság fáj…

2 hozzászólás
>!
pepege MP
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

„Nem a háborúról írok, hanem az emberről a háborúban. Nem a háború, hanem az érzések krónikáját írom. A lélekét.”

A Nobel-díjas írónő „Az utópia hangja” című ötkötetes regényciklusának első darabja A háború nem asszonyi dolog címmel 1985-ben jelent meg eredeti nyelven és formájában. A magyar olvasóközösség az idén a vékony kis kötetet kiegészítve és újabb fordításban ismerhette meg.

Ismerve a ciklus 4. (Csernobili ima) és 5. részét (Elhordott múltjaink) bátran kijelenthetem, hogy érezni lehet azt a bizonyos „első könyvességet”, de ezt semmiképp sem negatívumként kell értelmezni. Inkább arról van szó, hogy itt érzékelhető legjobban az írónő bizonytalansága. A regény bevezető részében szemtanúi lehetünk, ahogy latolgatja, hogyan, miként, milyen formában írja azt meg. „Sokáig kerestem…Milyen szavakkal adhatom vissza, amit hallok? Kerestem a műfajt, amely megfelel annak, ahogy a világot látom, ahogy érzékelem.” Jólesett közel kerülni az írónő lelkéhez, tanúja lenni vívódásának, hezitálásának, kicsit betekinteni a kulisszák mögé. Ez a kicsiny „napló” a regényben külön életre kelt bennem, közel olyan hatással volt rám, mint maguk a későbbi nők, akiket Alekszijevics megszólaltatott. Igen, nők. Ezzel nem árulok el titkot, hiszen mind a régi, mind pedig az új címe tükrözi a regény fő témáját, és pont ez teszi ezt a művet egyedivé. Hiszen mennyi-mennyi könyvet írtak már a háborúról! („Miről szól majd könyvem? Még egy könyv a háborúról…Ugyan minek?”) Miért akarnánk hát újabb szörnyűségekről olvasni? Mert azt már nagyon jól tudjuk, olvastuk a könyvekben, láttuk a filmeken, hogy milyen a férfiak háborúja.

De mi a helyzet a nőkkel? A nők háborújával?

Miután végigolvastam a könyvet, rá kellett döbbennem, hogy sohasem fogom megérteni a szovjet embereket, a szovjet nőket meg végképp nem. Honnan merítettek ennyi erőt, honnan ez az erős hazaszeretet, ez a hűség, hogy tizenévesen, az iskolapadból épp kikerülve a háború kitörésének hírére szinte küzdöttek azért, hogy a frontra kerülhessenek? A tűzvonalba. Férfiakat megszégyenítő szívóssággal, keménységgel, hősiességgel harcoltak, gyilkoltak vagy éppen ápolták a sebesülteket. Ott és akkor nem nők voltak, hanem katonák.

Érdekes, hogy a megszólaltatott túlélők egy része nehezen nyílt meg az írónőnek; sokan ma is magányosan, a háború bélyegét magukon viselve tengetik életüket. De a többségük örült, hogy hosszú-hosszú évtizedek után van valaki, aki végre meghallgatja őket, hiszen most már szabad ezekről beszélni. A visszaemlékezés feltépi ugyan a régi sebeiket, átélik újra a háború borzalmait, mégis egyfajta megkönnyebbülést hoz az életükbe, és végtelen hálát éreznek „riporterük” iránt. Ezt a hálát én, az olvasó is érzem, és mérhetetlen nagyrabecsülést is, mert az, amit Szvetlana Alekszijevics tett – ennyi szörnyűséget, fájdalmat, háborús visszaemlékezést meghallgatott és betűre vetett – páratlan, felbecsülhetetlen és sajnos megemészthetetlen. Nagyon igaz és nagyon találó a következő idézet, melyet teljességgel magaménak érzek és úgy vélem, sok mindent elárul: „Sajnálom azokat, akik elolvassák ezt a könyvet, de azokat is, akik nem…”

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-10…

2 hozzászólás
>!
Citrompor
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

„Olyanból, mint te, kedves kislányom, százával lenne szükség a történelmünk megírásához. Hogy lejegyezzék összes szenvedésünket. Soha el nem apadó könnyeinket. (…)” (463. oldal)

Ha nem is konkrét számokkal, de hasonlókon morfondíroztam az olvasás közben. Rólunk is lehetne, vagy sokkal inkább lehetett – kellett – volna így írni, múlt időben. Ugyanis már alig élnek, akik mindezt átélték. Pedig milyen fontos az ún. magántörténelem, szerintem még inkább fontosabb, mint a tankönyvi!

Erre csak mostanában döbbentem rá. Van rá érdeklődés, ezt a közelmúltban megjelent [[https://moly.hu/konyvek/szecsi-noemi-gera-eleonora-a-budapesti-urino-maganelete-1860-1914|Szécsi-Géra könyv]] is bizonyította. Itt, Alekszijevicsnél pedig ráadásul ez a történelem még szó szerint élő is! Nem levéltári és másodlagos forrásokra, hanem hús-vér emberek elbeszélésére támaszkodik. Az ő gyötrelmeikről, küzdelmeikről olvashatunk. Kinek emberfeletti, kinek embertelen tetteiről… Mert „akár tízszer is átírhatják a történelmet”, az, hogy a könyvben megszólaló lányok, asszonyok mindezt túl- és átélték, „nem limlom, s nem hamu”. Ez az ő életük.*

Csodálom Alekszijevicset. Csodálom a rátermettségét, teherbírását, bátorságát. Olyan dolgokról írt, amikről korábban tilos volt. Hogy lehet ennyi bánatot évtizeden át gyűjtögetni és elviselni? „ (…) Sajnálom azokat, akik elolvassák ezt a könyvet, de azokat is, akik nem…”*** Kicsit én is így vagyok vele.

Sajnálom azt is, hogy rólunk nincs ilyen. Sajnálom, hogy nem kérdeztem eleget ezekről a dolgokról, amíg még volt kitől. Valamifajta megmagyarázhatatlan óvatosság, balsejtelem és egyben empátia tartott vissza attól már gyerekként is, hogy fájó emlékekről faggatózzam. Most pedig már nem tudok kérdezni. Szomorú vagyok. De legfőképp amiatt, hogy a hihetetlen fejlődést lekönyvelő XX. századnak egyszerre ennyi borzalmat is a számlájára írhatunk. Ép ésszel szinte felfoghatatlan. Nehéz szavakat találni rá. Olvasok, bámulok ki a villamos ablakán. Szemembe könnyek gyűlnek, nem tudom folytatni. Kihajtom a könyv borítóját, ahonnan a szerző nyugalmat és boldogságot árasztó, mosolygó tekintettel néz rám. Ettől én is megnyugszom. Mert hiába fáj, ezt el kell olvasni. Hogy soha többé ne történhessen hasonló.

* A következő idézet szabad átköltése: https://moly.hu/idezetek/704899
** https://moly.hu/idezetek/705312
*** https://moly.hu/idezetek/702888

9 hozzászólás
>!
gumicukor
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban

Lehet ezt 5 csillagnál kevesebbre értékelni?

Nehéz olvasmány, nekem csak nagyon kicsi adagokban sikerült elolvasnom. Annyira nyomasztó és szomorú és felfoghatatlan… El sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett akár nőként, akár férfiként a fronton, nem tudom elhinni, hogy ezt ki lehet bírni. De úgy látszik, hogy mégis lehetséges. Csak maradandó sérüléseket okoz, emlékeket, amelyeket egy egész életen át cipelni kell…

Kár, hogy ilyen rövid a könyv. Én kíváncsi lennék az összes kimondott mondatra (és a kimondatlanokra), a magnószalagokra, a leiratokra. Mindenre. Tudom, hogy sok, de akárhányezer oldalt elolvasnék erről, olyanok történeteit, akik tényleg ott voltak és tudnak mindent, még ha az „csak” a saját igazuk is. Nem szabad, hogy ennyi év munkája és ennyi igzalmas élettörténet elvesszen, és csak egy ilyen rövidke könyv szülessen belőle…


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Olyan könyvet kellene írni a háborúról, hogy hányingert kapj, s még a háború gondolata is elborzasszon. Mert értelmetlen. Bár fogná el a hányinger a tábornokokat is…

21. oldal

Kapcsolódó szócikkek: háború
1 hozzászólás
>!
Kuszma P

"Berlinig jutottam el a sereggel…
Két Dicsőség Renddel és számos kitüntetéssel tértem haza. Három nap után, a negyedik nap, kora reggel anyám felébreszt, amíg a többiek alszanak: ­»Kislányom, összeállítottam egy kis csomagot. Menj el… Menj… Még két húgod van itthon. Ki veszi majd el őket, ha felnőnek? Mindenki tudja, hogy négy évet voltál a fronton, férfiak között…«
Ne vájkáljon a lelkemben. Írjon, amiről a többiek, a kitüntetéseimről…"

42-43. oldal

>!
Bla IP

És még valami…Figyeljen ide. Mennyi ideig tartott a háború? Négy évig. Nagyon sokáig…Se madarakra, se színekre nem emlékszem. Persze léteztek, de én nem emlékszem rájuk. Bizony-bizony…Fura ugye? Hát lehet színes filmet forgatni a háborúról? A háborúban minden fekete. Csak a vérnek más a színe, egyedül az vörös…

68. oldal

>!
robinson P

Drágaságom… Az emberek változatlanul gyűlölik egymást. S ismét gyilkolnak. Ez az, amit sehogy sem értek… S kik ezek az emberek? Mi… Mi vagyunk…

477. oldal

>!
Bla IP

A háborúig annyi csalogány volt, ám a háború után vagy két évig senki nem hallotta őket, a földet felszántottuk, ahogy mondani szokás még az öregapánk trágyája is kifordult belőle… A csalogányok csak a harmadik esztendőben jelentek meg. Hol voltak addig? Senki nem tudta. Csak három év múlva tértek vissza fészkelőhelyeikre.

214. oldal

2 hozzászólás
>!
Citrompor

    Eljutottam Berlinig. Felírtam a Reichstag falára: „Én, Szofja Kuncevics eljöttem ide, hogy megöljem a háborút…”

303. oldal

>!
Bla IP

Két szerelvény áll egymás mellett az állomáson…Az egyik sebesültekkel, a másik lovakkal.. S ekkor bombázni kezdtek. A szerelvények kigyulladtak. Rohantunk, hogy kinyissuk az ajtókat, mentsük a sebesültekek, hogy meneküljenek, de azok egy emberként rohantak, menteni a lovakat. Amikor a sebesültek kiabálnak, az szörnyű, de nincs szörnyűbb, mint amikor a sebesült lovak nyerítenek. Semmiben nem bűnösek, nem felelnek az emberek dolgaiért. És senki nem menekült be az erdőbe, mindenki sietett menteni a lovakat.Mindenki, aki csak tehette. Mindenki.

210. oldal

>!
Bla IP

Három szag maradt meg bennem a háborúból: a véré, a kloroformé és a jódé…

204. oldal

>!
Bla IP

Egyszer egy asszony – pilóta volt – nem akart találkozni velem. Így magyarázkodott a telefonban: „Nem tudom rászánni magam…Nem akarok emlékezni. Három évemet vitte el a háború….Három év alatt nem éreztem, hogy nő vagyok. A testem vegetált. Nem menstruáltam, elkerültek a női vágyak. Pedig csinos voltam..S mikor a jövendőbelim megkérte a kezem…Ez már Berlinben volt a Reichstagnál…Ezt mondta: "A háborúnak vége. Életben maradtunk. Szerencsénk volt. Légy a feleségem.” Legszívesebben elsírtam volna magam. Kiabáltam volna. Képen töröltem volna! Méghogy a felesége! Fekete korom és fekete téglák között. Nézz rám…Nézd mi lett belőlem!… Először tegyél nővé…

16-17. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Berlin
>!
TiaRengia IMP

A háború véget ért, s nekem csak három kívánságom volt: az első, hogy ne kelljen többé hason kúsznom-másznom, s trolin utazhassak, a második, hogy vehessek és megehessek egy egész vekni fehér cipót, s a harmadik, hogy fehér ágyneműben alhassak, és ropogjon alattam a lepedő. Fehér lepedő…

96. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Alekszandr Szolzsenyicin: A pokol tornáca I-II.
David Benioff: Tolvajok tele
Lőrinczy Judit: Ingókövek
Jojo Moyes: Tengernyi szerelem
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje
Bernhard Schlink: Olga
Anatolij Ananyev: Párharc Tigrisekkel
Józef Mackiewicz: Kontra
Martin Amis: Koba, a rettenetes