59. legjobb kortárs könyv a molyok értékelése alapján

Elhordott ​múltjaink (Az utópia hangjai 5.) 233 csillagozás

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Milyen ​embert hozott létre a „szocialista” társadalom? Milyen, akár pozitív, akár negatív ösztönöket épített belénk a szabadság elementáris hiánya évtizedeken keresztül? Meg tudtunk, meg akartunk-e változni a bukása óta, vagy továbbra is makacsul magunkban hordozzuk az akkor kialakult reflexeinket? És milyen emberi tragédiák rejtőznek az egyszerű szókapcsolat, „a kommunizmus bukása” mögött?

Szvetlana Alekszijevics efféle kérdésekre keres választ könyvében, de nem száraz fejtegetésekben, hanem számtalan emberi sorson keresztül. Évtizedek óta gyűjti ezeket a történeteket, a közelmúlt fáradhatatlan krónikásaként, és az emberek megnyílnak neki, mert látják, hogy igazi empátiával találkoznak. Ez a könyve immár az ötödik darabja „Az utópia hangjai” című ciklusának: ezekben a „polifonikus regény-vallomásokban” emberek százai mesélnek arról, mit tett velük a kegyetlen huszadik századi történelem, vagy épp az azóta eltelt két és fél évtized.

A világhírű belarusz írónő… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2013

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2020
596 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635041336 · Fordította: Iván Ildikó
>!
Európa, Budapest, 2019
600 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635041336 · Fordította: Iván Ildikó
>!
Európa, Budapest, 2016
598 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634052180 · Fordította: Iván Ildikó

2 további kiadás


Enciklopédia 145

Szereplők népszerűség szerint

Lev Davidovics Trockij · Allah · Borisz Jelcin · Vlagyimir Putyin

Helyszínek népszerűség szerint

Oroszország · Európa


Kedvencelte 42

Most olvassa 27

Várólistára tette 288

Kívánságlistára tette 250

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Képzeljünk el egy olyan Európát, amiben a kamionosok felének a szélvédőjén Hitlert ábrázoló matrica virít, ahol az állam asszisztálása mellett évente tömegek ünneplik meg a Barbarossa hadművelet elindításának évfordulóját, ahol az emberek ugyan tudják, hogy volt Holokauszt, és hát persze, az nem volt valami szép dolog, ám mindig hozzáteszik: bezzeg akkor a kisember még meg volt becsülve! Akkor még tudtak autópályát építeni! Akkor még volt erős hadsereg! Az Alekszijevics által bemutatott posztszovjet világ nagyon hasonlít ehhez – csak egy másik tömeggyilkos, Sztálin a nosztalgia tárgya. A kötet visszatérő refrénje valakik (amúgy jó emberek, tiszta emberek) szájából, hogy hová lett a nagy Szovjetunió, hová lett az a régi jó világbirodalom! De ugyan mi egy világbirodalom? Meg lehet azt enni? Ad valamit azon a megnyugtató tudaton kívül, hogy valakik, valahol félnek tőlünk? Alekszijevics riportalanyai közül oly sokan emlékeznek vissza nosztalgiával a múltra (ami megdöbbentő: még a lágerben töltött évekre is!), talán épp azért, mert ha nem látnák meg benne a szépet, egész életük válna értelem nélkülivé. Nem értik az új világot, (amely valóban: helyenként véres és borzalmas, kegyetlen és szolidaritás nélküli), ezért becsapva érzik magukat. Ők nem akarták a változást, nem is tudják megmagyarázni, ezért hiszik, hogy valakik álnokul becsapták őket, valakik rájuk kényszerítettek valamit, amiről nem volt szó. A maguk szemszögéből igazuk van. De hát azok, akik ebben az új világban véres és borzalmas tetteket követtek el, és hiányzik belőlük a kegyelem és a szolidaritás – ők is a Szovjetunió gyermekei. Erre nevelte hát őket a szocializmus, hogy ha módjuk nyílik rá, kegyetlenek legyenek?

Ez a könyv segít megérteni azt a mély frusztrációt, azt a fájdalmat, ami egy birodalom összeomlásának kísérőjelensége. Alekszijevics titka, hogy úgy pártatlan, hogy közben legkevésbé sem hideg. Nem azt a riporteri iskolát követi, ahol a kérdező két méter távolságot tart a kérdezettől, kívül maradva magán a problémán – ő az empátia, az azonosulás olyan szintjét valósítja meg, ami túlmutat a puszta tényirodalmon. Van egy fejezet, amelynek a zárómondata így hangzik: „(és most már együtt sírunk)” Ez teszi irodalommá Alekszijevics életművét: az együtt sírás.

9 hozzászólás
Bla IP>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Még csak 30 oldalt olvastam ebből a könyvből, de érzem lelkemből szól a szerző. Nemcsak a volt Szovjetúnió, de a volt szovjet táborban élő emberek elhordott múltjairól is. Jómagam a Kádár korban szocializálódtam, fiatalon abban a hitben éltem, azért dolgozom. hogy jobb legyen. Sugárzó arccal, örömmel vonultam sokakkal együtt május 1-én, csak a ’80-as évek közepén jöttem rá, váltanom kell, s meg is tettem. Külkert, majd közgázt végeztem, s vállalkozó lettem. Célommá vált a kispolgári egzisztencia megteremtése, s ez sikerült. De akkor már tudtam, hogy vakvágányon haladunk újra felfedezett kapitalizmusunkban. S ahogy „a jövő elkezdődött”, bebizonyosodott számomra, hogy rosszabbul élünk. Sokkal rosszabbul, mint ahogy élhetnénk ha tisztesség uralkodna, s egészséges mértékek. De sajnos ehhez sem az emberi, sem a gazdasági feltételek nem adottak. Amíg emberek másoknál akarnak szabadabbak – gazdagabbak, tehetősebbek, hatalmasabbak lenni – addig ez nem az én világom. Tehát elhordott múltunkat, ugyanolyan ócska jelenre cseréltük, csak a színe más, s a foltok, szakadások vannak másutt, de ugyanúgy viseltes, mint korábban. Ideje lenne felnőni már… Alekszijevics látletet adott, diagnózist, de a terápiát magunknak kell kitalálnunk, s megvalósítanunk, hogy valóban felnőjünk a III. évezredhez…Valóban Nobelt érdemlő írás!

4 hozzászólás
sztimi53>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

„A kommunizmus olyan, mint a szesztilalom: nem rossz ötlet, csak nem működik.”
Különböző elbeszélések tárják elénk a múltakat, az elhordottakat. Egy rendszer bukását beszélik el, amely sok ország sorsát is meghatározta. Ilyen az, amikor egy rendszer rossz, felbomlik, jön a remény, a változás szele, de az utána következő is van olyan pocsék, hogy az ember kínzó nosztalgiával emlékszik vissza a régire. A posztszovjet irodalom mostanában gyakran szól erről, és ez a régió, a miénk, talán megérti valamelyest ezt. A váratlanul támadó vadkapitalizmus váratlanul érte a homo sovieticust, úgy látszik sokuk még most sem tudta kiheverni. Hogyan heverte volna ki, amikor meg a háborút sem tudta, amiben hiába volt győztes, rosszabbul élt, mint a vesztes, és persze a sztálini éra is lenyomatot hagyott a lelkükben, a lágerek, a letartóztatások, az eltűnések, hogy hirtelen megint lett isten, pedig évekig nem volt, hogy idegen ország lett a régi nagyhatalomból, szovjetből orosszá és más nemzetiségűvé váltak az emberek, barátból ellenség lett, egyenlőből egyenlőtlen. Persze különböző szemszögek vannak, nem csak a nosztalgia, de a gyűlölet hangján is szólnak az elbeszélők, meg a szeretetén, de elsősorban a szenvedés hangján… más korosztály, más nemzetiség, más gondolatok. Volt aki belekeseredett, volt aki belebolondult ebbe a múlt századba. Ez hát a jelen, megosztott ország(ok), teli gyötrelemmel és ellentéttel. És a jövő? Az milyen lehet? „Akkor majd más önkényurak kerülnek a trónra. Azok is pont úgy fognak lopni, mint a mostaniak. Az összeköpködött lépcsőházak, az elhanyagolt öregek, a cinikus hivatalnokok és a komisz rendőrök itt maradnak. És a kenőpénz továbbra is normális dolog lesz. Mi értelme lecserélni a kormányt, ha mi magunk nem változunk?” Vagy egyszerűen csak „Mi meg csak úgy élünk, ahogy mindig. A szocializmus alatt, a kapitalizmus alatt. Vörös vagy fehér, nekünk egykutya. Csak ki kell húzni tavaszig… Elvetni a krumplit…” Elsőrendű téma, de nem könnyű olvasni. Nekem nagyon lassan sikerült, meg-meg pihentem egy-egy beszámoló után, a levegő akadozott, szorult a mellkasom középtájt, valami sós folyt volna az arcomon. Koncentrált borzalom, az idei év legjobb olvasmánya.

pepege>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Bár korábban viszonylag kevesen hallottak Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónőről, 2015 októberében ez megváltozott, amikor is a Svéd Akadémia neki ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat, indoklásuk szerint „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”.

Az Elhordott múltjaink egy öt könyvből álló regényciklus utolsó darabja, melyben a szerző – saját elmondása szerint – arra a kérdésre keresi a választ, hogy „miért nem vagyunk képesek ezt a végtelen szenvedést szabadságra váltani?” A regény műfaja a „dokumentumriport és a széppróza szintézise”: a „kórus névtelen sokszólamúságából kiváló vallomásmonológok sora”.

Mint ismeretes, a Szovjetunió tagköztársaságai 1991-ben váltak függetlenné, addig tartott a közel 70 éves kommunizmus korszaka. Ebben a könyvben Alekszijevics a posztszovjet embereket (a „szovikat”) szólítja meg: az ő visszaemlékezésükön, történetükön keresztül ismerhetjük meg, hogyan élték meg a kommunizmust, mennyire tudták feldolgozni a megszűnését, illetve be tudtak-e illeszkedni az új rendszerbe. Megannyi sors közös szenvedésének látleletét kapjuk meg, hiszen „egy orosznak szüksége van arra, hogy valamiben higyjen…”, s ez évtizedekig a kommunizmus eszméje volt, amit aztán hirtelen, szinte egyik napról a másikra elvettek tőlük.

Úgy éreztem, inkább az idősebb generáció volt az, aki visszasírta a régi időket, mert nem volt ugyan egyszerű az életük, keményen kellett dolgozniuk, de „nem voltak sem aránytalanul gazdag emberek, sem szegények… hajléktalanok, utcagyerekek… Az öregek megéltek a nyugdíjukból, nem keresgéltek üres üvegeket az utcán. Meg ételmaradékokat.”. Most meg rájuk szakadt a hirtelen jött szabadság, amivel nem tudnak mit kezdeni: minden a pénz körül forog, a boltok roskadásig vannak külföldi áruval – ingek, farmerek, Pepsi- meg Coca-Cola, porszívó, hűtő, vízforraló –, de hiába a bőséges választék, a pénz elértéktelenedett, nem volt miből vásárolni. A másik táborhoz tartozók szintén kommunisták voltak valaha, csak – mihelyt megcsapta a lehetőségek szele – elégették pártkönyvüket, s legtöbbjük úgy viselkedett, mintha soha nem is lett volna az eszme híve. Hiénává váltak, mindent és mindenkit eltapostak, csak az volt a lényeg, hogy minél több pénzhez jussanak, s ezáltal minél nagyobb házuk, autójuk legyen. Alekszijevics tudatosan nem az utóbbi csoportból választotta interjúalanyait, róluk inkább közvetve kapunk információkat.

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a szocializmusban nőtt fel, bár gyermekként a rendszernek azt a szeletét láttam, amelyik a felvonulásokról, mozgalmi dalokról, a Zánkai úttörőtáborról, az aktív közösségi életről szólnak. Nekünk boldog gyermekkorunk volt még akkor is, ha évekig kellett várni, hogy legyen végre egy farmernadrágunk, banánt és narancsot csak karácsonykor ehettünk, az egész faluban az orvosnak, a tanácselnöknek meg esetleg egy-két pártfunkcionáriusnak volt autója, a családi nyaralást esetleg tévében, filmeken láttunk – mi a nyarat a pajtásainkkal töltöttük, mert a szüleinknek dolgoznia kellett. Azt gondolom, két nagy célcsoportja lehet ennek a könyvnek: az egyikbe tartoznak a hozzám hasonlóak, akik inkább mintegy nosztalgiaként gondolnak az elmúlt rendszerre és kapva-kapnak az alkalmon, hogy most már különböző csatornákon keresztül hozzájuthatnak azokhoz az információkhoz, amelyeket korábban még eltitkoltak előlük. Másfelől azok érdeklődését keltheti fel, akik – a posztszovjet emberekhez hasonlóan – az „átkosból” súlyos és kevésbé súlyos terheket hoztak magukkal. Számukra ez a könyv lehet a megbocsátás könyve, mert megtudják az okokat, a hogyanokat a miérteket, sok-sok megindító, szívszaggató, sokkoló sorson keresztül, ami mellett eltörpülnek saját, sőt mindannyiunk gondjai.

Elképzelhetőnek tartom, hogy sokakban felötlődik a kérdés: ennyi oldalon keresztül nem unalmas a riportalanyok „sirámait” olvasni, nem lenne-e jobb megoldás helyette ugyanebben a témában egy fiktív regény? Biztosíthatok mindenkit, hogy sem a mű hossza, sem pedig a tartalma nem fog senkinek sem csalódást okozni: a riport és a széppróza ötvözése messze túlhaladja az elvárásokat. Engem személy szerint mélyen megrázott, több nappal a befejezése után is a hatása alatt voltam, és töprengésre késztetett.

„Rejtelmes valami az orosz ember lelke… Már régóta próbálják megfejteni a titkát.” Úgy érzem, Szvetlana Alekszijevicsnek valamelyest sikerült.

Eredetiben itt: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-12…

12 hozzászólás
Chöpp >!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Szubjektív okok miatt vontam le egy csillagot. Mégpedig azért, mert nem elég, hogy ez a kötet nagy, de nagyon gyakran le is kellett tennem. Sokszor sírtam (én nagyon nehezen viselem és dolgozom fel az emberi agressziót és kegyetlenséget, főleg ha az merőben öncélú) és gyakran támadtak fel bennem olyan érzések és vágyak, amiket nem kedvelek, és amik felett nehezen uralkodom: a gyengék és ártatlanok védelme akár erőszakos módszerekkel is. Úgyhogy nagyon nehéz dolgom volt, de ennek ellenére egy roppant értékes dokumentum gyűjteménynek tartom, és biztosan sokat fogok még olvasni Szvetlana Alekszijevicstől.

pikkupilvi P>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Az itt elmondottak kvintesszenciája számomra az, hogy az egyén, a nép alól nem lehet kirántani a korszakot meghatározó mindent, ideológiát, társadalmi berendezkedést, szokásrendszert egyik pillanatról a másikra. A Szovjetúnió darabjaira hullása a legnagyszabásúbb pálfordulás, ami sokak számára az élet értelmének elvesztését jelentette, és ezt nem lehet feldolgozni. Nem lehet, belerokkan az elme.
Nem sokkal mielőtt olvastam volna a könyvet ünnepeltük a férjem doktoriját, amin a legkülönbözőbb nemzetiségű munkatársai is részt vettek. Az egyik szimpatikus orosz fiú, nem lehet több 35-nél, mesélte, mennyire markáns a népe elnyugatiasodása, az oroszok sajátsága, a romantikus önfeláldozás, nagy eszmékért való lángolás kiveszett a most felnövekvő generációkból. Ugyanez köszön vissza a megszólaltatott fiatalok szavaiból, habár meg kell említeni, párhuzamosan vannak nem kevesen, akik újra Sztálin mellett teszik le a voksukat más és más okból.
Érdekes társadalomrajz is egyben ez a könyv, izgalmas képet fest egy romantikus, élhetetlen, szenvedésében megtisztuló népről.

ppeva P>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Könyvtári példányt olvastam, de alig kezdtem el, már tudtam, hogy ez a könyv kell nekem sajátnak is. Annyiféle gondolat, árnyalat, hang, vélemény kavarog benne, szeretném, ha levehetném néha a polcról, beleolvasgatnék, elolvastatnám családtagokkal.
Ez a könyv nagyon nehéz olvasmány, akkor is, ha ez már a negyedik olvasásom volt az írónőtől, és ismerősként fogadtam a stílusát. Hiszen ebben a könyvben sikerült összesűrítenie Oroszország és a volt Szovjetunió összes könnyét és bánatát. Sikerült megszólaltatni minden létező oldalt, létrehozott egy sok-sokszólamú kórust, valami olyat, ami a görög tragédiákban szól a háttérben. Csak itt nem a háttérben szól, hanem ez maga az élet, maga a tragédia.
Van az utószóban egy idézet Varlam Salamovtól, miszerint „a lágerben szerzett tapasztalatot nem lehet máshol kamatoztatni, csak a lágerben”. Az emberek, akik a Szovjetunióban születtek, ott nőttek fel, úgy érzik, hogy mindazt, amit tanultak, amire nevelték őket, a társadalmi, a mindennapi életben és a munkában szerzett „szocialista” tapasztalataikat kidobhatják a szemétbe. És ezekkel a nevetséges tapasztalataikkal, tudásukkal együtt ők is mehetnek a süllyesztőbe. Nem értik meg őket a gyerekeik sem, és ők is csak a „magukfajtát” értik meg. Az élet túllép rajtuk. Leszakadnak, elszegényednek, elmagányosodnak. Az ő életük, múltjuk csak egy second hand múlt – viseltes, elhordott, szánalmas és szegényeknek való.
A szovjet-orosz rendszerváltás a magyarországinál sokkalta sokkolóbb és durvább volt, ahogy az ottani szocializmus évei is. Az emberek totálisan megzavarodtak, hogy az addigi szinte teljes elzárás, agymosásos dezinformáltság, áruhiány, félelem helyébe először lassan, aztán egyre gyorsabban, majd gátlástalanul behömpölygött az új világ, helyet sem hagyva a réginek. Az emberek egy részét ez annyira sokkolta, hogy visszakívánkozott (volna) az ezerszer elátkozott múltba. A fiatalok pedig, akik nem éltek abban a rendszerben, hajlamosak hősöknek látni a véreskezű uralkodókat és vezéreket, és szánalmas, szerencsétlen balfácánoknak szüleiket és nagyszüleiket. Azt hiszik, szegények, hogy velük ez nem történhet(ett volna) meg. A mi „szekértáboraink”-nál keményebb és bonyolultabb megosztottság alakult ki a társadalomban.
A szovjet múlt súlyos, feldolgozásra váró kérdései közé tartoznak a lágerek, a másképp gondolkozók különböző módszerekkel történő „kiiktatása”, az Afganisztánban folytatott háború, a nemzetiségek elnyomása és a világbirodalmi gondolkodásmód. Súlyos árat fizettek és fizetnek ezekért.
Bonyolult, szerteágazó ez a könyv. Szól mindezekről a problémákról, tragédiákról, tévelygésekről. Maguk a szereplők mondják el történeteiket, az írónő megelégszik a krónikás szerepével. Én pedig ezúttal is tisztelettel fejet hajtok a krónikás előtt, aki nem hagyja, hogy mindez feledésbe merüljön.

mate55>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Tisztelt Szvetlana Alekszijevics! Szeretném megköszönni Önnek, hogy megírta ezt a könyvet. Egy magával ragadó szimfonikus szóbeli „lavinát”, a nyomorúság és romlás „cunamiját”. Talán ha fiatalabb korban találkozom vele, nem lett volna rám ilyen hatással, de most szabályosan gyomorszájba vágott. Azt sem bánom, ha egy könyv megölel, tarkón ragad, vagy ne adj isten az agyagba döngöl. Mert azért vagyok itt, azért olvasom, hogy érezzek valamit irányába. Szvetlana egy újfajta irodalmi műfajra specializálódott, amelyet „hangos regényeknek” neveznek. Ezáltal mutatja be az érzelmek történetét – lélektörténetét. Ezt a könyvet bárhol kinyithatjuk: ez egy hatalmas rádiós tükör. Igen, tükör, ami a legapróbb ráncokat is könyörtelenül megmutatja. Ezután a könyv után nincs helye többé semmiféle öncsalásnak, kegyes hazugságoknak. Gazdag kaleidoszkópot mutat be a régi Szovjetunió összes régiójából. A történetének többsége a Gorbacsov és a Jelcin korszak ígéreteiről szól, az elárult ígéretekről, ahol a tolerancia és a lehetőség helyett az embereket a győztesek és vesztesek közé osztotta. A megszólalók többsége hétköznapi kisemberek, akik a történelem kiszolgáltatottjai, elszenvedői, és ritkább esetben haszonélvezői. Tele dühvel, gyásszal, könnyekkel, váddal, hóhérokkal, de legfőképpen áldozatokkal. Alekszijevics irodalmi érzékenysége nyilvánvalóvá válik írása minden vonatkozásában: ahogyan megszervezi anyagát nyílt kérdésekben, amelyek arra késztetik az alanyait, hogy szembenézzenek mély etikai kihívásokkal. A szerző ezeket a hangokat egy felbecsülhetetlen értékű „kapszulában” rögzíti. Hasznos lehet szem előtt tartani Paszternak, Solohov és Szolzsenyicin Nobel-díjasok írásait is, miközben Alekszijevics újságírói írásait olvassuk azokról a poszt-szovjet lelkiállapotról, akik látták a rendszer zsarnokságát, és megtapasztalták a poszt-szovjet táj pszichológiai kráterekkel és a nyugati gazdagság kopár materializmusával. Mert ma, Oroszországban, mint a világ legtöbb részében, nincs szó. Mondhatsz bármit is, de nem jelent semmit, mert a szó leértékelődött. A módszerek nem változnak, a diktatúra azonos eszközökkel pusztít, amiket jó, ha felismerünk idejekorán. Mert ismerősek ugye? Furcsa véletlen, hogy a könyv tematikája igencsak emlékeztet (egy régebben olvasott) John Reed: Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvére.

5 hozzászólás
kratas P>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Nehéz értékelni ezt a könyvet, mert egy antológiánál vagy novellás kötetnél is vannak gyengébb és erősebb írások, mint ahogy itt is, mégis, ez így lett kerek és egész. Hiszen meg kell mutatni mindkét oldalt – már ha valóban hitelesen akarjuk bemutatni a történteket –, az meg utána az olvasó belátására van bízva, hogy attól függetlenül, hogy mit gondol bizonyos eszmék szimpatizánsairól, hogyan értékeli ezt a könyvet, pártatlanul, vagy elfogultan a saját érzései iránt.
Nem szoktam politizálni, nem szeretem. Olvasás közben az jutott eszembe, hogy mennyi tönkrement élet és mindössze pár ember elvakult hitének köszönhetően és mennyivel „jobbak” a szerző azon könyvei, amelyek a háború hatásairól szólnak. Aztán leesett, hogy hiszen a háborúk is általában pár eszement ötletből születnek. Nem volt jó olvasni ezt a jó könyvet.

1 hozzászólás
Citrompor>!
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Kissé tájékozatlanul, azt sem tudva, hogy most valójában nem klasszikus értelemben vett regénnyel, hanem riportregénnyel találkozom, kezdtem bele a könyvbe, amely várakozásaim szerint a Homo Sovieticus-ról fog szólni. Értve ezalatt azt, hogy ha létezik a szovjet ember definíciója, enciklopédikus összegzése, akkor azt majd itt megtalálom. És tényleg, a szovjet emberről szólt, de nem úgy, ahogy elsőre elképzeltem. Érdekes műfajban, egyfajta sokszólamúságból, véleményzűrzavarból a szerző kiemel egy-egy alakot, akik továbbra is kánonban szólalnak meg egymáshoz képest. Találkozunk a bukott rendszer elvakult híveivel ("vörösökkel"), lánglelkű forradalmárokkal, áldozatokkal és hóhérjaikkal, nemzedékekkel, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy ők még szovjetnek születtek, ahol a népek testvérként éltek, majd acsarkodó oroszokká, fehéroroszokká, ukránokká, azeriekké, csecsenekké, grúzokká váltak. Egymás farkasaivá.

Számomra megdöbbentő volt belesni a konyhákba, ahol a kispolgár forradalmi álmokat szövögetett évtizedekig, majd ugyanúgy megdöbbentő volt a terekre követni őket, ahol a tettek mezejére lépve eszmékért képesek lettek volna, avagy egyesek voltak is fegyverek elé vetni magukat.

Megdöbbentő élmény, amelyet csak kis adagokban lehetett elfogyasztani, ugyanis a könyvben töménytelen borzalommal és emberi tragédiával találkozhatunk.* Fáj. Nagyon fáj. Motoszkál bennem a kérdés, hogy változik-e valami attól, hogy szembesülünk az igazsággal? Ahogyan az egyik interjúalany is megfogalmazza:

„Miért is mondom el? Rajtam ez egyáltalán nem segít. Maga megírhatja… megjelenik… A jó emberek elolvassák, és sírdogálnak rajta egy kicsit, a rosszak meg… a fontos emberek… ők úgysem olvassák majd. Minek is tennék?” (http://moly.hu/idezetek/647497)

Vajon elolvassák azok, akik változtathatnának a dolgok folyásán? Vajon volt értelme a több évtizedes kutatómunkának? Én nagyon remélem, bár titkon tartok tőle, hogy nem jut el oda, ahová igazán el kellene jutnia. Fáj szembesülni az igazsággal, s sokan inkább homokba dugják a fejüket. Ennek ellenére Alekszijevics grandiózus vállalkozásával megpróbál minket rádöbbenteni az igazi értékekre, amelyek úgy tűnik elveszni látszanak, helyette a pénz, a hatalom és a csillogás bűvölete telepszik rá az emberek álmaira.**

"Az „egy darabka irodalom” bárhol felbukkanhat, néha a legváratlanabb helyeken is." (http://moly.hu/idezetek/647503) Ahogy az interjúalanyok megszólalásaiban is. Érdemes átadni magunkat ennek.

* Nem egyszer eszembe jutott olvasás közben a Jeltisev család. Hát, kérem, amit ott látunk, szinte piskóta ahhoz képest, amit a valóság produkálni tud.
** Vö. a „szovjet” felfogással: http://moly.hu/idezetek/646363

7 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma>!

„Én nem szavaztam ezekre a rohadékokra! Én más rohadékokra szavaztam!”

364. oldal

1 hozzászólás
robinson P>!

– Az orosz embernek három erőssége van: a „hátha”, a „ne adj isten”, meg a „valahogy majdcsak”.

446. oldal

Kapcsolódó szócikkek: orosz
5 hozzászólás
pepege>!

Nehéz lett volna elképzelni, hogy anyám üldögél és kézimunkázik, vagy a házat díszítgeti porcelánvázákkal, faragott elefántokkal vagy ilyesmi… Ugyan már, az ilyesmi csak időpazarlás, kispolgári csökevény. A legfontosabb a szellem művelése… a könyvek… Egy kosztümöt húsz évig is lehet hordani, két nagykabát egy életen át kiszolgál, de Puskin kötetei vagy a Gorkij-összes nélkül nem élet az élet.

175. oldal

27 hozzászólás
Kuszma>!

Nézzük a tévét: egy japán robot rozsdás aknákat szedeget a homokból, kihúz egyet, még egyet… A tudomány és a technika diadala! Az emberi értelemé! Igaz, apa sajnálja, hogy a birodalomnak lőttek, és ez nem a mi technikai újításunk… A közvetítés vége felé a robot egyszer csak hibát vét, és felrobban. Ahogy mondani szokás, ha meglátsz egy menekülő tűzszerészt, gyorsan kövesd a példáját. Hát, a robotnak nem volt erre programja. Apa fel van háborodva. „Így pazarolni az import technikát! Talán nincs elég emberünk erre?”

451-452. oldal

2 hozzászólás
pepege>!

…a szabadság az […], amikor úgy élhetsz, hogy eszedbe se jusson a szabadság. A szabadság a normális állapot.

14. oldal

Citrompor>!

Az orosz embernek olyan a szabadság, mint majomnak a szemüveg. Nem tudja, mihez kezdjen vele.

75. oldal

Kapcsolódó szócikkek: orosz · szabadság
1 hozzászólás
Chöpp >!

Gyerekkori emlék – megyünk a moziba, és apám megállít egy pillanatra: „Nézd csak, milyen szép a mama!”

336. oldal

2 hozzászólás
robinson P>!

Az apák ezt mondták: a szabadság az, amikor nem félsz […]

14. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szabadság
pepege>!

Rejtelmes valami az orosz ember lelke… Már régóta próbálják megfejteni a titkát. Ezért olvassák Dosztojevszkijt.

21. oldal

2 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Peter Truscott: Kurszk
Adam Makos – Larry Alexander: Felettünk a csillagos ég
Rick Atkinson: Hajnali hadsereg
Flora Harding: Erzsébet és Fülöp
Hilary Wilson: Egyiptomi asszony
J. R. dos Santos: A 632-es kódex
Ishmael Beah: Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok
Jack Fairweather: Az önkéntes
Heinrich Harrer: Hét év Tibetben
Eve Curie: Madame Curie