1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.
A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek… (tovább)
Csernobili ima (Az utópia hangjai 4.) 1309 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1997
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Kapszula Könyvtár Európa
Enciklopédia 196
Szereplők népszerűség szerint
Ádám · tudós · partizánok · Dmitrij Ivanovics Mengyelejev · Éva · Szvetlana Alekszijevics · újságíró · Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka
Helyszínek népszerűség szerint
Oroszország · Pripjaty · Csernobil · Csernobili atomerőmű · Hirosima
Kedvencelte 161
Most olvassa 159
Várólistára tette 651
Kívánságlistára tette 535
Kölcsönkérné 12
Kiemelt értékelések
Nem és nem szabad elhallgatni azt, ami 1986-ban történt! Alekszijevics leírta, amit a csernobiliak elmeséltek neki, kendőzetlenül, őszintén és rendkívüli empátiával. 20 évig gyűjtötte a történeteket. Nem ítélkezett, nem alkotott véleményt, csak lehetőséget adott, hogy a világot megrengető atomerőmű-katasztrófa áldozatai hallathassák a hangjukat, hogy valakinek (az egész világnak) elsírhassák bánatukat, fájdalmukat. Olvassátok el, és hagyjátok, hogy rátok is olyan mélyen hasson ez a szívszorító, igaz történet, ahogy rám is! Ne engedjük, hogy a világ elfelejtse Csernobilt!
https://youtu.be/wwEh6spqo10
Alekszijevics: szépíró. Ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy a történelmi valóságot képes olyan érzékenységgel megírni, amitől az lélegezni kezd – hanem arról is, hogy nála ez a valóság eszközzé válik, ami elementáris energiával tölti fel a legtisztább értelemben vett irodalmat. A szerző ezúttal Csernobil felidézésével a kettővel ezelőtti nagy világparanoiához nyúl vissza: a nukleáris apokalipszis réméhez. Fáziskéséssel, mondhatnánk, mert azóta már inkább a globális felmelegedéstől, újabban pedig a menekültektől szokás közösségileg rettegni. (Uram Atyám, mekkora könyvet tudna írni ez utóbbi kérdésről Alekszijevics!) Ugyanakkor Csernobil, mint a nagy kibeszéletlen posztszovjet trauma része, messze túlmutat önmagán: nem pusztán az atomerőműről vagy a tudomány tévedéseiről van itt szó, hanem állami felelősségről, a hősiesség és az ostobaság közti elmosódó határvonalról, az életről élhetetlen körülmények között és megfogalmazhatatlan félelmeinkről – tehát kvázi mindenről, és a mindenről Alekszijevics csodásan tud beszélni, beszéltetni. Ezúttal is olyan sokszólamú hangjátékot alkotott, ami nem szájba rág, hanem bízik az olvasó ítélőképességében. Sőt, én ezt a könyvet előző, általam olvasott köteténél is többre becsültem. Éppen azért, mert engem kevéssé foglalkoztat ez a kérdés, és nem is tartom magam atomenergia-ellenesnek – mégis, a Csernobili ima velem is reakcióba lépett, és le is tepert. Eszembe is jutott, hogy itt nemsokára esetleg oroszok fognak atomerőművet építeni. Egy olyan országban, ahol még egy vasútállomást se képesek úgy megcsinálni, hogy felhőszakadáskor ne alakuljon át bányatóvá*. Öhm. Biztató.
* Mer' magának semmi se jó! Csak a panaszkodás, a pánikkeltés! Bezzeg amikor 40 fok van, akkor örülne, ha lenne egy bányató a vasútállomáson!
Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiú élénken felordított, hogy „Csernobil!”, mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról – jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn a könyv olvasásáig –, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja – hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért – mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
És az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni – ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés –, úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez a könyv tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz – a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassú elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem – úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni – nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja – a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit – olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiú kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év múlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka…)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fúj a szél, mondják a rádióban.
Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam – mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.
Nehéz írni róla, mert ekkora hatást ritkán gyakorol rám könyv. A sorozatot még akkor láttam, mikor megjelent.. de a könyv. Nos, sokkal szívszorítóbb, sokkal borzasztóbb, mint amit a képkockákon láthatunk. Pedig az is megrázott, bevallom.
Hatalmas kutató munka rejlik ebben a műben. Iszonyú nehéz lehetett ezt végigcsinálni. Együtt sírtam a szereplőkkel.. Mindegyikük története nagyon megérintett.
Szvetlana Alekszijevics gyönyörű munkát adott ki a kezéből. Nem ítélkezik, nem alkot véleményt, csak meghallgatja a csernobiliak történetét. Óriási tisztelettel bánt mindegyik hőssel, aki hajlandó volt elmesélni mi történt vele.
Mindenkinek olvasnia kellene. ❤
1986.április 26.-a fekete betűs nap az emberiség történetében. A csernobili atomerőmű balesete nemcsak Fehéroroszország, nemcsak Európa, de az egész világ számára tragédia volt. A mai napig hatással van ránk, az állatokra, a növényzetre, az egész élővilágra és még nagyon sokáig fogunk szenvedni miatta. A könyv olvasása során végig gombóc volt a torkomban, és nagyon sokszor a sírás fojtogatott, ahogy olvastam a visszaemlékezéseket. Be kell valljam, hogy ritka, amikor egy mű ennyire megvisel, hogy még napokkal a befejezése után is rosszul érzem magam a bőrömben, és szégyenlem magam, hogy egy olyan világban élek, amikor az emberek ennyire felsőbbrendűnek tartják magukat és ennyire kizsákmányolják a természetet. Nagyon sajnálom az áldozatokat, akik az emberi felelőtlenség miatt ekkora szenvedésen estek-esnek át.
Úristen, hogy ez mekkora könyv.
Az ilyenekre két Nobelt is lehetne adni. Az az egy kevés is neki, amit megkapott.
Húsz év kutatásai, beszámolói és beszélgetései, egységes művészi formába öntve, el nem felejthető módon.
Ha csak Csernobilról szólna, arról a traumáról, amely Fehéroroszországot, Ukrajnát, a volt Szovjetuniót, no meg az egész emberiséget érte (és még negyvennyolcezer évig aktuális lesz, ahogy a könyv vége mondja), akkor is nagy könyv volna. De annál jóval többről szól.
Mitől trauma a trauma? (A nyilvánvalón kívül.) Attól, hogy józan elmével nem lehet elhinni. Még az se fogja fel, aki ott áll vele szemben. Mi teszi még súlyosabbá? Mindenekelőtt a temérdek hazugság, elhallgatás, hozzá nem értés, csinovnyik-hozzáállás (így kell szépen mondani a szolgalelkűséget), pozícióféltés, vádaskodás, rágalmazások, gyűlöletkeltés, gyanakvás, rosszul értelmezett hősiesség – meg a szándékos gonoszság is.
Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/09/szvetlana_…
Nagyon egyetértek Alekszijeviccsel, hogy Csernobil tragédiája figyelmeztetően egy új kor kezdetét jelzi. Azon emberi sorsok, családi tragédiák, melyek részletezése szívbemarkoló érzéseket ad az olvasónak, 1986-tól az egész emberiség történetében új idők elkövetkeztét hozta. A XX. század világháborúi után – melyek tízmilliók elvesztését eredményezték – technikai-technológiai fejlődésünk olyan erők létrejöttét mutatja, amelyek képesek önálló életre kelve kitörni a nem mindent ismerő és uraló, nem mindig helyesen döntő emberek alkotta keretek közül, s akár békés viszonyok között képes háborús helyzetet létrehozni, és veszteségeket okozni. Olyan kényszereket kierőszakolni, amellyel – további védelmünk érdekében – megerőszakoljuk a természetet, megszegjük az állat- és növényvilággal kötött hagyományos, íratlan és írott viszonyunkat. Olvasva e könyvet nem tudtam visszafojtani könnyeimet, bár előre tudtam mire készüljek. Alekszijevics – ahogy érzékelem – már csak ilyen. Még nem tartok a felénél sem, de földbetiport…főleg, hogy majdnem érintett voltam, hisz nem sokkal előtte jártam Kievben.
„Maga a „csernobili” szó is mindmáig olyan, mint egy hangjelzés. Mindenki fölkapja rá a fejét….”
A huszadik század végének egyik legtragikusabb eseménye volt a csernobili atomkatasztrófa, amely 37 év után is népszerű téma. Könyvek íródnak róla, sorozatok készülnek és persze nem hiányozhatnak a rémtörténetek sem. Amikor bekövetkezett ez a szörnyű katasztrófa, mindössze két éves voltam, szinte nem emlékszem vele kapcsolatban semmire. Érdeklődéssel olvastam az erről szóló cikkeket és természetesen a sorozatot is megnéztem és most sorra került a Szvetlana Alekszejevics dokumentumregénye is.
Az írónő a túlélőkkel készített interjút és azt adta közre munkájában. Aki az események lineáris elbeszélésére lenne kíváncsi egy könnyed regény formájában, annak sajnos egy másik könyvet kell keresnie a témában. A kötet ennek köszönhetően egyedi szerkezetű, amolyan keretbe foglalt elbeszélések halmaza. A szerző által kezdésként és zárásként egyaránt egy-egy asszony tragikus sorsát ismerhetjük meg, akik megtalálták a boldogságot egy-egy férfi személyében valamikor a nyolcvanas évek közepének Szovjetuniójában és ezt zúzta szét Csernobil, mivel mindkét férfi a frissen sugárzó helyszínre lett kivezényelve, amely megpecsételte a sorsukat. E két szívszorító történet között pedig megismerhetjük milyen hatással volt magára a hétköznapi emberre a tragédia. Megismerhetünk öregembereket, akik nem mentek el a kiürített zónából, mivel ők túlélték a második világháború és a sztálini terror rémségeit, a zónaként megbélyegzett hely pedig a hazájuk és nem szeretnék elhagyni. Átérezhetjük a kitelepített családok helyzetét, akiket a másik városban élők már megbélyegzettként kezeltek Láthatjuk ahogy magára maradnak az állatok és azok hogyan reagálnak a teljesen üresen hagyott falvakban és városokban. Végigkövethetjük a kiürítésben és a romok eltakarításában segédkező katonák reakcióit, akiket az akkori propaganda hősként kezelt, de maguk az érintettek is kíváncsiak hogyan vélekedtek róluk az idő elteltével:
„Világgá kürtölték az újságok a hősiességünket… Hogy micsoda hős legények vagyunk… Komszomolista önkéntesek!
És kik voltunk valójában? Mit csináltunk? Ezt szeretném megtudni. Szívesen olvasnék róla. Pedig magam is ott voltam…”
Láthatjuk a tudósok reakcióját és azt, ahogyan a hatalom kezelte az esetet. A kötetben megszólaló visszaemlékezők történeteiből pedig kikövetkeztethetjük, hogy hiába a glasznoszty, a peresztrojka és a puhábbnak tekintett Gorbacsov uralma, a vér nem válik vízzé, és egyből a bűnöst keresték, mert „Mi még mindig sztálinista ország vagyunk…. És él a sztálinista ember…”. Egyben az elbeszélésekből azt is átérezhetjük, hogy egy új korszak kezdődött, amely megadta a végső lökést a 20. századik egyik főszereplőjének a koporsójába.
A sok torokszorító, indulattól sem mentes elbeszélésben láthatjuk, hogy az ember a legnagyobb katasztrófa közepén se veszíti el a humorát, amely még gyilkosabb lesz ettől és nagyon morbid szösszenetek születnek:
„Csernobil után mindent meg lehet enni, de utána ólomdobozba kell zárni a sz**t, és el kell ásni.”
„Fölküldtek a tetőre egy amerikai robotot, dolgozott öt percet – leállt. A japán robot dolgozott kilenc percet – leállt. Az orosz robot dolgozott két órát. Parancsot kap adóvevőn: „Ivanov közlegény, lejöhet rágyújtani”.”
A kötet a cseppet sem vidám téma ellenére könnyen magával ragadhatja az embert, mivel nagyon érdekesen van megírva, köszönhető az írónő stílusának. A végső üzenete pedig a következő ma emberének az ál-és rémhírek virágkorában:
„Az emberek minden nyomtatott szót készpénznek vettek, pedig senki sem írt igazat. Nem is mondtak igazat. Egyrészt mindent eltitkoltak, másrészt meg nem mindent értettek. A pártfőtitkártól a házmesterig bezárólag.”
Csernobil témája még 37 év után is érdekes az ember számára, ez a kötet kötelező olvasmány azoknak, akik a hétköznapi emberek által átélt, az eseményekhez kapcsolódó történeteket szeretnének megismerni!
„Éldegél az ember… Hétköznapi kisember. Olyan, mint mindenki körülötte – munkába megy, hazajön a munkából. Átlagos fizetést kap. Évente egyszer szabadságra megy. Van felesége. Gyerekei is vannak. Normális ember! És egy nap hirtelen csernobili emberré változik. Csodalénnyé! Valami olyasmivé, amit senki sem ismer, de mindenkit érdekel. Szeretne olyan lenni, mint mindenki, de már nem megy. Nem lehet, nincs visszatérés a korábbi világba.”
Mi, magyar olvasók még alig ocsúdhattunk fel Szvetlana Alekszijevics tavaly megjelent Elhordott múltjaink című dokumentumregényének sokkjából, amikor az Európa Könyvkiadó gondozásában, szinte napra pontosan a katasztrófa 30. évfordulóján jelent meg a szerző újabb művének magyar fordítása, a Csernobili ima.
Három évtized. Ennyi idő telt el tehát a világ egyik legnagyobb atomkatasztrófája óta. Csernobil – mindenki által rettegett szó még ma is. Rettegett és súlyos titkokat magába záró. Amikor 1986. április 26-án megtörtént a tragédia, a helyi vezetők hozzá nem értése, illetve a felszerelés hiánya mind-mind hátráltatta a veszély elhárítását. Ráadásul a szovjet vezetés igyekezett eltitkolni mindezt, főleg azt tartották fontosnak, hogy nyugat felé ne szivárogjon ki semmilyen hír, mert az a szovjet ideológia, a „tökéletes” szovjet rendszer bukásával lenne egyenértékű. Pontosabban késleltetve ugyan, de közölték a katasztrófa tényét, viszont azt állították, hogy kézben tartják a dolgokat és eltitkolták annak valódi mértékét (ami, véleményem szerint, sokkal nagyobb probléma, mint maga a robbanás). „Nem volt szabad forgatni, titkosítottak Mindent. Ha valakinek sikerült megörökítenie valamit, a megfelelő szervek rögtön elkobozták az anyagot, és demagnetizált szalagot adtak vissza. Nincs híradónk arról, hogyan evakuálták az embereket, hogyan vitték el a marhákat…Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni.”
Alig tudom szavakba foglalni, mit váltott ki belőlem a Csernobili ima. Ez a mű újabb súlyokat rakott a vállamra, melyektől nem tudok szabadulni. Ismerve Alekszijevics fent említett dokumentumregényét, nem riadtam vissza ettől a műfajtól, mert tudtam, hogy nem száraz tényekkel lesz teletűzdelve, hanem ismét megszólaltatta a túlélőket, akik ennyi év után megosztották velünk tragédiájukat, olvashatjuk visszaemlékezéseiket, vallomásaikat, gondolattöredékeiket. „Hazatértünk. Mindent levetettem, megszabadultam minden ruhámtól, amit ott hordtam, kivágtam az egészet a szemétledobóba. Csak a ködvágó sapkámat ajándékoztam a kisfiamnak. Annyira kérte. Abban járt, le nem vette volna. Két évvel ezután megkaptuk a diagnózist: agydaganat…”
Mit is mondhatnék még róla. Talán meséljem el azt, milyen érzés volt a katasztrófa után mozgósított tűzoltók munkája, hogyan élték meg azt, hogy hetek múlva sorban eltávoztak az élők sorából? Vagy meséljek arról, hogyan evakuálták az ott élőket, akik abban bíztak, visszatérhetnek szeretett otthonukba? Hogy ameddig a szem ellátott, minden szennyezett volt, ám az emberek nem akarták elhinni, hogy nem szabad inni a tehén tejéből, nem szabad enni a kertjükben termett zöldségekből? Nem tudták elhinni, mert látszólag minden rendben volt, egészségesnek tűntek. „Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket…Teljes felelősséggel…Én tapostam ki belőlük. Senki sem mentett föl minket a terv teljesítése alól…”
Hasztalan próbálkozás lenne kiragadnom részleteket a túlélők beszámolóiból, hiszen úgy sem tudok megfelelő hatást elérni vele. Ehelyett inkább arra kérek minden olvasót, ne habozzon megismerni a csernobiliak történetét, mely témáját tekintve megrázó és megdöbbentő. Alekszijevicsnek ismételten olyan embereket sikerült szóra bírnia, akik hű képet festenek a csernobili szenvedésről. Jó lenne azt hinni, hogy mindez nem történt meg, hogy Alekszijevics regénye csupán fikció, mert még annak is túlságosan megrázó lenne. De leginkább az lenne megnyugtató, ha az efféle katasztrófák sohasem ismétlődnének meg.
@Kuszma az értékelésében ”nagy kibeszéletlen posztszovjet traumá”-ról beszél, a Csernobili ima kapcsán. S milyen igaza van. És még hány ilyen, borzadállyal teli téma hever az ukrán, fehérorosz, örmény, esetleg türkmén, tadzsik, vagy akármely posztszovjet köztársaság utcáin. A regényben megszólaló néhány szereplő szerint Csernobillal együtt felrobbant a Szovjetunió is. Márpedig ez a monstrum csak a 20. században is mérhetetlen anyaggal rendelkezik a dokumentaristák, epikusok, vagy lírai alkatú irodalmárok számára, a sztálini mészárlásoktól, az afgán veteránokon át, még ha csak a porig rombolt Groznij üszkös falaiig menetelünk is.
Szvetlana Alekszijevics pedig egyszerűen zseniális. Tudósít, tájékoztat, emlékezik és felszínre hozza az emlékeket. A megszólaló túlélők, hozzátartozók szinte észrevétlenül spoiler változtatják át az olvasóban a nemzetközi média által „nagy ukrán tragédia”-ként megélt csernobili nukleáris balesetet, a fehérorosz nép 20. századi katasztrófájává, generációk kitörölhetetlen traumájává.
Úgy meséli el a szinte leírhatatlan, elképzelhetetlen borzalmakat, mint amelyek az adott időben és helyen, a fatalista szovjet népléleknek teljes mértékben elfogadhatók, szinte természetes dolgok voltak. Ahogy a világháborúban a szovjet kiskatonák egy szál pufajkában, a levált talpú csizmából kilógó szakadt kapcával, a kézifegyver csövében az utolsó tölténnyel tankokat támadtak, úgy indultak, gondolkodás nélkül a tűzoltók, a likvidátorok bármiféle védőfelszerelés nélkül a reaktorhoz oltani, kármentesíteni. És persze rettenetes, gyötrelmes sugárhalált halni. Mindig elgondolkodtat, hogy miért volt ez természetes a csernobiliaknak, a pripjatyiaknak, de a minszki, kijevi segítőknek is egyaránt. Talán azért, mert az ő szovjet mentalitásukkal a félelem, a gyanakvás összeegyeztethetetlen volt, hiszen a gonosz nyugati kapitalisták ideológiai mételyétől védő-óvó kommunista közbeszéd a békés atomot barátként emlegette. Elképzelhetetlen, hogy gazdasági-társadalmi fejlődésünk egyik szilárd oszlopától féljünk, attól az energiától óvakodjunk, ami fényt és meleget ad az otthonainknak, munkahelyeinknek, gyermekeink iskolájának. Lehetetlen, hogy bármi rossz történjen.
De mégis megtörtént. A könyv erről szól, az ártatlanság elvesztéséről. A döbbenetről, ami akkor érkezik meg, amikor tudatosul a veszteség. A hitetlenségről, amikor kiderül, hogy a főnök, akinek a szava maga volt a szentírás, hazudott, az ország vezetése hazudott, Gorbacsov, a böszme nagy peresztrojkával, meg glasznoszty-tyal reflexszerűen hazudott, ahogy a szovjethatalom, maga is a hazugságra épült. És még a katasztrófa után is fontosabb volt a nyugalom fenntartása, a belső biztonság megőrzése, az ideológiai vasfegyelem megtartása, mint az a néhány százezer, vagy milliónyi ártatlan lélek, aki elpusztult, megnyomorodott, vagy mentálisan omlott össze, miközben mellesleg tovább építette ezt a velejéig rothadt rendszert.
Alekszijevics regénye számomra azért döbbenetes erejű és egyben hiteles, mert nem akar semmit a számba rágni, nem akar és nem is tud a felelősökre rámutatni. De mesél. Emlékeztet a soha le nem bomló spoiler zsigeri rettenetre, amely egy békés nap, vagy éjszaka közepén a házad küszöbére hozhatja a soha véget nem érő háborút. Egyszerű és tragikus memento ez a mű.
Nagy szavak ezek, de most úgy érzem, ezt mindenkinek olvasnia kell. Kötelező!
Népszerű idézetek
Van bármi is, ami szörnyűbb az embernél?
89. oldal
Miért kezdtem fényképezni? Mert nem találtam szavakat…
292. oldal
Egy ukrán menyecske szép nagy piros almákat árul a piacon. Így kínálja: „Almácskát vegyenek! Csernobili almácskát!” Azt tanácsolja neki valaki: „Asszonyság, ne vallja be, hogy csernobili az alma, mert a nyakán marad.” – „Na ne mondja! Viszik, mint a cukrot! Ki az anyósának, ki a főnökének!”
74. oldal
Voltam Németországban, és láttam, hogy minden német gondosan szétválogatja a szemetet: ebbe a konténerbe mennek az átlátszó üvegek, abba a zöldek… A dobozos tej tetejét külön műanyag tárolóba teszi, a dobozt meg oda, ahol a papírt gyűjtik. A fényképezőgép elemét megint máshová. Külön tárolják a biohulladékot… Dolgozik az ember… El sem tudnám képzelni a magunkfajtát, amint ilyen munkát végez: fehér üveg, piros üveg – számára ez unalmas és megalázó lenne. A jó édesanyátokat! Inkább visszafordítani a szibériai folyókat, az kéne neki… Valami ilyesmi… Csak előre, mint süket disznó a búzában… Meg kell változnunk ahhoz, hogy életben maradjunk.
201. oldal
Azt akarom elmesélni, hogyan búcsúzott a nagymamám a házunktól. Megkérte édesapámat, hogy hozzon ki a kamrából egy zacskó kölest, és szétszórta a kertben »Isten madárkáinak«. Tojásokat vett a szitába, és szétszórta őket az udvarban »a macskánknak és a kutyánknak«. Vágott nekik szalonnát. Minden zacskóját kiürítette, hullottak belőle a magok: sárgarépa, tök, uborka, fekete hagymamag… Mindenféle virágok… Mindet szétszórta: »Hadd éljenek a földben.« Aztán meghajolt a ház előtt… A pajta előtt… Odament az összes almafához, és mindegyik előtt meghajolt…
A nagypapa pedig levette a sapkáját, amikor kimentünk…
335. oldal
Kimegy az ember a városból, és hihetetlen látvány tárul elé az út mellett: legel a tehén, fóliába csomagolva, mellette az öregasszony, szintén fóliába burkolva. Sírjunk vagy röhögjünk?
253. oldal
A sorozat következő kötete
Az utópia hangjai sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Edith Eva Eger: Az ajándék 94% ·
Összehasonlítás - Matt Richards – Mark Langthorne: Bohém rapszódia 91% ·
Összehasonlítás - Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól 94% ·
Összehasonlítás - Cheryl Strayed: Vadon 91% ·
Összehasonlítás - Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia 89% ·
Összehasonlítás - Casey Sherman – Dave Wedge – James Patterson (szerk.): John Lennon utolsó napjai ·
Összehasonlítás - Suleika Jaouad: Két királyság határán 93% ·
Összehasonlítás - Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 2. 92% ·
Összehasonlítás - Martin Pistorius: Néma üvöltés 91% ·
Összehasonlítás - Izsó Zita: Pesti nő 92% ·
Összehasonlítás