Csernobili ​ima 101 csillagozás

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

1986. ​április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják… (tovább)

Eredeti mű: Светлана Алексиевич: Чернобыльская молитва

Eredeti megjelenés éve: 1997

>!
Európa, Budapest, 2016
368 oldal · ISBN: 9789634054627 · Fordította: Pálfalvi Lajos
>!
Európa, Budapest, 2016
368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634053828 · Fordította: Pálfalvi Lajos

Enciklopédia 5


Kedvencelte 20

Most olvassa 28

Várólistára tette 115

Kívánságlistára tette 111

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma MP
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Alekszijevics: szépíró. Ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy a történelmi valóságot képes olyan érzékenységgel megírni, amitől az lélegezni kezd – hanem arról is, hogy nála ez a valóság eszközzé válik, ami elementáris energiával tölti fel a legtisztább értelemben vett irodalmat. A szerző ezúttal Csernobil felidézésével a kettővel ezelőtti nagy világparanoiához nyúl vissza: a nukleáris apokalipszis réméhez. Fáziskéséssel, mondhatnánk, mert azóta már inkább a globális felmelegedéstől, újabban pedig a menekültektől szokás közösségileg rettegni. (Uram Atyám, mekkora könyvet tudna írni ez utóbbi kérdésről Alekszijevics!) Ugyanakkor Csernobil, mint a nagy kibeszéletlen posztszovjet trauma része, messze túlmutat önmagán: nem pusztán az atomerőműről vagy a tudomány tévedéseiről van itt szó, hanem állami felelősségről, a hősiesség és az ostobaság közti elmosódó határvonalról, az életről élhetetlen körülmények között és megfogalmazhatatlan félelmeinkről – tehát kvázi mindenről, és a mindenről Alekszijevics csodásan tud beszélni, beszéltetni. Ezúttal is olyan sokszólamú hangjátékot alkotott, ami nem szájba rág, hanem bízik az olvasó ítélőképességében. Sőt, én ezt a könyvet előző, általam olvasott köteténél is többre becsültem. Éppen azért, mert engem kevéssé foglalkoztat ez a kérdés, és nem is tartom magam atomenergia-ellenesnek – mégis, a Csernobili ima velem is reakcióba lépett, és le is tepert. Eszembe is jutott, hogy itt nemsokára esetleg oroszok fognak atomerőművet építeni. Egy olyan országban, ahol még egy vasútállomást se képesek úgy megcsinálni, hogy felhőszakadáskor ne alakuljon át bányatóvá*. Öhm. Biztató.

* Mer' magának semmi se jó! Csak a panaszkodás, a pánikkeltés! Bezzeg amikor 40 fok van, akkor örülne, ha lenne egy bányató a vasútállomáson!

6 hozzászólás
>!
Bla IMP
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Nagyon egyetértek Alekszijeviccsel, hogy Csernobil tragédiája figyelmeztetően egy új kor kezdetét jelzi. Azon emberi sorsok, családi tragédiák, melyek részletezése szívbemarkoló érzéseket ad az olvasónak, 1986-tól az egész emberiség történetében új idők elkövetkeztét hozta. A XX. század világháborúi után – melyek tízmilliók elvesztését eredményezték – technikai-technológiai fejlődésünk olyan erők létrejöttét mutatja, amelyek képesek önálló életre kelve kitörni a nem mindent ismerő és uraló, nem mindig helyesen döntő emberek alkotta keretek közül, s akár békés viszonyok között képes háborús helyzetet létrehozni, és veszteségeket okozni. Olyan kényszereket kierőszakolni, amellyel – további védelmünk érdekében – megerőszakoljuk a természetet, megszegjük az állat- és növényvilággal kötött hagyományos, íratlan és írott viszonyunkat. Olvasva e könyvet nem tudtam visszafojtani könnyeimet, bár előre tudtam mire készüljek. Alekszijevics – ahogy érzékelem – már csak ilyen. Még nem tartok a felénél sem, de földbetiport…főleg, hogy majdnem érintett voltam, hisz nem sokkal előtte jártam Kievben.

>!
Amadea
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiú élénken felordított, hogy „Csernobil!”, mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról – jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn a könyv olvasásáig –, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja – hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért – mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
És az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni – ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés –, úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez a könyv tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz – a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassú elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem – úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni – nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja – a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit – olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiú kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év múlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka…)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fúj a szél, mondják a rádióban.

Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam – mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.

20 hozzászólás
>!
pepege MP
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

„Éldegél az ember… Hétköznapi kisember. Olyan, mint mindenki körülötte – munkába megy, hazajön a munkából. Átlagos fizetést kap. Évente egyszer szabadságra megy. Van felesége. Gyerekei is vannak. Normális ember! És egy nap hirtelen csernobili emberré változik. Csodalénnyé! Valami olyasmivé, amit senki sem ismer, de mindenkit érdekel. Szeretne olyan lenni, mint mindenki, de már nem megy. Nem lehet, nincs visszatérés a korábbi világba.”

Mi, magyar olvasók még alig ocsúdhattunk fel Szvetlana Alekszijevics tavaly megjelent Elhordott múltjaink című dokumentumregényének sokkjából, amikor az Európa Könyvkiadó gondozásában, szinte napra pontosan a katasztrófa 30. évfordulóján jelent meg a szerző újabb művének magyar fordítása, a Csernobili ima.

Három évtized. Ennyi idő telt el tehát a világ egyik legnagyobb atomkatasztrófája óta. Csernobil – mindenki által rettegett szó még ma is. Rettegett és súlyos titkokat magába záró. Amikor 1986. április 26-án megtörtént a tragédia, a helyi vezetők hozzá nem értése, illetve a felszerelés hiánya mind-mind hátráltatta a veszély elhárítását. Ráadásul a szovjet vezetés igyekezett eltitkolni mindezt, főleg azt tartották fontosnak, hogy nyugat felé ne szivárogjon ki semmilyen hír, mert az a szovjet ideológia, a „tökéletes” szovjet rendszer bukásával lenne egyenértékű. Pontosabban késleltetve ugyan, de közölték a katasztrófa tényét, viszont azt állították, hogy kézben tartják a dolgokat és eltitkolták annak valódi mértékét (ami, véleményem szerint, sokkal nagyobb probléma, mint maga a robbanás). „Nem volt szabad forgatni, titkosítottak Mindent. Ha valakinek sikerült megörökítenie valamit, a megfelelő szervek rögtön elkobozták az anyagot, és demagnetizált szalagot adtak vissza. Nincs híradónk arról, hogyan evakuálták az embereket, hogyan vitték el a marhákat…Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni.”

Alig tudom szavakba foglalni, mit váltott ki belőlem a Csernobili ima. Ez a mű újabb súlyokat rakott a vállamra, melyektől nem tudok szabadulni. Ismerve Alekszijevics fent említett dokumentumregényét, nem riadtam vissza ettől a műfajtól, mert tudtam, hogy nem száraz tényekkel lesz teletűzdelve, hanem ismét megszólaltatta a túlélőket, akik ennyi év után megosztották velünk tragédiájukat, olvashatjuk visszaemlékezéseiket, vallomásaikat, gondolattöredékeiket. „Hazatértünk. Mindent levetettem, megszabadultam minden ruhámtól, amit ott hordtam, kivágtam az egészet a szemétledobóba. Csak a ködvágó sapkámat ajándékoztam a kisfiamnak. Annyira kérte. Abban járt, le nem vette volna. Két évvel ezután megkaptuk a diagnózist: agydaganat…”

Mit is mondhatnék még róla. Talán meséljem el azt, milyen érzés volt a katasztrófa után mozgósított tűzoltók munkája, hogyan élték meg azt, hogy hetek múlva sorban eltávoztak az élők sorából? Vagy meséljek arról, hogyan evakuálták az ott élőket, akik abban bíztak, visszatérhetnek szeretett otthonukba? Hogy ameddig a szem ellátott, minden szennyezett volt, ám az emberek nem akarták elhinni, hogy nem szabad inni a tehén tejéből, nem szabad enni a kertjükben termett zöldségekből? Nem tudták elhinni, mert látszólag minden rendben volt, egészségesnek tűntek. „Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket…Teljes felelősséggel…Én tapostam ki belőlük. Senki sem mentett föl minket a terv teljesítése alól…”

Hasztalan próbálkozás lenne kiragadnom részleteket a túlélők beszámolóiból, hiszen úgy sem tudok megfelelő hatást elérni vele. Ehelyett inkább arra kérek minden olvasót, ne habozzon megismerni a csernobiliak történetét, mely témáját tekintve megrázó és megdöbbentő. Alekszijevicsnek ismételten olyan embereket sikerült szóra bírnia, akik hű képet festenek a csernobili szenvedésről. Jó lenne azt hinni, hogy mindez nem történt meg, hogy Alekszijevics regénye csupán fikció, mert még annak is túlságosan megrázó lenne. De leginkább az lenne megnyugtató, ha az efféle katasztrófák sohasem ismétlődnének meg.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07…

3 hozzászólás
>!
robinson P
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Az ÉLET Csernobil előtt és után. Borzalom, hogy megtörténhetett. Erre a napra és az utána történtekre emlékezni kell. A túlélők, rokonok visszaemlékezéseiből kerekedik ki az, ami már történelem. Ez egy olyan könyv, amit el kell elolvasni, minden fájdalma ellenére. Alekszijevics ezt ábrázolja, hozza emberközelbe. Közérthetően, olvasmányosan minden drámai pátosz nélkül.

>!
B_Niki P
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Hihetetlenül megrázó, döbbenetes beszélgetések, vallomások és kitárulkozások sorakoznak fel ebben a könyvben, amelyen Szvetlana Alekszijevics húsz éven át dolgozott. Hátborzongató, elszomorító és mélyen megérintő. Az ember bőre alá férkőzik mindaz, amit elolvas, nehéz tőle szabadulni. Hosszan el lehet merengeni azon, hogy milyen hatalom van az ember kezében, és annak használata milyen eredményekre vezethet és milyen könnyen balul sülhet el, még akkor is, ha „békés atomról” beszélünk, és nem a háborúk gyűlöletes viharában bevetett tömegpusztító fegyverekről.

„Olyan technikát talált ki az ember, amelyhez még nem nőtt fel. Nem való neki. Lehet pisztolyt adni a gyerek kezébe? Esztelen gyerekek vagyunk.” Esztelenek bizony. Elképesztő, már-már felfoghatatlan az a vakbuzgóság, önáltatás, (ön)feláldozás ahogyan a „szovjet ember” a katasztrófához viszonyult. Lapáttal az atomnak* …
Az olvasó egyszerűen nem talál szavakat a döbbenetre, ami a sorok olvasata nyomán benne támad. Én legalábbis nem találtam. A mentalitásra, miszerint „nincs baj, már kivonult a hadsereg”, a „haditechnika győzedelmeskedik a sugárzás felett”. Erre nincsenek szavak.

Ahogy arra a sok tragikus sorsra sem, ami ebben a könyvben szembejön velünk. Szívfájdító keretbe foglalta az írónő a könyvet. Két özvegy visszaemlékezése nyitja és zárja a kötetet, olyan nőké, akik férjüket a halálos dózisú sugárzás elszenvedése miatt gyötrelmes kínok között veszítették el. Hosszan bámultam ki a villamoson amikor az első ilyen részt olvastam, alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Megrázó volt, épp ezért a könyv felénél hosszabb szünetet is iktattam be az olvasásba.

A könyvben különösen érdekes és szemléletes volt számomra az egyszerű, paraszti sorban élő emberek megszólaltatása. Akik számára szinte hihetetlen volt, hogy a láthatatlan sugárzás egyáltalán létezik, hat rájuk, és annak milyen következményei lehetnek. Ugyanis: „Csernobil nem olyan rémisztő, mint hagyni a krumplit ott rohadni a földben…” … Hát igen. De az egyszerű ember is rájött hamar, hogy valami baj van ott, ahonnan a méhek eltűnnek, ahol a bogarak és rovarok mélyen beássák magukat a földbe, ahol nem szól madárdal, csak néma csend honol. És ez várhatóan így lesz még a mi életünk után is, száz, ezer évekkel később is. Szinte fölfoghatatlan.

A könyvben visszaköszön az Elhordott múltjainkból már ismerős szovjet ember, szovjet lelkület (igen, az a fajta, aki lapáttal megy az atomnak…). Aki tömegek életét áldozza fel hiúságból, hatalmi játszmákat játszva vagy egyszerű tudatlanságból. Félelmetes és egyben szomorú. Még ha önkínzó olvasmány is, akkor is megéri elolvasni, el kell olvasni egyszer.

* https://moly.hu/idezetek/674429

2 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth P
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Csernobil, mint jelenség, sőt, fogalom, nem egyszerűen az atomenergia megszelídíthetetlen erejével vívott harcunkról szól. Szerintem még csak nem is az ember kisszerűségét és a tudomány bukását jelképezi – ezeknél sokkal több van benne, valami olyasmi, amit jelen állás szerint csak az oroszok érthetnek igazán. Alekszijevics könyvében talán a következő mondat foglalja össze legjobban a baleset mögött meghúzódó valódi tragédiát: „Oroszország sosem mentette meg az embereit, mert nagy, végtelen.”*

Igen, Oroszország nem mentette meg az embereit – így nem egyszerűen egy természeti, ipari, vagy tudományos katasztrófával nézünk szembe a kötetet lapozgatva, hanem egy exodus-szal, egy valóságos holokauszttal, amiben a mindig végtelen emberanyagból gazdálkodó, ebből fakadóan már-már genetikailag közönyös és tohonya, képmutató hatalom életek tízezreit dobta oda a máglyára. Mással nehéz volna magyarázni, miért ennyire letaglózó, szörnyű, józanésszel feldolgozhatatlan a csernobiliak szenvedése, miközben világunk azóta átélt már jó pár legalább ennyire tragikus szerencsétlenséget (bár nem biztos, hogy ebben az esetben van értelme bármiféle mérce felállításának). A riportregény ilyen tekintetben akár egy felhizlalt, különálló fejezete is lehetne az Elhordott múltjainknak, hiszen az atomerőműben bekövetkezett robbanás tökéletesen illik az összeomló Szovjetunió végnapjaiban lezajlódó események sorozatába. Szerintem Alekszijevics sem véletlenül fektette arra a motívumra a hangsúlyt, hogy a drámai első éjszaka után a rendszer egészségtelen működése csak tovább rontott az egyébként is megnyomorított emberek helyzetén. Ennek megfelelően a könyve nem akar sem természetvédelmi, sem tudománytörténeti, sem atomenergia-ellenes himnusz, vádirat, vagy szembesítés lenni, csak halkan elmormolt ima egy patakparton, abban a reményben, hogy a víz majd messzire viszi a tompa szavakat. Hát messzire vitte…

Az írónő Nobel-díja hivatalosan „a jelenkor szenvedéseinek” és „a bátorságnak” állított emlékművének szól, de ha csak az idehaza megjelent könyveit nézzük végig, valahogy mindig a fent beidézett mondat lesz az, ami mindegyikre illik majd: nők és árvák a háborúban, fiatal fiúk az afganisztáni megszállásban, egyszerű életek a darabokra hulló Szovjetunióban. Nem mellesleg a Csernobili imának van egy titkos kis mellékfonala, ami a Tádzsikisztánból menekülő oroszok élményeiből merít (számomra a legtöbb csernobili beszámolónál is megrázóbb volt ez a néhány oldalacska!**). Újabb plusz adalék, hogy a monológok sora minden eddiginél elevenebb képet fest a szovjet ember lelkivilágáról, gondolatairól, vízióiról és naivitásáról, megtört öntudatáról. Mindez az én szememben nem szól másról, mint az oroszok elmúlt évszázados kálváriájáról, ami úgy tűnik, sehogy sem akar véget érni – de a közöny vaskos leplét végre lerángatják róla, és ezért nem csak egy irodalmi Nobel-díj dukál, hanem annál sokkal több…

*De a könyv hátoldalán lévő mondat sem piskóta („Mi ez – a múlt vagy a jövő?”) – félelmetesen összecseng az ikonikus „Oroszország múltja Oroszország jövője” gondolattal!
**Ez már csak azért is beszédes, mert fóbiás félelem fog el a radioaktivitástól és a sugárbetegségtől, és ezt a könyvet is annak a tízéves gyerekeknek a kíváncsiságával kezdtem olvasni, aki a takaró alatt kuksolta végig az X-Aktákat, de már a zenéjétől majdnem sikítva rohant ki a szobából…

>!
Európa, Budapest, 2016
368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634053828 · Fordította: Pálfalvi Lajos
3 hozzászólás
>!
eme P
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Hihetetlen ereje van a szövegnek. Még akkor is, ha egy idő után megszokod a borzalmakat, kissé hétköznapi unalomba váltanak át a megidézett történetek. Ez is hozzátartozik a katasztrófák történetéhez, meg a róluk szóló narratívákhoz, megéléshez, befogadáshoz – emberi természetünkhöz végső soron. spoiler
Nem lehet állandóan félelemben élni, képtelen erre az ember, eltelik egy kis idő, és kezdődik a hétköznapi emberi élet.

A köteten végig érződik a számos KZ- és gulágnarratívával való hasonlóság. Ezer és egy apró részleteiben (többek közt pont a borzalomhoz, állandó életveszélyhez való hozzászokás fenti megállapításában), de pszichológiájában, filozófájában, mítoszalkotó szándékában, vagy épp az elbeszélés lehetséges csapdáitól való óvakodásában is. A szerző expliciten is kijelenti, Csernobil tovább ment, mint Auschwitz és Kolima, egyetemességében, megváltozott ellenségképében… Ezáltal a XX. század legfontosabb eseményei mellé, sőt fölé helyezi a katasztrófát. Érdekes kérdés, mennyiben volt hatással a szerzőre a kétségkívűl általa is ismert lágerirodalom, mennyire ezek hatására (is) alakult a regény filozófiája, illetve mennyiben tulajdonítható ez a filozófia a csernobili vagy csernobil utáni hétköznapi ember a regényben is gyakran kihangsúlyozott elmélkedő hajlamának. Hol végződik az egyes emberek tanúvallomása, és hol kezdődik a szerző alkotómunkája, aki Csernobil számára méltó helyet kér az emberiség történelmében. Nem én leszek az, aki ezt a kérdést megválaszolja, de mindenesetre rendkívül érdekes és gondolatébresztő, ahogy Alekszijevics a posztcsernobili ember világáról szól.
Bár érinti a borzalmat (néha nagyon is), regénye mégis elsősorban a hétköznapokról szól – az atomkatasztrófa és a Szovjetunió összeomlásának kettős sokkjáról, pontosabban a kezdeti kábult, döbbent csöndből felébredt emberek mindennapjairól. Családról, szerelemről, gyerekekről. Emberről, állatról, növényről. Érzésekről, magatartásokról, világnézetről. Élethez, halálhoz, világhoz való viszonyról, ennek megváltozásáról. Időről, térről, tudományról. Többszörös csalódásról, felelősségről és felelőtlenségről. Hatalomról, kiszolgáltatottságról, hőskultuszról. Hitről, csodákról, szabadságról. Otthonvesztésről, hontalanságról, megtalált paradicsomról. Viccekkel, pletykákkal is tarkított hétköznapokról. Mindez apró mozaikokból felépítve, gyakran egy-egy fényképszerűen kimerevített, időből kivágott pillanat segítségével, amelyek szinte beleégnek az ember retinájába. Hetek múlva is kísérnek és kísértenek.

Vannak ismerős mozzanatok is – elsősorban a kelet-európai hanyagság. A kilopjuk-amit-lehet hozzáállás. Majd a szétlopjuk-széthordjuk-amit lehet. Hirosima háromszázötvenszeresének minden szennyezettségével. Aztán az elhallgatás, a leplezés. A nemtörődömség, a hozzá nem értés, a gátlástalan önzés. Az emberi élet semmibe vevése. Nem működő vagy épp nem megfelelő érzékelők, elhazudott értékek, titkosított kórházi adatlapok. Becsapott, ámított, félrevezetett, kiszolgáltatott emberek. Sugárszennyezett, gyötrődő testek és ideológiától szennyezett, elzsongított agyak…

Az ember óhatatlanul elgondolkodik törékenységén és sérülékenységén. Meg persze gyarlóságain és indokolatlan magabiztosságán.
Csernobil Dosztojevszkijnek való téma. Kísérlet az ember igazolására – hangzik el a regényben. Lehetőség az önmagunkkal – szabadságunkkal, külső-belső határainkkal – való szembenézésre.

Ha pedig nincs színe, akkor olyan, mint Isten. Isten mindenhol ott van, de nem látja senki.

Pedig teremnek az almafák a gyümölcsösben, levél nő a fán, érik a krumpli a földben… Szerintem nincs is semmiféle Csernobil, csak kitalálták.

Isten által elvett senkiföldje Csernobil. Paradicsom, melyből kiűzetett az ember. És paradicsom, melyben illegális zónalakók megtalálják a földi hatalomtól való felszabadulás nyugalmát. Abszurd vidék, ahol nemcsak embert és állatot, de tárgyakat, házakat, erdőket, sőt földet is temettek. Földet a földbe. Visszatér önmagába. Akár a saját farkába harapó idő.

A csernobili ember élő fekete dobozokként regisztrálja az információkat, közben meg értelmet és mentséget keres a szenvedésben. Radiofóbia, betegség és kiárusított félelem földjén él. Furcsa, sztrugatszkiji Zónában, ahol seftelnek a félelemmel, és groteszk piknikkel szolgálnak az extrém turizmus kedvelőinek. Ennyire unalmas lett az élet?
Alekszijevics meg figyelmeztető kórusként szólaltatja meg a likvidátorok, likvidátorfeleségek, önkéntesek, katonák, illegális zónalakók, tudósok, gyerekek sorát. Ahogy olvasod, egyre világosabb, Csernobil legalább annyira jelen, mint múlt. A jövőről nem is beszélve. És nemcsak Csernobil, hanem az egész csernobili világ.
Az elhallgatással és elhallgattatással együtt.
Maradjunk csak az atomkatasztrófánál (hagyjuk a politikát békén):
Hatszázezer likvidátort irányítottak Csernobilbe.
A hivatalos statisztikák szerint a közvetlenül a katasztrófának betudható halálos áldozatok száma alig harminc körüli.
Fehéroroszországban évről évre emelkedik az országban a rákos megbetegedések száma, egyre több a szellemileg elmaradott, idegi-pszichikai rendellenességektől és genetikai mutációktól szenvedő gyerek. Csakhogy a betegségek és a sugárhatás közti összefüggést bizonyítani kell, ami egyelőre várat magára… Adatbank hiányában.
Nem kell konteóhívőnek lenni ahhoz, hogy érezze az ember, valami bűzlik Dániában…
És ha már Dánia – Csernobil után harminc évvel a Nyugat- és Észak-Európában végzett mérések szerint a vadállatokban a sugárfertőzés átlagértéke a megengedett tízszerese. Persze lehet, hogy ez nem jelent semmit…

3 hozzászólás
>!
Lénaanyukája
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

1986. Emlékszem rá, hiszen már tizenkét éves nagylány voltam. Januárban néztük a tévét, és elborzadtunk, mikor a híradóban bemutatták, ahogy a Challanger felszáll, majd felrobban. Többször is bemutatták. Íme, ilyen a rothadó kapitalizmus. Még egy űrhajót sem bírnak összerakni rendesen.
Aztán eljött az április vége, és 28-án este egy rádióhírekben bemondták, hogy a csernobili nukleáris erőműben robbanás történt. A hírt a BBC-től vette át egy bátor hírszerkesztő. Letiltották őt is és a hírt is. Mégis szépen elterjedt, úgyhogy reagálni kellett valahogy a médiában, igen, valóban történt egy baleset, de nincs semmi probléma, urai vagyunk a helyzetnek, és egyébként is csak három áldozat van. Ezt már akkor se hitte el senki.
Később egyre több információ jött, a rendszerváltás után pedig kiderült minden.
Ez a könyv egy nagy gyomorbarúgás. Mintha egy elvadult disztópiát olvastam volna, mintha a World War Z lenne. Csakhogy ennek minden szava igaz. Borzasztó volt, fojtogatott, sírnom kellett, és állandóan elnézést kértem az összes viccért, amit Csernobil rovására mondtam.
Elszörnyedtem, hogy a szovjet emberek valóban ennyire elvakultak voltak, mindent elhittek a propagandának, elhitték, hogy a vodka meggyógyítja őket, hogy ami nem látszik, az nincs is, amit pedig a tévében bemondanak, az szentírás, mert a vezetés csak jót akar nekik. Aztán elgondolkoztam azon, hogy mi változott azóta? Semmi. Az emberek ugyanolyan buták és hiszékenyek, a stroncium felezési ideje pedig tizennégymillió év.

3 hozzászólás
>!
sztinus 
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Nincsenek szavaim.
Rögtön gyomrossal indít,és úgy is hagy.
Tetszik,hogy sok társadalmi réteget szólít meg; és gyerekeket is.
Megrázó, félelmetes, szomorú.
Hétvégén megkérem a szüleimet, hogy meséljenek mèg nekem.

12 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma MP

Voltam Németországban, és láttam, hogy minden német gondosan szétválogatja a szemetet: ebbe a konténerbe mennek az átlátszó üvegek, abba a zöldek… A dobozos tej tetejét külön műanyag tárolóba teszi, a dobozt meg oda, ahol a papírt gyűjtik. A fényképezőgép elemét megint máshová. Külön tárolják a biohulladékot… Dolgozik az ember… El sem tudnám képzelni a magunkfajtát, amint ilyen munkát végez: fehér üveg, piros üveg – számára ez unalmas és megalázó lenne. A jó édesanyátokat! Inkább visszafordítani a szibériai folyókat, az kéne neki… Valami ilyesmi… Csak előre, mint süket disznó a búzában… Meg kell változnunk ahhoz, hogy életben maradjunk.

201. oldal

3 hozzászólás
>!
B_Niki P

Van bármi is, ami szörnyűbb az embernél?

89. oldal

Kapcsolódó szócikkek: ember, emberiség
1 hozzászólás
>!
Ezüst P

Egy ukrán menyecske szép nagy piros almákat árul a piacon. Így kínálja: „Almácskát vegyenek! Csernobili almácskát!” Azt tanácsolja neki valaki: „Asszonyság, ne vallja be, hogy csernobili az alma, mert a nyakán marad.” – „Na ne mondja! Viszik, mint a cukrot! Ki az anyósának, ki a főnökének!”

74. oldal

1 hozzászólás
>!
robinson P

Mi mást mondhatnék még? Élni kell. Semmi több…

81. oldal

>!
mate55 

Félek az embertől. És mindig találkozni akarok vele. Egy jó emberrel.

>!
Futóhomok P

A szovjet mentalitásról. Elbukott… Szétesett a Szovjetunió… De még sokáig várta mindenki a segítséget a nagy, hatalmas országtól, amely már nem létezett. Az én diagnózisom… Érdekli? A börtön és az óvoda keveréke, ez a szocializmus. Az ember odaadta az államnak a lelkét, a lelkiismeretét, a szívét, cserébe pedig kapott élelmiszer-fejadagot.

190. oldal

2 hozzászólás
>!
saribo P

Kettéoszlott a világ: vagyunk mi, csernobiliak, meg ők, mindenki más. Észrevette? Itt nálunk nem azt hangsúlyozzuk: fehérorosz vagyok, ukrán vagyok, orosz vagyok… Mindannyian csernobilinak nevezik magukat. „ Mi csernobiliak.” vagy „csernobili ember vagyok”. Mintha egy külön nép lennénk… Új nemzet…

168. oldal

>!
Ákos_Tóth P

Azt mondta körülöttünk mindenki akkoriban: „Meghalunk, meghalunk… Kétezerre kihalnak a fehéroroszok.” Hatéves lett a lányom. Pont a baleset napján. Lefektettem aludni, ő meg a fülembe súgja: „Papa, élni akarok, én még kicsi vagyok.”

63. oldal (Európa, 2016)

>!
robinson P

Nem tudom, miről meséljek… A halálról vagy a szerelemről? Vagy a kettő ugyanaz…

13. oldal

>!
Ezüst P

A gonosz mechanizmusa az apokalipszis idején is működni fog. Ezt megértettem. Az emberek ugyanúgy pletykálkodnak majd, benyalnak a főnökségnek, megmentik a tévéjüket és a perzsabundájukat. Az ember még a világvége előtt is ugyanolyan marad, amilyen most. Mindig ugyanolyan.

155. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Frederik Pohl: Csernobil
Piers Paul Read: Uramisten, mit tettünk!
Vitalij Szkljarov: Holnap volt Csernobil
Dexter Masters: Baleset
Simonffy Géza: A felébresztett atommag
E. H. Burhof: Mit hozhat az atomenergia az emberiségnek
James Horne Morrison: Isten és az atom
Virágh Elemér – Pálmai György: Atomtechnika és környezetvédelem
Vértes Attila (szerk.): Szemelvények a nukleáris tudomány történetéből
Wojnárovits László: Sugárkémia