Megjelenésének várható időpontja: 2019. november 1.

Fiúk ​cinkkoporsóban 73 csillagozás

Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

„Mi nem egyszerűen csak rabszolgák voltunk, hanem a rabszolgaság romantikusai” – írja Alekszijevics könyve előszavában, mely mind ez ideig a legkegyetlenebb számvetés arról, mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között. A fehérorosz írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal s az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé, elsősorban azt a kérdést vizsgálva: miként válhat az ember számára természetessé a gyilkolás. A könyv 1991-ben sokkoló erővel szembesítette az orosz társadalmat mindazzal, amit a szovjet hadigépezet Afganisztánban elkövetett, s egyúttal keserű ítéletet mond a „rabszolgaság romantikusait” kinevelő militarista rendszer fölött.

Eredeti cím: Цинковые мальчики

Eredeti megjelenés éve: 1991

>!
Európa, Budapest, 2019
376 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635041350 · Fordította: Enyedy György, M. Nagy Miklós · Megjelenés időpontja: 2019. november 1.
>!
Európa, Budapest, 2017
374 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634056942 · Fordította: Enyedi György, M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 1999
348 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630766248 · Fordította: Enyedi György

Enciklopédia 2

Helyszínek népszerűség szerint

Afganisztán


Kedvencelte 6

Most olvassa 8

Várólistára tette 126

Kívánságlistára tette 101


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

„A háború kemény munka és gyilkosság, de az évek múltával csak a kemény munkára emlékszünk, a gyilkosság gondolata pedig elhalványul.”

Azt érzem, Alekszijevics nem szeret a háborúról írni. Kín neki. De mégis: muszáj. Hogy ne legyen elfeledve semmi. Az afganisztáni háború, ha mondjuk a második világháborúval vetjük össze, különösen feledésre ítélt csetepaténak tűnik – a XX. század megakonfliktusaihoz képest pofozkodás egy vidéki italboltban. Nem csak mérete miatt, hanem azért is, mert amíg a Nagy Honvédő Háború könnyen bemutatható a gonosz elleni eposzi méretű csataként, amit a puszta életben maradásért vívtak hős szovjetjeink, addig az afganisztáni kaland szimplán elfuserált geopolitika volt – eredménytelen és költséges beavatkozás egy idegen ország belügyeibe. Mondhatnók, az oroszok lemásolták a hibát, amit az amerikaiak Vietnamban elkövettek, csak éppen fájdalmasabb következményekkel, mert amíg az amerikai demokrácia túlélte az ottani kudarcot, addig a szovjet rezsimnek Afganisztán az utolsó szögek egyike volt a rendszer koporsójába. Talán mert autoriter rendszerként legitimitását a végtelen erő adta meg, viszont egy háborús szégyen épp ezt a végtelen erőt tette kérdésessé. Felesleges volt a sok szenvedés, a véráldozat mindkét oldalon, nagy a kísértés tehát, hogy kitöröljék az orosz/belorusz nemzeti emlékezetből – de fennáll a veszély, hogy amikor egy felesleges háborút akarunk elfelejteni, először azt felejtjük el, hogy felesleges volt, és nem magát a háborút.

Amúgy meg a szokott Alekszijevics-minőség: egy emocionálisan csordultig telt próza, ami iránt nem lehet közönyt érezni. Talán a többi Alekszijevics-könyvhöz képest látványosabbak az ismétlődések – hogy mennyire korlátozott azon elemek száma, amiből felépül (anyák fájdalma és a rokkantak beilleszkedési problémái, ez a két vezérfonal). Mégsem tudok egy fél csillagot sem levonni, mert az, amit Alekszijevics csinál, egyszerűen pótolhatatlan: amit elmond a háborúról, azt mindenkinek muszáj lenne tudnia. A könyv példátlanul érdekes függeléke pedig, amiben a mű utóéletéről olvashatunk a fehérorosz bíróságok előtt, önmagában is bizonyíték arra, mennyire nélkülözhetetlen, amit a szerző a dokumentumregény műfaján belül elvégez – az áldozatok igazságának felmutatása –, és milyen erős ellenállást vált ki a politikai hatalomból. Pedig ha a hatalmat elkezdik zavarni a történelmi tények, az többnyire azt jelenti, hogy olyasmire akar rávenni minket, amit józan ésszel nem szívesen tennénk meg (mondjuk hogy elviseljük azokat a kényelmetlenségeket és igazságtalanságokat, amiket maga a hatalom idézett elő) – ezért kábít olyasféle drogokkal, mint a nemzeti szuverenitás gondolata, vagy a diadalmas birodalmi múlt felidézése. És ilyenkor érdemes az Alekszijevics-féle írókhoz fordulni némi ellenméregért.

6 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Ezért az egy könyvéért is megérdemelte volna Alekszijevics a Nobelt.
Jófajta dokumentumregény egy mocskos háborúról. Nemcsak a dokumentarista jellegnek, de a regényírás követelményeinek is megfelel, annak ellenére – vagy inkább fura módon pont azért, mert olyan keveset ír bele a szerző.
Nem hiszem, hogy létezik több ilyen író: aki azért kap Nobelt, mert nem szólal meg. :D Csak hagyja, hogy a többiek beszéljenek, aztán szerkeszt. De azt olyan piszok ügyesen csinálja, hogy még az se vonhatja ki magát a hatása alól, aki utálja. Az főleg nem vonhatja. Amint a könyv végén mellékelt ábra mutatja.

Mivel nemrég olvastam Steven Pressfield könyvét Nagy Sándor afganisztáni hadjáratáról, nem is tudtam volna nem összehasonlítani az ókori és a XX. századi helyzetet és annak feldolgozását. (Nem is akartam. :) Direkt azért olvastam a két könyvet ilyen közel egymáshoz.)

A Nagy Sándor-regény kitűnő, izgalmas munka, precízen megrajzolt történelmi háttérrel, és éppen eléggé megrázó ahhoz, hogy az embernek mindenfajta háborútól elmenjen a kedve. Amikor közelről mutatja az afgánokat, akkor látszik, hogy a kultúrájuk cseppet sem rokonszenves ugyan (egynémely vonásaira leginkább az „embertelen” jelzőt használnám), de ettől még bátrak és szabadságszeretők, vezérük pedig méltó ellenfele Alexandrosznak. A görögök/makedónok jóval szimpatikusabbak – de ők az agresszorok, akik csak úgy betörnek egy idegen országba, amelynek lakói soha nem bántották őket, és személyes sértésnek veszik, ha vissza mernek ütni nekik. A háborúnak mindkét fél csak vesztese lehet.

Mint Alekszijevicsnél. Csak itt minden rokonszenvnek annyi. Kétezer-kétszáz év múlva újabb agresszorok érkeznek, újabb őrült hódítói tervekkel, elhibázott politikai döntéseknek köszönhetően. Illetve dehogy érkeznek; ők maradnak otthon a négy fal biztonságában: maguk helyett küldik azokat, akik nem tudnak elszaladni a következmények elől. Mert arra nevelték őket, hogy engedelmeskedjenek, hogy parancsot teljesítsenek, meg különben is minden katona hős – mert nem tud helyettük senki váltságot fizetni – vagy éppen azért, mert a lehető legaljasabb módon csapdába csalták őket. Hősiesség elvétve, ha akad, itt személytelen hatalmak játéka folyik, amelyek semmiért nem vállalják a felelősséget.

Ellenfelet, azt nem látni, nemhogy tisztelni lehetne. Ez teljesen érthető, elvégre a XX. század végén járunk, harminc évvel az első olyan háborús regény megjelenése után, amelyben egy fia ellenség nem sok, annyi se bukkan fel. Távolból lövik egymást, baráttól és ellenféltől egyaránt elidegenedve. Az afgánok vezetőiről itt semmit nem tudni, csak a kisember bukkan fel olykor-olykor, és a szó szoros értelmében vagy öl, vagy őt ölik. Az előbbire a legképtelenebb személyek képesek, a legképtelenebb tárgyakkal, ezért az utóbbira a legképtelenebb lehetőségeket is megragadják, és ritka a megbánás. Azért halványan földereng az idegen kultúra – annyira idegen, hogy a katonák számára teljesen értelmezhetetlen is, én is csak azért vélem (kicsit jobban) érteni, mert nagyon hasonlókat olvastam a Nagy Sándor-regényben. (Úristen, ennyire keveset változott volna ott a világ két évezred alatt?!)

Volt valami halovány ellenérzésem a Nagy Sándor-regény olvasása közben. Egyrészt azért, mert a szereplők határozottan amerikai módra gondolkodnak – végül is mai közönségnek íródott a regény, szóval megértem én… Másrészt azért, mert rendkívül erős a regényben a bajtársiasság, sőt barátság szerepe. Az újoncokat nem bántják, maximum nevelő célzattal, azért, mert – a végén ki is mondják – féltik őket az idősebbek.
Szép, szép – gondoltam –, de azért itt az író megengedett magának némi idealizálást.

Alekszijevicset olvasva már nem vagyok ebben olyan biztos.
Itt aztán semmi idealizálás nincs. Az újoncoknak jobban kell félniük az „öregek” piszkosságaitól, mint az afgánoktól. Nemcsak dolgoztatják, hanem minden módon kihasználják őket, sokszor embertelen kegyetlenséggel bánnak velük. Nincs összetartás – korrupció van. Meg húsz éve lejárt szavatosságú vacsora. Afganisztánba különben is azért megy az ember, hogy bundát és japán magnót szerezzen. :P
De az is igaz, hogy „fejétől bűzlik a hal”. Alexandroszról el lehet mondani, hogy megalomániás őrült, de azt aztán nem, hogy személytelen hatalom volna. Igazi karizmatikus vezető, aki mindenütt a hadsereg élén halad, ütközet közben a leginkább. (És marha nagy szerencséje van, hogy sose nyírják ki. Szerintem nincs több történelmi alak, akit így kegyelt volna a szerencse.) Rengeteg katonájának tudja a nevét (!), személyes példát mutat nekik kitartásból, és minden eszközt megragad, hogy az összetartozás érzését erősítse.
Vagyis pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit a szovjet hadügy a nyolcvanas években. :/
Szóval tulajdonképpen hihető is lehet, hogy ilyen hadsereget sikerül összehoznia.
Mint ahogy az is hihető, hogy egy kilenctizedrészt szétrohadt hatalmi rendszer éppen ilyen hadsereget termeljen ki magából.

Összegezve: ez még csak a második könyvem Alekszijevicstől, de fogok még olvasni tőle, az tuti. Bár ami az írói kvalitásait illeti, kizártnak tartom, hogy más könyveiben ennél jobban bontakozhatott volna ki. A témái jelentősek maradhattak továbbra is, abban nem volt hiba, de többet nem lehetett akkora „mázlija”, hogy a könyve miatt pert indítsanak, hogy aztán a per anyagát és az ahhoz kapcsolódó iratokat (magán- és nyílt levelek, újságcikkek) is beilleszthesse a kötet végébe.
Emberként repeső szívvel mondott volna le erről az egész méltatlan meghurcolásról, de íróként a maximumot hozza ki belőle: szó szerint beleveszi a könyvbe annak a hatását, befogadását is. Semmi nem mutathatná jobban a könyv jelentőségét annál, amekkora indulatok itt összecsapnak a szerző mellett és ellen – és napnál világosabb, hogy ez még csak nem is a „jók” és a „gonoszok” csatája. Még akkor sem, ha az Alekszijevicset védő levelekből kettőt maga Vaszil Bikov írt alá. :) Sőt, így látszanak igazán az ellentmondások.

Ezt a könyvet nem lehetett másképp megírni, csak úgy, hogy a szerző hallgasson. És szerkesszen. Megjelenítsen, felrázzon, és mindenekelőtt folyton-folyvást ellenpontozzon.

>!
Európa, Budapest, 1999
348 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630766248 · Fordította: Enyedi György
>!
Bla IP
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Sokáig küzdöttem ezzel a könyvvel, nekem nem szokott két hétbe telni egy kötet elolvasása.
Alekszijevics most a ’80-as évek afganisztáni orosz beavatkozásáról írt. Akkor sem értettem mit keresnek ott, de időközben tisztult a kép, s ami nagy vonalakban már a ’90-es években kiderült, annak lélekben dermesztő valóságát most Alekszijevics részletezte. Sokak számára ezzel a dokumentumregénnyel vált teljesen tisztává a kép erről a felesleges és oktalan beavatkozásról. Napról-napra egyre jobban lehangolt, végül megcsömörlöttem ettől a sok embertelen tettől és történéstől, már csak be akartam fejezni.
Lehangoló, hogy otthon is küzdenie kellett az írónőnek az igazság kimondása miatt, de mai jelenünk sajnos nem áll távol a hasonlóan valószínűsíthető jövőtől, hiszen törvényei nk már szó szerint vesznek át az orosz államigazgatás szabályozásából. „Én nem ilyennek képzelem a rendet!” Nagyra értékelem az írónő munkásságát, amit az emberi társadalom jobb, igazabb önismerete érdekében végzett. Méltó helyre került a NOBEL-Díj!

>!
Ákos_Tóth I
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Még csak nem is ismertem igazán Szvetlana Alekszijevicset, amikor váratlanul találkoztam a Fiúk cinkkoporsóbannal – hallottam a címet, láttam a borítót (a régit), olvastam a fülszöveget. Óhatatlanul is Alekszej Balabanov és a Gruz 200 jutott róla eszembe, és bár a párhuzam nem tűnik túl erősnek köztük, most rájöttem, hogy nagyon is összetartoznak. Amennyire nem szól ugyanis a film Afganisztánról, annyira keresendő Alekszijevics könyve mögött a nyilvánvalón túlmutató tartalom. Ez a sztori nem elsősorban az afganisztáni háború interjúkon keresztül bemutatott krónikája – ugyanúgy, ahogy a Csernobili ima is több volt egy mezei Csernobil-könyvnél. Ez a regény a Szovjetunió utolsó évtizedéről szól. Az emberi élet semmibevételéről, a következménynélküliségről, az egymástól elidegenedő emberekről. Nem azért taszít depresszióba, mert megráz a háborús beszámolók sora, hanem azért, mert betekintést enged egy olyan társadalomba, amilyen a miénk is lehet akár éveken belül*. Ez pedig borzasztó érzéseket keltett bennem.

Fontos látni, hogy bár a könyv tetemes része szól arról, milyen érzés először ölni, megsebesülni, ellenséges közegben élni lehetetlen körülmények között, azért az igazi szörnyűséget nem a mudzsáhidek, hanem a tulajdon honfitársaik tartogatják az oroszoknak: elcsalják a fiatalokat otthonaikból, családokat szakítanak szét. Lopnak, csalnak, a csencseléssel saját maguk túlélési esélyeit rontják le a végletekig. Az otthoni világ semmit sem tud róluk, részvétet nem tudnak mutatni a veteránok felé. A szovjet kiskatonának sokkal több félnivalója van saját bajtársaitól és feletteseitől, mint az ellenségtől. Az emberi életnek nincsen reális értéke, a sebesülés halálos ítélettel ér fel. Ugyanazt a kegyetlen és érzéketlen világot láthatjuk viszont, amit a csernobili beszámolókat olvasva is megismerhettünk. És mindezt azért, mert egy elnyomó, elbutító hatalom rátelepedett egy olyan népre, amelybe szinte genetikailag kódolva van a csendes tűrés képessége**. És ez nyilván nem változott meg a Szovjetunió összeomlásakor – máskülönben mit keresnének az oroszok Ukrajnában és a Közel-Keleten, avagy mit keresne a Kremlben még mindig Putyin?

El is gondolkodtam azon, miért jutalmazták Nobel-díjjal az írónőt: interjúkötetekért vajon tényleg lehet ilyet kapni? Azokért, a puszta irodalmi teljesítményért talán nem, de ő ezekben a beszélgetésekben hozzásegíti az orosz olvasót, hogy dolgozni kezdjen az esze és a lelkiismerete. Hogy felszakítsa a szemén lévő hályogot, sokkal kegyetlenebbül és közvetlenebbül, mint egy abszurd kortárs regény vagy novella. Azt hiszem, Afganisztán nem egyszerűen csak a Szovjetunió Vietnamja volt. Annál valami sokkal rosszabb, mélyebbre fúródó, de kisebb felszíni sebet hagyó mérgező tüske lehetett (hogy mennyire mérgező, arra a könyv utolsó negyede ad csak valódi választ). A modern orosz ember egyik jellegzetes szimptómája. Ami még mindig nem gyógyult meg.

*Már el is képzeltem a riportkönyvet, amiben a magyar kórházakat látogatja végig egy fiatal újságíró…
**Az egyik interjúban egy anya szólal meg: párttag volt, Dosztojevszkij és Tolsztoj nyomdokán nevelte fiát, majd amikor az elkerült Afganisztánba, eljött a teljes kétségbeesés ideje. Nyilván azért, mert a művelt család tisztában volt az önként vállalt, idealizált sorstragédiájával. Ennél szörnyűbb érzés ritkán lehet úrrá egy szülőn. De ajánlom figyelmetekbe a kötet végén lévő tárgyalási dokumentumokból Jekatyerina Platyicina meghallgatási jegyzőkönyvét is, aki az egyik legemlékezetesebb interjút adta Alekszijevicsnek, de később beállt az írónőt vádlók táborába, és hazaszeretetét hangoztatta. Felfoghatatlan, mi késztethet ilyen kirohanásra valakit, akitől egy esztelen háború és egy bűnös hatalom elragadta a gyermekét… spoiler

>!
Európa, Budapest, 2017
374 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634056942 · Fordította: Enyedi György, M. Nagy Miklós
5 hozzászólás
>!
robinson P
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Dokumentumregény a borzalomról. Nem tudom lehet-e erre öt csillagot adni, illetve kell-e csillagozni. Mert amúgy nagyon nem tetszett… a negyedik olvasásom az írónőtől, de talán keményebb mindegyiknél . Hatásos, élő, eleven fájdalom, ami ott lüktet sokáig még az emberben.

2 hozzászólás
>!
eme P
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Dokumentumregény. A kötet negyede az általa kiváltott botrányról szól. Perről, vádakról. Mert fáj, ha értelmetlenné teszed az áldozatot, a halált,
ha lerombolod az illúziókat,
ha szembeszállsz a mítoszokkal,
ha megfosztod az anyákat és túlélőket az utolsó vigasztól,
ha leírod azt, amit a fül nem akar hallani, az agy nem akar felfogni,
ha megmutatod, hogy a háború nem csupa dalolva vonulás, bátor küzdelem és csillogó plecsni,
ha érezteted az éhséget, a fájdalamt, a kínt, a rémületet, az őrületet a fronton,
ha érezteted a fájdalmat, a kétségbeesést, a gyászt és őrületet otthon,
ha hősből áldozatot csinálsz,
ha segítőből megszállót,
ha tükröt tartasz az ember elé:
Az emberben nem sok van az emberből.

Ráadásul mindezt úgy, hogy szinte meg sem szólalsz. Alekszijevics a háttérből, a kulisszák mögül alakítja a kötetet – az írásból kimaradó, de a beszélgetéshez elengedhetetlen kérdései és a kapott válaszok válogatása, rendezése révén. A sok száz interjúalany sok száz órányi vallomása, beszámolója alapján készült montázs megtöri az afganisztáni háború körüli csendet, átírja a mítoszokat. A regény szinte gépfegyverszerűen pattogó stílusa kemény, határozott, meg nem alkuvó, rendszer- és társadalomkritikája metszően éles. A túlélők, veteránok, gyászoló anyák hangjából összefonódó kórus leszámol militarizmussal, hadsereggel, háborúval, átfogó képet ad az afganisztáni tíz év valóságáról és ennek évtizedekig megmásított, tudatokba sulykolt, hazug változatáról. Néha, úgy tűnik, mintha egyes megszólalók szándékának akár ellentmondva. A kötet végére beiktatott, a könyvvel kapcsolatos perre vonatkozó részek nagyon beszédesek ebből a szempontból. Miközben megváltoztatott nevek és hasonló, apróbb részletkérdések miatt folyik a harc az igazság és valósághűség nevében, a megszólalók egy része mintha nem akarná tudomásul venni saját hangját. Mintha félne felismerni önmagát, sorsát, a fájó hiábavalóságot. A kiszolgáltatottságot, a félrevezetést, az értelmetlenséget, meg persze saját bűneit.
Nem is tudja az ember, mi fáj jobban olvasás közben – a háború ejtette sebek, a cinkkoporsók története, vagy ez a múlttal mit kezdeni nem tudás, a feldolgozással és szembenézéssel szembeni ellenállás.
Néha gyomorba öklöző, máskor szívfájdító olvasmány, és persze bőven ad alkalmat az elgondolkodásra.

>!
klara_matravolgyi
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Nehéz szavakat találni erre a könyvre. Nehéz, nagyon nehéz, mégsem tudtam letenni. Annyira értelmetlen volt ez a háború :(
A gyászoló anyák és feleségek visszaemlékezéseit volt a legszívfacsaróbb olvasni.

>!
Citrompor
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

Sokáig birkóztam ezzel a kötettel, még a könyvtári határidő is a körmömre égett – kétszer. Az volt az érzésem közben, hogy túladagoltam az Alekszijevics által közvetített, fájdalommal és tragédiával terhes magántörténelmet, ahol az egyéni sorsokból egy kor rajza bontakozik ki, tele értelmetlen, a propaganda által felmagasztalt hadakozással, gyűlölködéssel, gyilkosságokkal. Fájt olvasni. Különösen kiábrándító volt az, ahogy a társadalom, amellyel szembe tükröt tartanak, s amely bevallja bűneit és égbe kiáltja fájdalmát, ugyanezt képes megtagadni és üldözni azt, aki kimondja az igazságot. Fájt az elvesztegetett életek ezreiről olvasni. Fáj az igazság, de jó, hogy ezt valaki kimondja. Egyelőre nekem azonban sok volt ebből az igazságból. A friss megjelenésű, gyermekszempontú második világháborús kötettel inkább csak hónapokkal később fogok megismerkedni.

>!
Futóhomok P
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

A negyedik Alekszijevicsem után még mindig az első bennem feltoluló kérdés: mi lett vajon a megkérdezettekkel? Azokkal, akik a törzsanyagot adták az írónő dokumentumregényéhez: naplókat, leveleket és főleg saját érzéseiket, amit sokszor a gyász akár évekig tartó sokkja alatt fogalmaztak meg. A Fiúk cinkkoporsóban könyv pere részben válasz a kérdésemre: Alekszijevics művei az utókor számára képviselnek felbecsülhetetlen értéket, hiszen tanúságok; de a 19-20 éves fiaikat eltemető anyák lelki békéjét és igazságát egy tényfeltáró kötet nem adhatja meg.

>!
pwz ISP
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban

A Szovjetunió afganisztáni háborújáról (1979-1989) szól ez az összeállítás a fehérorosz Szvetlana Alekszijevics tolmácsolásában. Ugye, ez az a háború, amit a szovjetek „Vietnámjának” is szokás nevezni, utalva a hasonló végkimenetelre, és ugyancsak ez az a háború, ami miatt az USA aztán az 1980-as moszkvai olimpia bojkottjára szólította fel a világ népeit…
10 évesen, amikor a szovjet csapatok bevonultak Kabulba, Bagramba, mit tudtam erről? Amit a Panoráma stábja, azt hiszem, Chrudinák Alajos tolmácsolásában elénk tárt. Az pedig akkor értelemszerűen az éremnek csak az egyik oldalát mutatta meg nekünk. A másik oldal fokozatosan, a rendszerváltás után egyre bővülő forrásból aztán eljutott hozzánk is. Ugyanolyan kegyetlen, agresszív harcszíntere volt ez abban az időben a világnak, mint korábban a már említett vietnámi. A saját földjüket védők igaza erősebb lett a vélt internacionalista segítség miatt az afgánokat „segítő” szovjetek igazánál. Hogy közben mennyi értelmetlen halál és félresiklott élet lett ennek az ára a zömében sorkatonai szolgálatra bevonuló, épphogy 18 éves szovjetek katonák körében, azt szinte nem is lehet felbecsülni. Azt viszont igen, hogy hány cinkkoporsó érkezett haza, a családokhoz. Anyák, apák, nagyszülők, feleségek, gyerekek még csak egyetlen pillantást sem vethettek fiatalon elhunyt szeretteikre. A hadsereg így, a leforrasztott cinkkoporsóval akarta „megkímélni” az otthoniakat a darabokban, szétroncsolva a koporsókba tett testek látványától, mert bizony a szovjet hadigépezet maximálisan kihasználta a hatalmas létszám és a PARANCS – így, nagy betűkkel – adta lehetőségeket. Legalább 30 ezer halott és ugyanennyi sebesült! A gépezet „lenyelte ezeket a fiúkat és lányokat, jól megcsócsálta, aztán meg kiköpte őket!” Volt akit testileg egyben, de lélekben ugyanúgy feltrancsírozva, mint a cinkkoporsóban „hazautazókat”. Ennek a háborúnak a kivonatát olvassa az, aki kézbe veszi ezt a könyvet. A sokáig meghúzódó, nemegyszer önmagukat is meghazudtoló szemtanúk és hozzátartozók történeteiből és utána az írónő ellen indított perek anyagából áll ez a könyv…
Misa maci (a ’80-as olimpia kabalaállata, amiből én is kaptam egy nagyot, amit Apám hozott a moszkvai olimpiáról) árnyékában…

>!
Európa, Budapest, 1999
348 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630766248 · Fordította: Enyedi György

Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Kétségbeesetten foglalkozom (könyvről könyvre) ugyanazzal a munkával – lekicsinyítem a történelmet az emberig.

27. oldal

>!
Kuszma P

Egy katona ezt írta a levelében: „Mama, vegyél egy kölyökkutyát, és nevezd el Szakaszvezetőnek. Ha hazamegyek, kinyírom.”

77. oldal

>!
Kuszma P

A férfiaktól büntetlenül nem lehet elvenni ezt a legkedvesebb, legdrágább játékszert – a háborút. Ez mítosz… Ez ősi ösztön…
Én viszont gyűlölöm a háborút és még a gondolatát is annak, hogy egyik ember jogot formálhat egy másik ember életére. A minap egy pap elmondta nekem, hogy egy volt frontharcos, már öregember elvitte a templomba a kitüntetéseit. „Igen – mondta –, én fasisztákat öltem. A Hazát védelmeztem, de mielőtt meghalok, vezekelni szeretnék amiatt, hogy öltem.” És a templomban hagyta a kitüntetéseit, nem pedig a múzeumban. Mi viszont a hadtörténeti múzeumokban nőttünk fel…
A háború kemény munka és gyilkosság, de az évek múltával csak a kemény munkára emlékszünk, a gyilkosság gondolata pedig elhalványul.

345. oldal

>!
Kuszma P

A XX. század nagy háborúi és tömeggyilkosságai után ahhoz, hogy a mai (kis) háborúkról írjunk, az olyanokról, mint az afganisztáni, más etikai és metafizikai pozíciók kellenek. Talán kis léptékű, személyes, különálló megközelítésre van szükség. Egy emberre. Aki valaki számára az egyetlen. Nem arra, hogy az állam hogyan viszonyul hozzá, hanem arra, hogy ki ő az anyja, a felesége számára. A gyermeke számára. Hogyan szerezzük vissza normális látásunkat?

28. oldal

>!
bazsalikom P

A háborúnak nincs vége akkor, amikor elhallgatnak a fegyverek. Beköltözik az emberek lelkébe, ahol a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni. És ott másképp mérik az időt…

272. oldal

>!
Rushka

Az óvodában az volt a szabály, hogy kézen fogva, párosával kell sétálnunk, én viszont egyedül szerettem sétálni. A fiatal óvónők egy darabig tűrték különcködésemet, ám egyikük hamarosan férjhez ment, elutazott, és helyette Klava nénit hozták oda.
– Fogd meg szépen Szerjozsa kezét! – vezetett oda hozzám egy másik kisfiút Klava néni.
– Nem akarom.
– Miért nem akarod?
– Egyedül szeretek sétálgatni.
– Csináld azt, amit minden szófogadó kisfiú és kislány csinál!
– Nem csinálom.
Séta után Klava néni levetkőztetett, még a kisgatyát és a trikót is lehúzta rólam, és három órára bezárt egy üres, sötét szobába. Másnap kézen fogva mentem Szerjozsával. Olyan lettem, mint a többiek.

62. oldal

>!
bazsalikom P

Időnként eltöprengek azon, mi lenne, ha kimaradtam volna ebből a háborúból? Boldog lennék. Sosem csalódtam volna magamban, és sosem tudtam volna meg magamról azt, amit jobb lett volna, ha nem tudok meg. Ahogy Zarathustra mondta: nemcsak te nézel bele a szakadékba, hanem a szakadék is belenéz a lelkedbe…

160. oldal

>!
robinson P

A rendszer töri meg az ember akaratát, nincs erőd az ellenállásra, azt csinálnak veled, amit akarnak.

>!
robinson P

SZERENCSÉM VOLT. Élve kerültem haza, megvolt a kezem, a lábam, a szemem, nem égtem meg és nem diliztem be.

>!
Timár_Krisztina ISP

Hazautaztam a nagypapámékhoz: rajtuk kívül senkim sincs. A nagymamám sírt: a legkedvesebb unokám kéz nélkül maradt. A nagypapa rákiáltott: „Nem értesz te a párt politikájához!” Az ismerősök ezzel fogadnak:
– Bundát hoztál? Japán magnót hoztál? Semmit se hoztál… Tényleg Afganisztánban voltál?
Haza kellett volna hoznom a géppisztolyt!

85. oldal (Európa, 1999)


Hasonló könyvek címkék alapján

Artur Klinau: Minszk, az álmok napvárosa
Hyeonseo Lee – David John: A lány hét névvel
Menczer Gusztáv: A gulág rabtelepei
Hans-Ulrich Rudel: Stuka pilóta
Szakály Sándor: Történelmünkről hosszabban, rövidebben
Eugene B. Sledge: Pokol a Csendes-óceánon
Anne Applebaum: A Gulag története I-II.
Nyina Lugovszkaja: Élni akarok
Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport
Jurij Trifonov: Máglyafény